Előre! - „Elvitték a szobrokat” - beszélgetés az alkotókkal

Bármilyen hihetetlen is, amikor a filmhu az Előre! forgatásán járt, még csaknem negyven fok uralkodott Magyarország felett. Amikor az említett film játszódik, akkor meg a kommunizmus. Ennek jegyében egy iskolai úttörőünnepség kellős közepébe csöppentek a nyílt forgatási nap látogatói. A pulpitus vöröséből Lenin, Marx és Engels bűnügyi fotóalbumokat idéző pózban meredt szigorúan balra, előtte pedig igazi úttörő-egyenruhás gyerekek rugdosták teljesen önfeledten egymás bokáját, csakúgy, mint anno ’84-ben. Ennek hatására rengeteg önjelölt pedagógus támadt a jól felszerelt, szalmakalapos stáb köréből, akik „A dolgozó népért, a hazáért előre!” felirat alatt szorgoskodtak a feeling megteremtése körül.

A „Csendet kérek, próba!” és a „Csendet kérek, felvétel! felkiáltások hallatára a benedvesített törölközőkkel a fejükön rohangáló, a hűsítőként körbehordott vízzel versenyt köpő lurkókból egyszeriben a 12 pont vezérfonalai mentén fejlődő szorgos úttörő válik. A kamera elindul csigalassúságú megfigyelőkörútjára a sorok között. Pillanatnyilag senkihez se lehet szólni. Mondják, a főhősnő az öltözőben pihen, vele beszélhetek. Az öltöző, egy kellőképpen lepukkant osztályterem, ahova ötpercenként szállítják az ájult gyereket, a „tanítónéni”, Marozsán Erika pedig gyümölcsös pitét majszolgatva válaszol a kérdésekre. Erdélyi Danitól, a rendezőtől öt percet kapok a tv2 után, a soros csapó előtt, aztán még ötöt a következő szünetben. Utána sietve visszabújik a zöld nagykendő alá, ahol monitoron figyeli az eseményeket. És még mindig elégedetlen, amikor Ernő bácsi (Spindler Béla) már vagy ötödször támogatja ki a nyurga, szemüveges lányt a képből. Szerencsére csak a film szerint van rosszul, a többiek viszont komolyan esnek össze, úgyhogy őket már a doktornő kíséri hűvösebb tájakra. Egyébként is nyűgösek, az „ebédidő” bűvös szóként lebeg a fejük felett. A többieket, a körítést már elengedték, csak az osztály dolgozik. Rövid szünet, a padok arrébb vándorolnak, követve az árnyékot. Az egyiken még sikerül szóra bírnom Pohárnok Gergelyt, a film operatőrét. Visszarohan a kamerájához. Még egy utolsó nekilendülés. Előre!




1984 tavaszán avatják úttörővé az 524. számú Frankel Leó úttörőcsapat tagjait. Ebbe az osztályba jár Kerekes Miki és Kutas Zoli is. Egy padban ülnek, és együtt töltik a délutánjaikat is. Iskola után együtt csavarognak, közös búvóhelyük van, minden csínytevésük közös. Legjobb barátok, a szó klasszikus értelmében. Barátságukat az sem tudja kikezdeni, hogy szüleiknek teljesen más elképzelésük van a világról.

Kerekes Miki apja pártvezető, fiatal kora ellenére a harmadik kerület párttitkára, a Központi Bizottság tagja. Pártkarrierje töretlen és felfelé ívelő. Kerekes karrier-politikus, aki nem hisz ugyan a szocializmus eszméjébe, de azt tisztán látja, hogy amennyiben a legkisebb repedés is megjelenne az egypártrendszer talpazatán, akkor az egész összeomlik, és azzal az ő karrierjének, jólétének, hatalmának vége.

Kutas Zoli apja pont az ellentéte Kerekesnek. Értelmiségi családban született, és az egyetem után ő is tudományos pályára lépett. A KFKI-ban dolgozik, de hiába briliáns elme, nagyon lassan halad előre a ranglétrán. Főnökei folyamatosan mellőzik. Szerinte mindez annak köszönhető, hogy ő nem párttag és rokonai sincsenek a pártban. Sértettségének és intellektusának köszönhetően az illegális ellenzék közelébe kerül, és ezzel egy időben a belső elhárítás látókörébe is bekerül.

A film a két barátról szól, akiknek egy apró órai rendzavarás megváltoztatja az életét, egyre vadabb események követik egymást, míg azzal ér véget a történet, hogy a Kutas családnak el kell hagynia az országot. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy a gyerekek fiatal és szép osztályfőnöknője mindkét apukának megtetszik, akik között egészséges rivalizálás alakul ki a nő kegyeiért. Végül a csatát Kerekes nyeri, de a történet nem várt fordulatot vesz, amikor Kutas letartóztatásáról értesülve a tanárnő cselesen elintézi, hogy a férfit szabadon engedjék, és a történet boldog érjen véget.