Ezeknek a dolgoknak: vége

Ternyák Zoltán emlékére

Szerda reggel, negyed tizenegy; kakaó, Filmhu, miért nem varázsolja már elő a kereső Kálmánchelyiéket?
Telefon. Hívó félhez (költő-műford.), régóta reméltem: közöm nincs.
Kérdik, tudom-e már, írta a Népszabadság, most olvasta anyjáéknál, Csepelen.
Asztalom bal sarkában több mint két éve Ternyák fotója. (Mikor is kaptam? Visszakeresés a naptárban: 2001. március 21. Randevú helye: Csendes.) A feng shui szerint ide rakni kész’ szerencsétlenség.
Fehérre mázolt bohócarc, „krumpliorr”, vörös száj. Szomorú szemek.
Szép. Talán boldog. Úgy tűnik: játszik.
Tavaly március 11. óta  ezeknek a dolgoknak (szépség, boldogság, játék): vége.
Akkor már négy éve nem állt színpadon, és kilenc éve szállt ki végérvényesen az „intézményes színházi életből”.
Nem izgult, ott lesz-e a neve a táblán, két próba közt ki lehet-e szökni egy kecskebéka-szinkronra, mit ír a  hírlapíró, lesz-e még kiugrás.
Sosem volt megtűrt, főként: „megélhetési” színész. Ennek legfőbb akadályai:  önirónia, humor, szellemi fölény.
A 33. Szemlén – január 31.-február 5. között – miközben a méltóságát visszakapta, a zsűrielnök amatőrnek hitte. Tagadhatatlan, hogyha ő megszólalt, a kimondott szó igaz volt. Ez ma megtévesztő. Mint a szenvedély.
Rebellis volt, és ivott. Egy cinikus szakmában: rebellis volt, mert ivott.
„Életműve” nincs. Manapság rövid- és középtávra adják a pályát, cover-aktorok, aktornék mosolyognak ránk poszteralakban.
Áll egy gangon, a „Stúdió Akárvalahányban” (copyright by Gothár), Petrit „szaval”: „Ami azóta történt”. Mikor említettem neki, helyre tett: Petrit Csendes (Olivér) mond legjobban.
Halálhírét többször keltették; magam is tárcsáztam pánikban a MaNcsot. Másnap „katonás” barátommal (Varga Zoli) együtt „fertőtlenítettük” kezünket az Intenzíven, majd egymásra adtuk a zöld köpenyt. Mondogattam: látod, látod, mivel rémisztgettél? Pedig. Nem is igaz…
Privát megjegyzés: leggyakrabban „szarkeverő”-nek becézett. Mennyivel pontosabb, mint a „női Machiavelli”.  
Egyszer azt hazudták – vigasz volt, tudom - annyira „vagyunk”, ahányan gondolnak ránk.
Ternyák nagyon „élt” - több mint egy évig a Péterffyn, majd a MÁV-ban. Mennyi, mennyi nő az ágya mellett!
Sosem volt akkora „sikere”, mint a „nagy comeback” (Felhő a Gangesz  felett) után. Kvázi-poszthumusz föltűnően díjazták.
Még motyognak valamit a telefonban a temetésről (mikor, hol, „informátor” kéne), elhabogom Dettre telefonját (bocs’ Gábor!). Említik, ex(?)emnek két hónapja nője van (szintén költő), „teljesen más, mint te”, és igen, Ő jól van. „Kevesebbet iszik”.
Vagy’ két napja Karafiáthot olvasok újra, meg újra. Búcsúvers. „Vigyázz rá föld./Óvjátok istenek.”
Még csak negyed tizenegy. Ráadást úgy tetszik, a Költészet Napja. És már mennyi mindennek vége.
Szerda estére talán már sokan összeverődtek az Égi Kocsmában, Csendes is ott van, az asztalon fehérbor, mindjárt kéred a következőt.
Tervezitek, játszóhely kéne, aztán eszedbe jut, hátha összejön végre Hofival.
Itt – bízom – most sokan írnak Neked – remélni volna jó, nem adják el másodközlésbe.
Mostantól végre van miért halni: tudjuk, vidám lesz majd köztetek. Bár - mi tagadás - még nincs nagy tülekedés. Gyanítom, a negyvenedikre (október 4.) még innen a Földről üzenünk.
Zoli, én nem hittem, mikor nekem mondták, mégis leírom: „Hiány van. Foka mérhetetlen.”
És nincs búcsú.
„Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.”