Félénk vagyok, de hódítani akarok

Dr. Balek

Ennyi a rövid szüzséje Kultfilm-rovatunk eheti prédájának ─ persze a magyar változatnak. A világon mindenütt kedvelt téma a szerencsétlen, gyáva balek botladozása a nagybetűs Életben; romantikus vígjátékok tucatja alapoz arra, hogy egy effajta lúzer szerelmes lesz, emberesedési és nevelődési okokból mindenféle mulatságos kalandon esik át, amelyek végén elnyeri az áhított nőt, pénzt, paripát, fegyvert. A LUXX videó Félénk vagyok, de dugni akarok opuszának vonalvezetése hűen követi e műfaj dramaturgiáját, sallangmentesen és céltudatosan vezeti el hősünket a nagy beteljesülésig, kis örömök sokaságába kóstol bele kisemberünk a „hiéna taxis” kalauzolásával, s egy franciázás közepette bizton beugrik neki, hogy kollégájának, Pierre Richardnak mennyivel is nehezebb boldogulnia: a rátermettebb ugye rögtön a tárgyra-ágyra tér, az elesettebb hódítani és hódolni kényszerül.

Ami az olaszoknak Roberto Benigni, az a franciáknak Pierre Richard. Fogalom, humorikon. Esendő, csetlő-botló, pipogya és mindezek miatt vicces, szeretnivaló. Benigni harsányra színezi, kifelé játssza a balfácánt, Richard introvertáltan, teljesen természetesen, von Haus aus hozza a kétbalkezes figurát. A tengerentúlon félsiker egy ilyen karakter, s ha sztori is van hozzá, akkor secperc leforgatják a mozit, hadd azonosuljon a néplélek, csilingeljen a kassza. Amerika majd mindegyik filmjét lekopizta szőke bongyorhajúnak – legyen az szóló vagy Depardieu-vel készített közös stan&pan-munkák –, hol Tom Hanks, hol Martin Short volt a second-hand Pierre Richard. Úgy látszik Woody Allen már kevés arrafele ebben a szerepkörben.

A Félénk vagyok, de hódítani akarok annyira francia, annyira pierrerichardos (írta-játssza-rendezte), elegánsan könnyed és humoros, hogy simán ellenállt Hollywoodnak, nem tudták bedarálni. Remekbeszabott, kulturált hülyéskedés a hetvenes évekből sok kis epizódban. (Akkoriban Franciaország volt a vígjáték hazája, elég csak Funes filmjeire vagy a csendőr-sorozatra gondolni)  Pierre Richard önmagára szabott-osztott jutalomjátékához a korszak nagy francia filmkészítői társultak: a forgatókönyvbe Jean-Jacques Annaud segített be, a sabadabás kísérőzenét Vladimir Cosma szerezte. Masszív respekt illeti a magyar szöveg leleményes fordítóját, a Romhányi-féle nyelvi zsenialitásokkal operáló dr. Hársing Lajost (magyar szinkrondramaturgok egyik orákuluma) és a két főszereplő magyar hangját: Tahi Tóth Lászlót és Szilágyi Tibort.

„Néhány évvel ezelőtt, amikor a szexuális szabadság nagy szele már erősen viharzott, szívem égő vágya Uget kisasszonyért lángolt”. Ilyen emelkedett stílben kezdi és narrálja végig pikareszktörténetét Pierre Renaud, a Vichy-i Park Hotel főpénztárosa, aki bevallása szerint alkalmatlan a szerelmi életre, női lábak helyett kamatlábak hálózzák be az életét, félénk és gátlásos (pedig akkoriban a Soltész Rezső-frirzurára buktak a csajok). Olyannyira, hogy 10 éven át mindennap felcsönget a plátói Uget kisasszonyhoz, belemotyogja a kaputelefonba, hogy „Szeretem!”, és elfut. Leptoszom főhősünk tehát sosem süllyed a buja erotizmus lápvilágába, ám deus ex machina megjelenik Aldo Ferrari (Aldo Maccione), az API /Alkalmazott Pszichológiai Intézet/ képviseletében. (Ez a két autómárkanév-szójáték kedves-humoros húzás az olasz-francia kapcsolatokat tekintve, a filmbeli és valóságos keresztnevek azonossága pedig személyességet feltételez: Pierre és Aldo magukat, azaz a mindennapi kisembert alakítják).

Stendhal, Robespierre, Napóleon, Hitler: mind-mind félénk tutyimutyiként kezdték, s hová jutottak. A félénkség, amely elvágja a nagyravágyás szárnyait, a visszanyesett ambíciók és önbizalomhiány – mindez gyógyítható. Innentől kezdve Aldo lesz Pierre Vergiliusa a hódítás pokoli bugyraiban és a bátorság megtaláláshoz vezető rögös úton a Vichy-Nizza-Deauville tengelyen: a pénztárnok bumm! megpillantja a szálló halljában a dúsgazdag femme fatale-nak tűnő Ágnest és magnetikus vonzalom buzdul fel iránta. Egyoldalú szerelem első látásra: meg akarja hódítani, de gyáva.
Aldót kezdetben a teleshopos parasztvakítás vezérli, épphogy csak a kocsiját nem sózza rá jó kereskedőként az alamuszi Pierre-re. Nyúlláb kabalából, evezőpad, kvarclámpa és hordozható boksz-zsák a hálátlan fizikum ellen, magnetofon egy baráti Hanggal a napi bátorság-adag kiskátéjával. Felvértezve mindezekkel Pierre a luxuskörúton levő Ágnes nyomába szegődik, bátorsága és önbizalma kalandról kalandra nő: feladatait a Hang diktálja neki („Most olyan emberrel kell beszélned, akitől félsz!”, „Vásárolj magadnak nadrágot!”), vagy épp az élet. Minduntalan összeakad Aldóval: az olasz barátian felkarolja, küldetéstudatosan segíti Pierre-t az áhított nőért folyó hajszában – sofőrje, szolgája, kísérője lesz. Nem feledi: felelős vagy azért, akit megvadítottál.

Igazi fejlődésregényt látunk bőséges helyzet- és jellemkomikumok remek arányérzékű tálalásában. Esetlen hősünk érzelmi Canossa-járása az elérhetetlen Ágnesért parádés slapstick-nagyjelenetekben bontakozódik ki, a burleszk legnívósabb pillanatait idézi Pierre Richard, mentesen mindenféle sasjózsizmustól.
Csak címszavakban pár (hiszen ezt a kultfilmet meg kell nézn, nem beszélni róla): Stoppolás Nizzába; a dándogos kaminosnő; a nagy mosogatás (Éééééés megfogom a tányért…), a 2-gatyós ruhapróba; a bámulós petanque-ozás; a suta bowlingozás; a spagettizés, a kaszinózás; a szállodai ebéd Pierre szabadnapján és az asztalfoglalás („nem én telefonáltam az előbb”) és végül a nagy „tűzvész a hotelszobában”-jelenet a szerelmi feltárulkozással.

A roadmovie végén Pierre végül leveti gátlásait és az ál-olajmágnás szerepet, de kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik: Pierre felszabadul, habár bájos esetlensége továbbra sem múlik. Ágnes is megmarad kis eladólánynak, aki egy vetélkedő nyerteseként kóstolhatott bele a gazdagságba. A terápia felesleges volt, a kocka fordult, s most már Aldo kénytelen bizonygatni, hogy Pierre valóban szegény mosogatófiú, tehát társadalmilag összeillenek: a hódítás mivoltja is visszájára fordul, így lesz a happy end is édes-savanyú.
Aki felhőtlenül szeretne szórakozni, izgulni és ábrándozni, az nézze meg a Félénk vagyok, de… filmeket.  Az egyik realitás, a másik fantasy. Kinek melyik.