Faust a zongoránál - Beszélgetés Darvas Ferenccel
- Édesapja a híres konferanszié és humorista, Darvas Szilárd volt. Meghatározta ez valamilyen módon a pályafutását?
- Nagyon korán kiderült, hogy semmi máshoz nem értek, csak a zenéhez. Édesapám dalszövegeket is írt, általa szerettem meg a színház, a varieté világát már kisgyermekkoromban. Nem hiszem, hogy emiatt nem lettem komolyzenész, de tény, hogy a mai napig vonzódom az operetthez, a varietéhez.
Édesanyám kedvtelésből zongorázott otthon, hat éves koromban már én is gyakoroltam, 10-11 lehettem, amikor megírtam az iskolatársaim bábelőadásához az első kísérőzenét. Fel sem merült senkiben a családból, hogy bármilyen más pályát választhatnék. Zeneszerző szakon végeztem a főiskolán, de a vizsgadarabomon kívül nem komponáltam önálló zeneművet egyet sem. A zeneszerzésben a történet, a mese inspirál, így volt ez már gyerekkoromban is, és azóta sem változott. Eljön hozzám egy színházi, vagy egy filmes rendező, megmutatja a szövegkönyvet, és a történet beindítja a fantáziámat, a legtöbb esetben nagyon rövid idő alatt kitalálom a kísérőzenét.
- Volt valaha hiányérzete amiatt, hogy nem a komolyzenei műfajt választotta?
- Sokáig nem tudtam elfogadni, hogy csak a könnyűműfajban dolgozom. Szokták mondani, hogy valaki „többre is vihette volna”, vagy „aprópénzre váltotta a tehetségét”. Volt egy időszak amikor zavart, hogy bár zeneszerző szakon végeztem, és a főiskolán Bach és Mozart stílusát utánozva is komponáltam zenét, - különösebb nehézség nélkül -, mégsem foglalkozom komolyzenével. Ez a hiányérzet addig fokozódott, amíg egyszer csak elhíreszteltem magamról, hogy felhagyok a könnyűzenével, nem vállalok több ilyen munkát.
28 éves lehettem akkor, előtte dolgoztam az Operettszínházban, ahol rögtön a főiskola után megírtam A lóvá tett lovagok című zenés játékot, ami óriási siker volt. Azután a Vígszínházban voltam zenei vezető, de egy év alatt rájöttem, hogy sem a vezetői szerep, sem az ezzel járó kötöttség nem nekem való. Szabadúszó lettem, s azt gondoltam, megpróbálok a komolyabb műfaj felé orientálódni. Hamar bebizonyosodott, hogy ez nem volt jó döntés. Azóta, csaknem 25 éve írom a mozifilmek, rádiójátékok, tévéjátékok, színdarabok kísérőzenéjét, szinte nincs is olyan színház Magyarországon, ahol még nem játszottak általam megzenésített darabot.
- Van-e olyan zeneszerző, aki erősen hatott zenei stílusára?
- Nino Rota zenei világa nagyon közel áll hozzám, sőt úgy érzem különös módon közösek a zenei gyökereink. Mindig szerettem Fellini filmjeit, és Rota kísérőzenéje olyan harmonikusan illett a történetekhez, mintha a zeneszerző és a rendező egy és ugyanaz az ember lenne. Ez szintén összevág az én munkastílusommal, mert úgy gondolom, hogy a filmes és a színházi zenében nem az a fontos, hogy a zeneszerző megvalósítsa önmagát, hanem a történetet kell szolgálnia a zenének, és a rendező kezében futnak össze a szálak, elsősorban ő határozza meg, milyen aláfestő zenével szeretné kifejezőbbé tenni a filmet. Rendezőbarátaim szerint elég jó médium vagyok, pontosan érzem, mit várnak tőlem, hamar kitalálom a megfelelő kísérőzenét.
- Amikor a Corvin mozi megnyitóján a Metropolis című némafilmet kísérte, nagy sikert aratott a rögtönzött dallamokkal.
- A legemlékezetesebb feladat, amit végigimprovizáltam, szintén egy régi némafilm, a Faust volt. Az Örökmozgóban vetítették pár éve, és megkértek kísérjem le. Sajnos nem készült róla hangfelvétel, de azóta is úgy érzem, megismételhetetlenül sikerült, tökéletes improvizáció volt. Az ilyen kihívás még inkább felszínre hozza ami bennem van. Fogalmam sincs, mit fogok játszani a következő pillanatban, és ez inspirál.
Nagyon erős az improvizatív készségem, ami azt jelenti, hogy gyakran órákon keresztül zongorázom, és közben nem tudatosodik bennem, mit játszom. Ösztönösen zenélek, szinte észre sem veszem, magától megy az egész. Ha túlságosan figyelek arra, mit is csinálok, az olyan, mint amikor valaki tudatosan próbálja szabályozni saját lélegzésének ritmusát. Rendszertelenné válik a levegővétele, és előbb-utóbb fuldokolni kezd, mert beleavatkozott a szervezete ösztönös működésébe.
- Ehhez képest milyen érzés, amikor egy rendező pontosan megmondja milyen zenét szeretne?
- Egyrészt elfogadom, hogy ez egy alkalmazott műfaj, amelyben a rendező szava dönt. Másrészt sokszor tűzzel – vassal ragaszkodom az elképzeléseimhez, és mindent megpróbálok, hogy az általam kitalált dallam ott és akkor szólaljon meg a filmben, ahol szerintem leginkább hatásos. Ám ha a rendezőnek határozott elképzelése van arról, hogy mit szeretne, ráadásul jó füle van, az is előfordulhat, hogy azt mondja, találjak ki valami egészen mást.
Bereményi Géza filmje, az Eldorádó eredetileg egy 15 perces piaci jelenettel indult, amire írtam egy hosszú „piacszimfóniát”. Később Géza úgy gondolta, túl hosszú a bevezetés és kivágta a felét, így a zene is elveszett. A turné című filmben volt egy jelenet, amikor Benedek Miklóst elviszik egy jachtra, és megnyílik előtte a milliomosok fényűző világa. Szép, nosztalgikus kísérőzenét írtam, ám a jelenet végül teljes egészében kimaradt. Nagy nehezen sikerült rábeszélnem a rendezőt, hogy mégis legyen benne a filmben ez a dallam, egy másik jelenetnél.
- Hogyan születnek ezek a dallamok?
- A kép és a szöveg határozza meg, hogy milyen kísérőzene illik a filmhez. Felteszem a zongorára a videót, nézem a vágatlan anyagot és zongorázom. Mint a moziban, figyelem a képet, a színeit, a színészek mozgását, vagy hallgatom a dialógust, és próbálgatom hozzá a dallamokat. Felveszem magnóra, visszajátszom, újból nézem a képet, zongorázom tovább, míg végül megtalálom a leginkább megfelelőt. A zenével nagyon jól lehet hangsúlyozni egy mozdulat jelentőségét, és azt is pontosan érzem, hogy egy dialógusban mikor kell erősödnie vagy halkulnia a zenének. Nem mindegy, hogy a mozgás bizonyos fázisában, a mondat elején vagy a végén hogyan szólal meg a kísérőzene. Ezek azok a látszólag apró szakmai fogások, amelyekhez nagyon ragaszkodom, az utolsó pillanatig küzdök, hogy a rendező elfogadja az elképzeléseimet.
Általában hagyományos módon gondolkodom a filmzenéről, úgy vélem, minden kísérőzenében kell legyen egy fődallam, ami végigível az egész történeten. A legtöbb nagysikerű filmet végül ezzel a bizonyos alapdallammal azonosítják, bármikor megszólal az a néhány hangsor, mindenki tudja melyik filmhez tartozik.
- Nehéz feladat egy ilyen „slágerdallamra” rátalálni?
- Ha jól elkapom a történet hangulatát, nagyon gyorsan kitalálom. Időnként viszont borzasztó sokat kínlódom azért, hogy kiszűrjem a közhelyes dallamokat, mert az a legrosszabb, ha úgy érzem munka közben, hogy nem találtam ki semmi újat, csak a szokásos sablonnal dolgozom. Néhány alapritmus, mint például a tangó, olyan zenei közhely, amitől nagyon nehéz eltérni úgy, hogy a szokásos alapra valami sosem hallott, új dallam épüljön. Hasonló nehézséget okoz, a romantikus, szerelmes filmek kísérőzenéje, holott látszólag ez a legkönnyebb feladat. Molnár György A rossz orvos című filmjéhez írtam egy nosztalgikus alapdallamot, ami az egész történeten végigível. Nagyon szépet akartam kitalálni, ám sokáig úgy éreztem, csak önmagamat ismétlem. Végül elsötétítettem a szobát, becsuktam a szememet, hogy teljesen kiszűrjem a külvilágot. Így sikerült elszakadnom a talajtól, és megírtam egy romantikus zenét, amiben benne volt egyfajta emelkedettség, amitől eredeti és megismételhetetlen lett a fődallam.
- Minden próbálkozást magnóra rögzít?
- Igen, mert egy pillanat alatt el tud szállni egy ötlet. Keserves érzés, amikor azt hiszem, hogy rajta van a szalagon, amire nagy nehezen rátaláltam, és akkor kiderül, hogy pillanatkapcsolón volt a magnó, és elveszett a dallam. Ráadásul ilyenkor mindig azt hiszem, hogy előbb-utóbb eszembe jut, keresgélek, de sosem találom meg ugyanazt még egyszer. Egyszer egy bábszínházi előadáshoz írtam kísérőzenét, és lemaradt a szalagról az egyik legjobb motívum, kénytelen voltam egy kevésbé kifejező dallamsorral beérni. Végül ez kísérte a darabot egészen addig, amíg megnézte az akkor 11 éves fiam, aki kisebb korában állandóan mellettem volt, amikor zongoráztam. Véletlenül hallotta azt a részt is, ami nem volt meg a magnón. Otthon leültünk a zongorához és emlékezetből lejátszotta az elveszett dallamot.
- Úgy tudom, az egyik gyermeke szintén zeneszerző.
- Bár sosem erőltettem, mindkét gyerekem zenél. A nagyobbik fiam zeneszerzőszakon végzett a Zeneakadémián, a színházi világban mozgolódik. Együtt dolgozunk a Katona József Színházban, de önálló munkái is vannak. A kisebbik számítástechnikai iskolába jár, emellett zongorázik, harmonikázik, több kisebb-nagyobb együttesben szerepel.
- Melyik munkáját tartja a legsikeresebbnek?
- A sikert nem tudom megállapítani soha, és ezért nem is nagyon szoktam vele foglalkozni. Nem az a fontos, hogy mennyien nézik meg a filmet, hanem egyrészt az, hogy mi a munkatársaim véleménye, másrészt, hogy én elégedett vagyok-e azzal, amit kitaláltam. Bereményi filmjeinél sokat számított, hogy az a szinte állandó alkotói gárda - Kardos Sanyi operatőr, Pauer Gyula látványtervező - úgy gondolta, hogy a zeném jelentősen elősegítette a filmek sikerét. Én akkor vagyok elégedett, ha úgy érzem, nem értem el könnyen azt a célt, amit kitűztem magam elé, ha sikerült eredeti, különleges dallamot kitalálnom. Ez azért is nehéz feladat, mert az én zenéim kicsit slágerszerűek, populárisak, mégis színvonalas megoldásokra törekszem. Valójában úgy érzem, mintha ugyanannak a filmnek a zenéjét írnám újra és újra, csak mindig egy kicsit másképp hangzik.
- Ez különös, hiszen ha elindulunk visszafelé A nagy postarablás című vígjátéktól a Noé bárkája című természetfilmig, óriási különbséget érzek a kísérőzenék között.
- Igen, stílusban teljesen más minden film zenéje, de feladatjellegében egyformának érzem valamennyit. Van egy mese, amihez kitaláltam egy zenét, ami egyszer így hangzik, egyszer meg másképp, de én ugyanazt csináltam mindvégig. Az a fontos, hogy színesebb, szeretetreméltóbb legyen a történet. Kicsit leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy minden új munkánál ugyanazt kérik tőlem: találj ki valami zenét, hogy jókedvünk legyen. Ezt igyekszem teljesíteni minden filmnél kicsit másképp, de alapvetően mindig ugyanúgy.
