„Ez egy kétlaki szakma” - beszélgetés Báron Györggyel
- A FIPRESCI különböző nemzeti szervezetekből összeálló nemzetközi szervezet, minden országban a helyi filmkritikus szövetségek adják a tagokat. Magyarországon kifejezetten FIPRESCI-szervezet nincs, ezért egyrészt a MÚOSZ-nak a filmkritikus szakosztálya, illetve a Magyar Film- és Tévéművészek Filmkritikus Szakosztálya alkotja a magyar alszervezetet. Miután a kettő között lényegi, elvi különbség nincs, ráadásul a tagság is 70-80%-ban azonos, ez a két társaság már közösen képezi a magyar FIPRESCI-t. A cél végül is az, hogy minél több kritikus képviseltesse magát ezek által. A szövetség talán legfontosabb és leglátványosabb feladata az, hogy az igazán fontos fesztiválokon – tehát Cannesban, Velencében, Karlovy Varyban, Montreálban, Torontóban stb. – kiosztja a FIPRESCI-díjat, ami egy nagyon tekintélyes kitüntetés. Még az „első osztályú” fesztiválokon is rangos díj, de a kisebbeken talán a legfontosabb, és nagyon jó szakmai híre van, mivel nem a zsűrik osztják ki, hanem olyan emberek, akiket szakembereknek tartanak. A FIPRESCI-nek 65 tagállama van, és mintegy évi 50 fesztiválon oszt ki díjakat. Ebből az következik, hogy évi 5-6 fesztiválon van a szervezet zsűrijében magyar tag. Szigorú feltételeknek kell megfelelni ilyenkor, és azt kell hogy mondjam: szűkében vagyunk azoknak az embereknek, akiket ki lehet küldeni a fesztiválokra. Egyrészt valamelyik magyar kritikusi szervezet tagjának kell lennie az illetőnek, jól kell beszélnie angolul és franciául, és alapos szakmai ismeretekkel kell rendelkeznie. Gyakran olyan viták alakulnak ki, ahol nagyon fontosak a filmtörténeti ismeretek, hiszen a zsűri munkájában való aktív részvétel sokszor kiterjedt ismereteket feltételez. Ha például egy iráni filmről van szó, akkor az értékeléskor azonnal szóba kerülnek az utóbbi öt év fontosabb iráni filmjeinek a tipikus jegyei. Másrészt a speciális fesztiválokra, mint dokumentumfilmes, animációs vagy ázsiai fesztiválokra olyan szakembert kell küldeni, aki speciális szaktudással rendelkezik. Ezen kívül a FIPRESCI tevékenységéhez tartozik az is, hogy szakmai konferenciákat szervez. Most például egy program indult el, ami minket különösen érint, ez a kis országok, kis népek filmművészete.
- A szigorú értelemben vett szakmai kérdések mellett a FIPRESCI aktuális vitákban – például a hazai filmtörvény vitája – mennyire hallatja a hangját?
- Mivel a Magyar Film- és Tévéművészek Filmkritikus Szakosztálya automatikusan tagja a Magyar Filmművészek Szövetségének, amely az egyik fontos fóruma a filmtörvény körül zajló vitáknak vagy időnként a tiltakozásoknak, ezért a kritikusok is kiveszik a részüket a vitákból. Én magam is aktívan részt vettem ezekben és a különböző állásfoglalások megfogalmazásában. De a filmművész-szövetség vezetőségében is ott ülnek a kritikusok, tehát ilyen módon abszolút a szakmával együtt haladunk. Külön nem fogalmaztunk meg semmit, mert azt gondolom, hogy a filmtörvény elsősorban a filmművészeknek számára alapvető. A filmművész-szövetség utóbbi két, talán legviharosabb rendkívüli közgyűlését én elnököltem végig, talán azért is, mert én nem vagyok pénzekben érdekelt filmrendező. Tehát itt az a legfontosabb, hogy a kritikusok magukkal a rendezőkkel egységesen nyilvánítottak véleményt.
- Mennyire lehetséges vagy érdemes kivinni a nemzetközi porondra ezeket a helyi ügyeket, akár a FIPRESCI-n keresztül?
- Ha kell, lehet vagy érdemes, akkor az majdnem biztos, hogy ezt a filmkészítőknek kell megtenniük a nemzetközi filmművész szervezeteken át. Mi mindenesetre a FIPRESCI vezetőségét rendszeres tájékoztatjuk, hogy mi a helyzet a magyar film körül. Ha odáig jut egy kérdés, hogy szükség lenne bármelyik nemzetközi szervezet támogatására, akkor szerintem meg kell lépni ezt is, de idáig erre nem került sor. Magának a FIPRESCI-nek inkább olyan kérdésekben kellene fellépnie, ha a magyar kritikát akadályoznák bármiben is.
- A magyar kritika és a filmkészítők viszonyát milyennek látod?
- A rendezők többsége szerintem örül a színvonalas kritikának, akkor ha az érvel és nem személyeskedik, tehát a jogos bírálatokat elfogadják. Személy szerint nagyon sok olyan rendezővel vagyok jó viszonyban, akikről azért már rosszat is írtam, és gyakran felhívnak, hogy nézzem meg a filmet, vagy olvassam el a forgatókönyvet. Úgy gondolom, hogy nálunk nem létezik viszály a két oldal között. Persze előfordul az is. Érdekes módon éppen a közönségfilm-rendezők sértődnek meg gyakran a rossz kritikákon, pedig nekik nem is ez a fontos, hanem az eladott jegyek utáni bevétel. Ugyanakkor színvonal alatti kritikák is vannak, amik viszont többnyire nem a filmről, hanem a rendező személyéről szólnak. Manapság azonban inkább azt tapasztalom, hogy amikor igen éles harcok folynak a magyar filmes élet és a kulturális kormányzat között, akkor a különböző szakma különböző részei egységesebbre zárják a soraikat. Ezen belül a rendezők és a kritika is közös álláspontot képvisel az ügyben. A fiatal rendező korosztály mellett megjelent egy kevésbé markáns, de jelenlévő fiatal kritikusi generáció is, ahol a rendező-kritikus szembenállás már jóval kevésbé tapasztalható, de nekem személyes programom egyébként, hogy a szembenállás helyett közös munkáról lehessen inkább beszélni. Korábban a magyar film és a kritika tökéletesen más helyzetben volt, mint ma. Az újságírást sokkal szorosabban ellenőrizték felülről, mint a filmrendezőket, ezért azt a relatív szabadságot, amit a rendezők élveztek, a kritikának kellett „helyre tenni”. Ennek nagy szerepe van a szembenállás kialakulásában, ami viszont mára történelmi okokból megszűnt.
- Szerinted mik a jellemzői a korábban említett fiatal kritikus generációnak? Mennyiben mások ők?
- Két típust látok a fiatalok között. Az egyikbe azok tartoznak, akik már talán kevésbé fiatalok, ők az újságírók új nemzedékével jelentek meg a Magyar Narancs környékén, majd idővel más lapokban is. Ez egy mérhetetlenül tehetséges, szemtelen és lezser hangú nemzedék, amely nagyon felszabadítóan hatott az írásra, még az idősebb nemzedék írásmódjára is. Ennek az a veszélye, hogy ők zseniálisan írnak, de sokszor éppen a saját tehetségük viszi el őket egy könnyedebb irányba, és forma-gyakorlatokká válnak az írásaik. A kritika azért egy bizonyos szintig mindig szakmai ügy marad. A másik társaság még náluk is fiatalabb, akik néhány éve jelentek meg a Metropolis folyóirat környékén. ők mérhetetlenül képzettek, de sokszor túlzottan tudományoskodók. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a filmkritika egy sajtótermék. Ezen a két társaságon is látszik, hogy a kritika esetében egy kétlaki szakmáról van szó: a két említett szempontot együttesen kell alkalmazni. Sajnos a kritikus szervezetekben egyik társaság sem képviselteti magát túlzottan, ezért külön feladat a fiatalabb generáció bevonása a szervezetek munkájába.
- Mi lehet annak az oka, hogy a magyar filmekkel kapcsolatban ritkán alakul ki egy kimerítő, széleskörű és a lehető legtöbb kritikus részvételével zajló diskurzus vagy vita?
- Az hiszem, mára megváltozott a film szerepe a társadalom egészéhez képest. A hatvanas-hetvenes években iszonyú fontos viták zajlottak egy-egy film körül, amelyek gyűrűztek napi- és hetilapokban akár hónapokon keresztül. Valószínűleg azért, mert a véleménynyilvánítás egyik legszabadabb terepe volt akkor a film, és a filmek apropóján robbantak ki a társadalom egészét érintő kérdésekben a viták. Mára elvesztette ezt a funkcióját. Vannak azért olyan pillanatok, amikor kipattan egy alkotás nyomán egy vita, mint például a Napfény íze esetében történt, de akkor sem szigorú értelemben az alkotásról volt szó, hanem a zsidóság identitásának, az asszimiláció kérdésének körüljárásáról. A Werckmeister esetében viszont egy kifejezetten esztétikai jellegű vita indult, melyben az volt a kérdés, hogy esztétikai szempontból értékes alkotás-e a film, vagy sem. 30-40 évvel ezelőtt azonban a valódi, nyilvános viták helyett voltak filmviták. A filmek manapság is felvetik az aktuális társadalmi kérdéseket, mint a Moszkva tér, vagy a Nincsen nekem vágyam semmi, de ezekről már nyilvános vita folytatható folyóiratokban, a politikai életben, bárhol. Nincs szükség arra, hogy a fontos társadalmi viták egyfajta pótcselekvés mintájára a filmhez kapcsolódjanak.
