Első nap a Szigeten - Passiójáték a Megváltásig
Mégha nem is tudtam nagy lihegve oly könnyedén fölvenni a fonalat, de az mindenképpen kiderült számomra, hogy a csillogó kobakkal mezítláb a fűben ülő esztéta a kultuszfilmek honi s nemzetközi evolúciójáról fejteget a körben elterülő mintegy száz, már korán, délelőtt is tudásra éhes fiatalnak. A nyolcvanas éveknél tartottunk, amikor magamhoz tértem az ötven fokban. Megtudtam, hogy ekkor bizony váltás következett be a kultfilmek természetében a videó megjelenésével. Míg addig a Monty Python és a Brazil-féle egygenerációs kultok szólították meg leginkább, és csak a moziban, a csendőrkontrol alatt élő gondolkodó magyar honfit, az elektronikus képrögzítés elterjedésével a nappali szófán ücsörögve huszonötször újranézett, szóról szóra beszlopált filmek kora jött el á la Cobretti felügyelő. Ez a hőskor megszülte a szemetet megemésztő s klasszikusokkal ötvöző rémes fenegyerekét Tarantino személyében. ő világított rá a kultuszfilmek lényegére: a kult nem kultok ötvözéséből jön létre, hanem valamilyen furcsa, drámai, újszerű és különleges szerkezetű mesemondást jelent. Aztán megjött ennek a tételnek a kommercializálója is Guy Ritchie személyében, meg a Rézre kiszabott idő is lejárt, s ő kötetlenül folytatta tovább a csevegést fanjeivel a zöldben, én azonban úgy döntöttem, továbbállok, és megpróbálom végre nyugodtan sétálgatva magamba fogadni a Sziget egészét 2001 nyarán.
Valami furcsa, ősi génekből fakadó hordaösztön folytán a helyi szemétgyűjtők derék kommandójához csapódtam. A kis csapat hasznos léte már önmagában is üdvözlendő, s velük róva pár száz métert, mindjárt feltűnt számomra az újabb örvendetes tény, lépten-nyomon a TOI-TOI wc-k jellegzetes édeskés szaga csapja meg az orromat – van hát hova vizelni. Miután felmértem a higiéniai viszonyok ígéretes javulását, kitágítottam befogadói horizontomat, és azt is megállapítottam, hogy mindenből több van: több színpad, több program, több hely és több napsütés. Sok nembeli társamhoz hasonlóan megváltam hát felső ruházatomtól, s átengedtem magam a sugaraknak, hisz nem állapot, hogy lassan elmúlik a nyár anélkül, hogy emberi színt venne föl a felső hámrétegem. A terepfelmérés után folytattam elmém építését egy újabb szabadiskolában egy újabb Réz Andrással.
Réz a szintetikus örömökről szóló előadásával nyitotta meg az idén a boldog apokalipszist körüljáró Magyar Hírlap Szabadiskolát. Kiderült: a káosz világában élünk, melyben csak információkkal lehet rendet teremteni, de a fránya világ ahelyett, hogy segítene az eligazodásban, csak növeli a befogadásra váró dózist, és percepcionikus labirintusba zár minket. Az ebből való kilábalásra valós módszer nincs, csak tanácsok, virtuális kiutak – ez a szintetikus örömök háza. Maga a drog, és több mint a drog. A társadalom nem valós cselekedetekért van, semmi sem valós hasznú, legyen az tőzsde, mozi, fogyasztás, szépirodalom, csak virtuális tárgyakat cserélgetünk, semmi reális közünk nincs egymáshoz, csak hisszük, hogy van haszna és értelme tetteinknek. A szintetikus örömök világa egy gigászi játszótér következmények nélkül, amely mind többet nyel be magába a valós életből. Mindebből az derült ki, hogy Réz a humanoid lények e világban eltölteni próbált életének valamennyi kis szegmensét pótcselekvésként értékeli. Sebaj, bekattanás helyett belevetettem magam a Sziget végre elkezdődő zenei rendezvényeinek folyamába.
Bizony jó sokat kellett várnom, míg eljött az első koncert, ami valóban megérintett. Kétségkívül volt valami arc a fekete bőrbe ragadt, ötgyermekes Elvis-imitátor The King halottidéző zúzós hard rockjában, kétségkívül jó hangulatteremtő képességei vannak a Fresh Fabrik frontemberének, kétségkívül volt valami őszinte a New Model Army elkötelezett punkgyökerú gitárzizzentésében, valamire azonban utal, hogy egyik koncerten sem bírtam ki három számnál többet. Bizony ez van, ha kevés a fantázia egy zenében, ráadásul hőguta-közeli állapotba kerültem, nem is beszélve arról, hogy megszereztem az első fizikai fájdalmamat a Szigeten hátfájásomnak köszönhetően. Szakítottam is aznapra a Nagyszínpad programjával. Felcsippentettem kis örömöket a Wanted Színpadon az Alice in Chainst idéző doom-grunge-ban nyomuló Baby Bones-tól és a Bahián hosszú pszichedelikus riffekbe szédült Meztelen Ebédtől, de a háromszámos teória ezekre a fiatal bandákra is állt. Gyorsan megvacsoráztam hát (200-tól 800-ig az árak, vagy a két véglet: a 100 Ft-os, nem lebecsülendő, zsíroskenyér és az 1500 Ft-os grillcsirke), majd kötelességtudatom ismét a Magyar Hírlap Szabadiskolába hajtott, ahol Bakács Tibor és Vágvölgyi B. András csakhamar heves vitába kezdett a Mátrix esztétikai értékeit és filozófiai tartalmait illetően.
A disputa igen dialektikus jelleget öltött, minthogy Bakács szerint a Mátrix az utóbbi idők legfontosabb kérdését vetette föl a film oldaláról a virtualitás felidézésével, ezzel szemben Vagesz esztétikai magasszékről utasította el a Mátrix bárminemű hitelességét, és folyamatosan belekötött a szerinte közhelyeket puffogtató kedves barátjába, erre végül Bakács kikattant, és némi anyázás kíséretében felszólította Vageszt, hogy ne baszogassa őt. Rögtön ezután Settenkedő keresztény prédikációba kezdett, míg végül a vita eljutott egy nagyon egyszerű kiindulási alapigazsághoz: Vagesz szerint nem jó film a Mátrix, Bakács szerint jó film. A kétségkívül szórakoztató elmetorna után a Warpigs koncert felé ballagva már-már én is azon vettem észre magam, hogy gondolkozok, pedig megesküszöm, nem szokásom. Csakhamar lelohasztottak azonban az új énekessel felálló, rég nem látott harcidisznók – most is ugyanolyan zsenge zenészek, mint anno, és az új frontember ezt még csak fokozza. Bizony megijedtem ekkor, hogy Vageszhez hasonlóan én is esztétikai felsőbbrendűség-tudatban szenvedek, aztán továbbálltam a Világzenei Színpadhoz, s innentől kezdve megváltozott az este…
Kábé másfélszer annyi embert találtam ott, mint amennyinek befogadására alkalmas lett volna a hely, s Boban Markovic és rezesbandája a csípőrengető táncoslányokkal kábé kétszer akkora hangulatot produkált, mint az összes aznapi koncertélményem együttvéve. Én nem vagyok egy nagy etnohívő, de ez bejött. Este tizenegy volt mire Szirtes András Vándormozijának a nyomába eredtem, ő viszont úgy elvándorolt, hogy egyáltalán nem találtam meg, de szerintem más sem, noha azt az örvendetes tényt tapasztaltam a fák között bolyongva, hogy látok, mert van közvilágítás (hurrá!). Szirtes hiányában leellenőriztem, hogy minden rendben megy-e az ÉS-videoklubban és a Sziget Moziban, és bizony azt kellett tapasztalnom, hogy érdeklődés tekintetében 0:1 az arány az utóbbi javára. Éjfél körül járt már, fáradtam, elérkezett a nap második fájdalma, amit úgy hívtak, hogy talpgörcs, leparkoltam hát a Wanted Sátorban, és ekkor már tényleg helyreállt a rend…
Egy általam még soha és mások által is csak régen látott zenekar koncertjére voltam kíváncsi - Sexepil. Azok a srácok, akik annak idején égő kockákba bújva törték az utat a magyaroknak az MTV 120 percében, most megéreztették velem, mi az, ha egy zenének van súlya. Miután a billentyűs szinti-szettje mángorlóként történő használatával közel egy milkányi kárt hagyott maga után a színpadon, eljött az éj megkoronázása. A szögedi Nyers zenekar képességeihez, fantáziájához és eredetiségéhez képest meglehetősen alulprezentált a kis honi popéletben, ennek ellenére ezen az estén ők voltak először képesek megtölteni a Wanted addig kissé túlméretezettnek tűnő sátrát. Aki ott volt, nem csalódhatott, pörgős, izgalmas bulit nyomtak a sületlen fiúk, ezúttal már lányokkal kiegészülve. Első Sziget-napi szenvedéstörténetemnek tehát végül meglett a jutalma, elégedetten térhettem haza, annak ellenére, hogy izzó vörösre égett vállam és megszereztem a harmadik fájdalmamat – ő a derékfájás. Asszem, pihennem kell most egy napot. Na ’szlát!
+: az éjszakai Sziget-buszjárat még mindig kritikán aluli.
lag
(Sziget-fotók: Gőzsy Kati)
