Élvezet és érzelem

K1 és K2 kísérleti és kisjátékfilmes blokk

A K1 és K2 kísérleti és kisjátékfilmes blokkban szereplő rövidfilmek módszerüket és dramaturgiájukat tekintve két csoportba sorolhatók. Vagy egy-egy viccből, humoros novellából kiindulva mesélnek el feszes, csattanós gegeket, vagy – minél inkább kihasználva a rendelkezésre álló csekély időtartamot – igen koncentráltan ábrázolnak mély és összetett emberi érzelmeket.

A programokban szereplő nyolc kisjátékfilm közül az előbbi kategóriába tartozik Csáki László A hangya és a tücsök című munkája. A kisfilm Hajnóczy Péter novelláján alapul, és ahogy a megcserélt sorrendű cím is utal rá, inverz tanulságot kanyarít a La Fontaine-állatmese végére. A darab élvezhetőségén mit sem ront, hogy a sztori csattanóját – ha nem is a Hajnóczy-novellából, de – viccként elmesélve biztosan hallottuk már, mivel párhuzamos montázs segítségével nagyon szépen építi fel a két ellentétes karaktert, a hangya kétkezi munkás figurája ráadásul nemcsak szorgalmas, hanem egy igazi stréber, aki még a dohányzásról is leszokott, felesége pedig még a tévénézés idejét is hasznosan tölti.

Ezzel szemben a nemrég a MÚOSZ Filmkritikus Szakosztályának díját elnyerő Szalontüdő hatását igencsak gyengíti, hogy Nagy Bandó András-elbeszélésen alapuló poénját nemcsak a népszerű Tesó című filmből ismerhetjük, de szájról szájra terjedő pesti viccként is hallhattuk már. A Pléh csárdában dúló szalontüdőharc gegje helyett így inkább jól kidolgozott részleteteit (lásd Hammm csoki három m-mel) és színészi teljesítményeit értékelhetjük. Megint mások az erényei a Csapásnak, amely alaposan megtervezett koreográfiájával és mozgásábrázolásával tűnik ki, de persze itt is csattanós választ kapunk arra, miért is alakul ki tánclépésekkel tarkított üldözés Budapest utcáin.

Inverz tanulságot kanyarít a La Fontaine-állatmese végére

Az eddigiektől eltérően szomorú csattanóval zárul a Türelem, amely Kenyeres Bálint Before Dawn-ához hasonlóan egyetlen snittben, vágás nélkül mutatja be cselekményét. Nemes Jeles László filmjében a kamera egészen közelről egy állhatatos irodistát követ, aki – miután egy ékszert nyomtak a kezébe – papírjaival bejárja a körülötte kivehető irodát, elvégzi a rábízott adminisztrációt, majd a mű végén az ablakon kinézve megtudjuk, honnan származott az a bizonyos ékszer, és hogy kiket tartanak nyilván ilyen nagy erőkkel. A nézői türelem tehát rózsát termett, fájdalmasan tüskéset.

A másik stratégiát választó kisfilmekről elmondható, hogy cselekményük akár nagyjátékfilmben is elmesélhető lenne, ezért a tömörített forma sűrű és érzelmes drámákat hoz létre. Egy szerelmi kapcsolat problémáiról beszél egyetlen találkozás alkalmával a Vasárnap, amelynek fő konfliktusa akár egy mondatába is belesűríthető: „Azt hiszed, hogy vasárnaponként egy-két óra elég nekem?” A Végjáték pedig egyetlen házastársi beszélgetés néhány percébe koncentrálja az egyik fél halála miatt megszakadó közös életet.

Az intenzív színészi jelenlétet a rengeteg premier plán teremti meg, ahogy az nagyon szépen megjelenik egyebek mellett az Együtt-ben. Mivel kevés a rendelkezésre álló idő, ezek a kisfilmek egészen közel mennek, hogy a hősök arcának minden egyes rezdülése kivehető legyen. Így történhet, hogy csak igen rövid ideig látjuk a film menekültjeinek teherautóban zötykölődő, izzadt, fénylő, zsíros arcát, mégis ismerni véljük sorsukat. Esetenként a szimbólumok és utalások tekintetében is feldúsul egy-egy rövidfilm anyaga, ez a rendkívüli koncentráltság azonban kicsit az érthetőség rovására is mehet, ahogy az Kardos Sándor Végjátékában történik.

A nézői türelem tehát rózsát termett, fájdalmasan tüskéset.

Mátyássy Áron Mínusz-a már egyenesen egy közelgő nagyjátékfilm ígéretét hordozza magában. Az abszurd groteszkbe forduló, ám eleinte nagyon is hétköznapi történetben (egy lakótelepi panelházban kikapcsolják a fűtést a milliós gázdíjhátralék miatt) olyan következetesen van kidolgozva a színszimbolika (a meleg csak a színekben: a piros kabátban, piros függönyben, piros liftbelsőben, pirosra festett ajtóban jelenik meg a sapkába-kabátba öltözve alvó család életében), a rejtett utalások rendszere (lásd GET LOST felirat a melegítőn) és a filmzene (az elvont, kaotikus jazz-improvizáció egyre kakofónabb lesz, a végére egyenesen fülsértővé válik), hogy ez a muníció akár egy nagyfilmre is elég lenne.

A kisjátékfilmektől – mind tartalmilag, mind formailag – egészen eltérő jellege miatt külön kell tárgyalni a kísérleti rövidfilmeket: ezekből kettő szerepelt a K2-es blokk programjában. Cantu Benjamin Spark-ja a világegyetem legkisebb egységét, a neutrinót próbálja összehozni nem túl sikeresen a szerelem szikrájával (vö. az eredeti angol cím magyar fordításával), ám az összefüggés nem teremtődik meg – a film megmarad üres formai kísérletnek, űrbéli felvételeket és testen belüli képeket imitáló kompjuter-animációs betétekkel tűzdelve.

Sajnos még ennyi sem mondható el az Egyetleneim rendezőjének, Nemes Gyulának a munkájáról. A Fúga egymást átfedő, repülőgépet, folyópartot, hattyút stb. ábrázoló képeivel, párhuzamosan, egyszerre dübörgő zenéivel olyan, mintha egy repülő, egy diszkó és egy koncertterem karambolozott volna. A képek és hangok mintha csak a figyelmünkért vetélkednének anélkül, hogy bármit mondanának vagy jelentenének. Még nagyobb zavart okoz a néző számára, ha elolvassa az alkotó azon nyilatkozatát, miszerint a művet városfilmnek szánta. A kísérleti film kategória nem adhat felmentést az érthetőség alól, nem lehet magyarázat a zavarosságra – márpedig sajnos a blokkban szereplő két műre az a jellemző, mintha saját alkotója sem tudná, mit is akart mondani.

K1: A hangya és a tücsök (r.: Csáki László), Csapás (r.: Declan Hannigan), Végjáték (r.: Kardos Sándor), Vasárnap (r.: Máthé Tibor), Mínusz (r.: Mátyássy Áron); K2: Együtt (r.: Nagy Dénes), Türelem (r.: Nemes Jeles László), Szalontüdő (r.: Szirmai Márton), Spark (r.: Cantu Benjamin), Fúga (r.: Nemes Gyula).