Férfiak a vonatról

Európa Filmhét

Patrice Leconte terjedelmes életműve széles skálán mozog, a habkönnyű vígjátékoktól (Két apának mennyi a fele?) egészen a megrendítő A sziget foglyáig, vagy a nagyszerű A fodrásznő férjéig. A most bemutatott A férfi a vonatról ez utóbbi sorba tartozik, a rendező egyik legjobb filmje. Manesquier (Jean Rochefort kiváló alakítása), a nyugdíjas irodalomtanár hatalmas, ódon házában él egy kisvárosban, ahol a málladozó falakról családjának őseiről festett portrék néznek vissza rá. Mintha számon kérnék elfuserált életét, elszalasztott szerelmét. Félénk és visszahúzódó ember, életében minden kiszámított és jól elrendezett, a mindennapok monoton szertartásaiba úgy simul bele, mint lába az otthoni, kitaposott papucsba. Egy nap ismeretlen férfi száll le a vonatról. Milan, a középkorú bankrabló (Johnny Holliday, a nagy francia rocker játssza) a helyi fiók kifosztására érkezik, ám néhány napot várnia kell társaira. Bőrdzsekit visel és táskája tele fegyverekkel. Otthontalan, nem kötődik senkihez és semmihez. Ugyancsak elbaltázta életét. Aszpirint szed. Egy gyógyszertárban belebotlik a köztiszteletnek örvendő tanárba, aki elszállásolja őt a házában.

A két, látszólag összeférhetetlen személyiség fokozatosan egymáshoz csiszolódik. Esténként a teraszon ülve a csillagok alatt keserűen gúnyos vallomásaikban feltárul sorsuk. Mindketten egy másik élet lehetőségéről ábrándoznak, rezignáltan és ironikusan. „Az öregek mind tornászok, idővel minden sporttá válik” – mondja a súlyos beteg házigazda. Milan kimozdítja a tanárt tespedtségéből, nem engedi, hogy kedvenc versei közé meneküljön. Manesquier végre a sarkára áll, férfiként viselkedik az étteremben és a szeretett nő karjaiban is, ám ez a folyamat nem nélkülözi a humort és a reményvesztettséget. A szerepcsere kölcsönös. Milan egy ízben különórát ad az egyik diáknak, és később a zongoránál ugyanazt a Beethoven dallamot játssza, amit a tanártól hallott. Végül külsőleg, megjelenésben és öltözködésben is egymáshoz hasonulnak. De hátra van még a bankrablás…

A remake filmek nagyobb része színvonaltalan megismétlése az eredetinek. Leconte már kipróbálta magát a műfajban, az 1989-ben forgatott Monsieur Hire ritka kivételek közé számít, mert az 1946-os alapművel egyenértékűt hozott létre. Most a spagetti western egy mára elfeledett alakjának, Sergio Sollimának 1967-es filmjét, a Faccia a Faccia-t (Szemtől szembe) modernizálta. Leconte tiszteleg a western hagyománya előtt. A zenei motívumokon túl a fényképezés is erre utal, gondoljunk csak a kihalt állomásra érkező Milanra, akinek először a peronra lépő csizmáját látjuk vagy a fal mellett parkoló biciklikre, amelyek úgy vannak kikötve, mintha lovak lennének. A cowboy legenda a megváltozott viszonyokhoz igazodva éled újra a mai francia kisvárosban. A férfi a vonatról kiváló arányérzékkel megáldott, pontos tempójú, elegáns stílusban elkészített remake, amely bölcsen kérdez, mert tudja, hogy válaszokat nem mindig kaphat.

A Bon Voyage a második világháború előestéjén kezdődik. A korszak ünnepelt és bálványozott színésznője tisztázatlan körülmények között lelövi gazdag szeretőjét. Kétségbeesésében felhívja egyik imádóját, a fiatal és tehetséges írót, hogy segítségével eltüntesse a hullát. A fiú a holttest elszállítása közben balesetet szenved, lebukik és börtönbe kerül. 1940. júniusában a megszálló német csapatok okozta zűrzavarban sikerül megszöknie és vonaton Bordeaux-ba utaznia, ahol a francia kormány és a párizsi arisztokrácia is menedéket talál. Megismerkedik egy tudóssal és ifjú asszisztensnőjével, akik az atombomba előállításához nélkülözhetetlen folyadékot akarnak átcsempészni Angliába. A fiúnak választania kell az érzéki asszisztensnő és az újból felbukkanó régi szerelem, a férfiakat könyörtelenül kihasználó és manipuláló, de ellenállhatatlanul vonzó színésznő között.

A rendező Jean-Paul Rappeneau a francia mainstream jeles alakja. Louis Malle és Philippe de Broca egykori forgatókönyvírója első sikerét a hatvanas évek közepén aratta az Élet a kastélyban című filmjével. A művészi ambíció és a közönségigény egyeztetése későbbi műveinél is a legfontosabb szempont maradt, legszerencsésebben talán a Rostand adaptációban, a Cyrano de Bergeracban valósult meg. A Bon Voyage viszont az életmű jelentéktelenebb vonulatába sorolható. A fordulatokban gazdag történet elemeit már láttuk másutt. Melodráma a háború árnyékában, alattomos náci kémek, az emberiség számára fontos tudós külföldre juttatása vagy a sorsfordító választás kérdése tolakodóan ismerősnek tűnik. Déjá vu érzésünk támad, ám ami a Casablancában tökéletesen működött, most szétesik. Az emberiséget fenyegető apokalipszis itt csak digitálisan megfestett háttér, a Pétain marsall vezetésével megalakuló kollaboráns kormány bábuk csoportja, a párizsi elit pedig pojácák gyülekezete. Velük szemben pedig ott áll a nyíltszívű, tettre kész kisemberek elszánt hadserege. Nincs igazi választási lehetőség, a szereplők túlságosan egysíkúak, a helyzetek egyértelműek. A sztárparádé (Isabelle Adjani, Gérard Depardieu) és könnyed humor persze megmentik a filmet. Rappeneau tipikus „papa moziját” készített, amely érdektelenségével és jellegtelenségével tüntet.