Fekete Ibolya: Utazások egy szerzetessel

Árva emberek

Fekete Ibolya dokumentumfilmjének hősét az egyik jelenetben még reverendában látjuk prédikálni, de a rákövetkezőben már csak egy szál pólót visel. Csillogó szemű gyerekek veszik körül, úgy mutatja be őket egyenként, hogy mindegyikhez van egy kedves szava. Ő Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, egy Erdélyben működő gyermekotthon-hálózat vezetője. Gyermekotthon. Az valami rossz dolog, gondolhatnánk, árva gyerekek gyűjtőhelye, akik szeretet nélkül nőnek fel és esélyek nélkül vágnak neki az életnek, amikor kikerülnek onnan.

 De ez esetben mintha mégsem erről lenne szó, hiszen a képeken kizárólag mosolygós gyerekeket látunk, akik szemmel láthatóan imádják „Csaba testvért”. Szép lassan kiderül, ezek a gyermekotthonok éppen a lehetőséget jelentik a gyerekek számára. A szülők szabályosan lobbiznak a szerzetesnél, hogy minél több tagját vigye el a családnak az egyik otthonba, ahol tanítják és nevelik gyerekeiket.

Mert a Böjte Csaba és a vele dolgozók által működtetett gyermekotthonok néha a szó szoros értelmében a túlélést jelentik egyik-másik gyerek számára. Vannak helyzetek, vagy inkább, ahogy a film főhőse fogalmaz ’világok’ ahol még a legjobb szándékú, legtisztességesebb szülők mellett cseperedőknek sincs meg a minimális esélye sem arra, hogy legalább egy kicsit jobban élhessen, amikor majd felnő. És Böjte Csaba rendíthetetlenül járja ezeket az erdélyi fantomblokkokat és nyomortanyákat, ahol a lakosoknak se munkája, se identitása, de még fix lakóhelye sincsen, folyamatos vándorlásban vannak, az egyik dohos lakásból a másikba.

Az Utazások egy szerzetessel című film Böjte Csaba néhány ilyen „portyáját” követi nyomon. A „szegénység bugyrai”-ba merülünk alá, olvasható a rövid szinopszisban és valóban ez történik, rengeteg szegény embert láthatunk irtózatos körülmények között élni, ám ezúttal a film narrátora idegenvezető módjára kalauzolja végig a nézőt a nyomor infernójában.
Fekete Ibolya nem elégszik meg, a magyar dokumentumfilm egyik közkedvelt témájának, a szegénységnek és a nyomornak puszta ábrázolásával. A film már az elejétől fogva túlmutat a „csináljon már valaki valamit”, típusú, sokszor etikailag is megkérdőjelezhető műveken, hiszen először az ügyért küzdő embert ismerjük meg, magát az ügyet csak később, fokozatosan, miközben küzdenek érte. Egyrészt egy szakértő (Böjte Csaba) folyamatosan magyarázza nekünk a helyzetet, a történelmi, politikai és gazdasági kontextustól kezdve az adott család egyéni történetéig. Másrészt Csaba testvér - vagy a szerepét alkalmanként átvevő nevelők és nevelőnők – egyben részesei a jeleneteknek, hiszen a kamera éppen azért van jelen egy adott helyen egy adott pillanatban, mert a szerzetest követte gyerekbeszerző útján.

Böjte Csaba kettős szerepe figyelemreméltó eredményre vezet, hiszen örökké őszinte derűt sugárzó figurája egy mélységesen elszomorító és kilátástalan világ ábrázolásából csinál, már-már pozitív kicsengésű filmet. Vagy legalábbis sikerül időnként megteremtenie annak illúzióját. Mert csak illúzióink lehetnek: Böjte és társai szélmalomharcot vívnak, és Fekete Ibolya van annyira rutinos és érzékeny, hogy azokat a pillanatokat is megmutassa, amikor maga a szerzetes sem tehet többet egy-két jótanács átadásánál. Csaba testvér együttérzése és segíteni akarása azonban messze túlmutat a nyomor enyhítésén és az anyagi segítségen. Ezek az emberek ugyanis elsősorban magától az élettől vannak megfosztva és a néző többször egymás után szemtanúja lehet annak, ahogy a szerzetes szinte visszafújja beléjük az életet és ezzel párhuzamosan magába a filmbe is életet lehel, hiszen a szereplőkkel együtt a jelenetek is életre kelnek.

Szörnyű, hogy emberek ilyen nyomorban élnek, de mit változtathat ezen egy film, mit tehet az egyszeri néző, hogy ez ne így legyen, hangozhat el a kérdés a nyomor-dokuk kapcsán. Itt láthatunk valakit, aki nyomor elleni küzdelemre tette fel az életét. Halljuk prédikálni, és az oly sokszor hallott, üresnek tetsző közhelyes fordulatok, hirtelen megtelnek tartalommal, mert Böjte Csaba szó szerint gondolja, amit prédikál. De ez még nem minden, hiszen a film bárki számára felkínálja a segítség lehetőségét. A szerzetes számításai szerint, ha egymillió ember évente száz forint adománnyal segítené a gyermekotthonok működését, abból az összes ott lakó gyerek teljes ellátását fedezni lehetne. A fekete alapon fehérrel felúszó és leúszó stáblista alatt végig ott világít a bankszámlaszám ahová utalni lehet a pénzt. Annyi ideig, hogy akár a tollat és papírt elő lehet keresni, és a sötétben lefirkantani a számot, de arra is van idő, hogy az ember kívülről jegyezze meg.

Már csak egyetlen kérdés maradt: hogyan juthat el ez a film egymillió emberhez? Ezen tűnődtem, miközben a mozi magaslataiból alámerültem a bevásárlóközpont alacsonyabban fekvő bugyraiba.