Extrém sportok a filmvásznon

Gombhoz a kabátot

Miért jó ez nekik?

A legkomolyabb kihívás a látványos deszkás, parkour-os, bmx-es, görkorcsolyás trükköket felhasználó alkotásokkal szemben, hogy nehéz velük másfél-kétórás filmidőt kitölteni. Ez klipnek hosszú, vagy marad a feszes, néhány perces hangulatfestés, illetve a kvázi-dokuérték, az „egyenes adás”. Így legtöbbször az a néző érzése, hogy az extrémsportos filmek esetében – képzavarral élve – a gombhoz varrták a kabátot, vagyis a látványhoz igyekeztek forgatókönyvet írni, pedig a filmtörténet tanúsága szerint a kezdetektől komoly lehetőség lett volna többre is.

"Előadás" közben

A profi sportolókat megszégyenítően technikás Charlie Chaplin is húzott már görkorcsolyát a lábára, többek közt a Modern időkben és a The Rinkben, hogy saját terét kitágítsa a nyolc keréken gördülés játékos szabadságával. Az ugyancsak kiváló fizikumú Harold Lloyd a nagyvárosi felhőkarcolókon mászva igyekszik megkapaszkodni, de jókora ügyetlenséggel „álcázott” bizonytalan lépései mögött nem nehéz meglátni az elképesztő fizikai állóképességet és szellemi koncentrációt. A Yamakasi házfalakon pókok fürgeségével cikázó utcai szamurájai (parkour) egydimenziós mivoltuk ellenére is őriznek valamit az ember és a modern város szembenállásából.

Chaplin és Lloyd filmjeiben a nagyváros nem pusztán díszlet. Lloydnál nemcsak tornaeszköz a többtízemeletes házfal a toronyóra mutatóján csimpaszkodó kisember a modern városi lét mindent időkorlátok közé szorító életformája ellen is küzd. Ez az az érzés, amit a városi extrém sportok űzői igyekeznek legyűrni.

Azonban nemcsak menekülésről van szó - pedig lenne honnan. Az anyaföldet is teljesen beborító beton és üveg elzárja az embert a mindennapi természetes tapasztalatoktól, a talpat simogató fű érzésétől, de  az urbánus táj akadályai nem legyőzhetetlenek. Deszkán, két- vagy nyolckeréken állva-ülve a performer -- mert tevékenysége egyben látványos attrakció, amely legalább annyira szól kifelé, mint befelé – kihívást, játékteret lát maga előtt. A fémkorlátok és díszkövek látszólagos káoszát olyan élek, sarkok, platformok logikus rendszerévé alakítja, amelyek felhasználásával „előadását” a lehető leglátványosabban tárhatja közönsége elé. Nem mellesleg minden pontosan kivitelezett trükkel győzelmet is arat az embert korlátozó térben.

A városi extrém sportok önkiteljesítő, önkifejező formái a ’70-es évektől kezdenek el dinamikusan terjedni, amikor a fogyasztói társadalom felismerve a lehetőséget új eszközöket biztosít a szürkeségből való kiemelkedéshez -- ezzel pedig végre valami heroikus jelenik meg az unalmas hétköznapokban.

Sporttörténet és utópia a vásznon

Nicole Kidman debütfilmje, a Bmx-banditák (1983) három fiatal erőpróbálgatása, amely egy krimikomédiába ágyazódik. Mai szemmel megmosolyogtatóak a dramaturgiai ügyetlenkedések és rengeteg PR-trükk. Az erős nosztalgikus kordokumentum-értékkel bíró Bmx-banditák ugyanakkor beszámol egy közösség megszületéséről, és helytállásáról. A cross-bringázás ma már több ágra szakadva önálló urbánus sporttá (is) vált, a városi építészek fantáziáját, vagy éppen fantáziátlanságát kihasználó tizen- és huszonévesek között, most Pekingben pedig már olimpiai szám a bmx.

Az állóhullámok urai - Emile Hirsch, John Robinson, Victor Rasuk

Nemcsak dokumentum-értéke miatt figyelemre méltó a Dogtown urai (2005), amely a gördeszkázás hőskorát idézi meg. A három különböző habitusú kamasz sorsa mellett hitelesen mutatja be azt a folyamatot, ahogy néhány fiatal „kényszer-hobbija” az egyik legjövedelmezőbb sportbiznisszé alakul.

Miközben kamasz főszereplőink, a konformista Stacy (John Robinson) az önimádó Tony (Victor Rasuk) és a punkos, rock’n roll-os lendülettel gördülő Jay (Emile Hirsch) felfedezi a kaliforniai luxusvillák üres medencéinek állóhullámait. A tehetséges srácokat a gördeszkaipar pénzemberei matricává igyekeznek préselni, hogy labelként deszkákra nyomják nevüket, és így jó pénzért adhassák el a termékükre jutó egységi életérzés-adagot.

Az idén januárjában elhunyt Heath Ledger itt is elismerést ébresztő, szuggesztív alakítást nyújt a piti, széteső surfboltos Skip szerepében, aki szintén szeretne nagyot kaszálni az aszfaltóceánok hullámainak meglovagolásával, de képtelen felvenni a versenyt az igazi befektetőkkel. Skip valódi terepe az egyedi deszkák csiszolása, nem a sorozatgyártás, de szerencsétlenségére nem elég modern figura. Kicsinyessége ellenére is szimpatikus karakter, mert ugyan veszít a bizniszben, de keserűsége nem pénzügyi bukfencből fakad, hanem abból, hogy valami fontos örökre eltűnik.

Gladiátorharc korcsolyacipőben

A sporttörténeti feldolgozások mellett az anti-utópia is felfedezte a görkorcsolyát. Norman Jewison 1975-ös Rollerball-ja, és John McTiernan (Die Hard, Predator) 2002-es újrázása (Dobó Kata szereplésével) jelzi, hogy filmesek az extrém sportokban izgalmas dramaturgiai lehetőséget is látnak. A korábbi feldolgozás igazi sötét antiutópia, amelynek „extrém”-sége ma már kissé megkopott. Az utópisztikus gladiátorharc mai szemmel nézve már nem elég pörgős, és látványos a több mint három évtizede rögzített kulisszák között. Ugyanakkor az egyén lázadása a szabad akaratot megtörni igyekvő kényszerrel szemben képes hiteles drámává változtatni Jonathan E (James Caan) drámáját, még ha a gyermekkorunkból ismerős kétsoros korcsolyacipőben is gurul.

A remake látványszempontból már sokkal ütősebb, de a közhelyes médiakritika és a hétköznapi akciófilmes fordulatok kilúgozzák antiutópisztikus vonulatot, így súlytalan tucatdarabbá teszik a filmet, amin nem segít Jean Reno oroszosra formált akcentusa sem.

Krimi városon kívül és belül

A szörfös és a krimi-vonal sikerültebb találkozása a Holtpont (Point Break, 1991), amelyben, Johnny Utah (Keanu Reeves) a zöldfülű FBI-ügynök szörfös banditák közé épülve igyekszik az elnökök bandáját lebuktatni, élükön Bodhival (Patrick Swayze). A srácok ex-amerikai elnököknek maszkírozva kicsiben utazva, csak a  banki pénztárgépeket fosztogatják, a mackót nem piszkálják, és a maguk részéről az örökkévalóságig lubickolnának a kaliforniai nyárban. Az akciófilmes kliséken túl a főszereplők macska-egér játékának - amely az intim szférát is megkavarja (ex-barátnő elszeretése) -- az ad igazán súlyt, hogy a protagonista saját hite szerint a nagy hullámot megülve az örök szabadságba siklik. Nem tökéletes a film, de Kathryn Bigelow jó érzékkel találja meg az egyensúlyt a látványosság (szörf, ejtőernyőzés) és a sztori között, így előbbit az utóbbi szolgálatába állítva nem billenti meg a dramaturgiát. Ennek is köszönhető, hogy a Holtpontot alapvetően akciófilmes krimiként tartják számon.

A Nagy Hullámra várva - Holtpont

Mindez kevésbé sikerült a Sporttolvajok (2002) alkotóinak, akik az előbbinél jóval több extrém látványelemet zsúfolnak a filmjükbe, és azokhoz igazítják a realisztikus elemeket – ilyen hibák, csak kisebb, még nem zavaró mértékben előfordulnak a Holtpontban is. A Sporttolvajok-ban látunk mindent, görkorit, bringát, falmászást, bázisugrást, szinte a teljes extrémsport arzenált, de ezek súlya alatt megroppan a dramaturgia. A filmen belüli emberi kapcsolatok meglehetősen sablonosak, hiteltelenek, így ezek sem tudják erősíteni az amúgy is recsegő ropogó történetet.

A Luc Besson-filmgyárból kikerült Yamakasi-ban (2001) látszik leginkább, miként foszlik szét egy történet hitelessége, törik meg a filmes logika, ha a látványhoz igazodik a történet. A hét szamuráj-ra való hivatkozások csak üres szavak. Látunk ugyan karakterépítést, de a legtöbb figura elnagyolt, hogy maradjon tér látványnak és a közösségi összetartozás didaktikus tanmeséjének, illetve a hivatali fafejűségnek és  a rendőri impotenciának (Lásd: Taxi-franchise a Besson-futószalagról) kijáró  fricskáknak.

Extrém jövő

Még várat magára egy igazán urbánus extrém történet megfilmesítése, amely mind látványában, mind sztorijában a megfelelő elegyet alkotja. Ugyanakkor a Youtube-on több kisfilm is arról tanúskodik, hogy számos görkorcsolyás nincs híján a filmes gondolkodásnak. Az egyszerű, de ütős videóklip mellett akad száguldásra komponált James Bondos kikacsintás, de felkerült már film noirt és a városi hip-hop kultúrát ötvöző videó is. Legújabb kedvencem a pedig egy szűrreálba hajló, gegekből építkező életstílus opusz.

Ezeknek a pár perces klipeknek nincs, vagy csak halovány a története, ugyanakkor a bennük megjelenő életérzés megmutatása mellett tökéletesen alkalmasak egy-egy filmes asszociáció előhívására. Kíváncsian várom a folytatást.