Forr a Tea
Magyar sitcom a tv2-esen
Félix - Csizmadia GergelyNa végre egy egész laza futó kis viszonyt fogok kötni ma este is a televízióval, gondoltam, megnézem a Tea pilotját, ami majd lenyomja – vagy ahogy manapság nagyzolnak -- , „kiváltja” az amerikai sitcom-okat. Hát persze, „pótkávé az igazi”. Így legyen az ember előítéletes: uraim, én nevettem. S ilyesmire, magyar tévésorozat láttán időtlen-idők óta nem vetemedtem. Mondanám, várjuk ki a végét, de nem teszem, itt és most borítékolom: hét szűk esztendő után egy jól megcsinált, pergő, mulatságos helyzetkomédiát fogunk látni. És ez lelkesítően jó hír a magyar televíziózás mélyrepülése idején.
 |
| Betty - Rónai Aranka |
Nevetőgép itt is van, remélem, valaki a stábból mielőbb a bélit ontja, de hála istennek nincs rá szükség. Herendi Gábornak és színészeinek humora van. Ritka kincs, épp ezért dühöngtem a Valami Amerika láttán, hogy aki nevettetni is tudna, miért adja el a lelkét olcsó poénokért. Brúnó és Brigi ötperces, négy-öt képecskére redukált kalandjaiból egész jellemet és életrajzot felskiccelő sorozatát látva kezdett éledezni bennem a remény, talán mégsem szükségszerű, hogy egy szellemes ember feltétlenül elkurvuljon a poéniparban.
A Tea persze nem a világirodalom csúcsa, és a társadalomrajzától se várjunk hihetetlen revelációt, „jól megcsinált darab”, így hívták ezt a régi franciák, nekik könnyű volt, csiszolgatták vagy kétszáz évig. De azért nekünk sem kellett volna elfelejtenünk, a harmincas évek magyar vígjátékát ez a fajta szellemesség tette világszerte népszerűvé. A műfaj jótékony hatása még az átkosban, egészen a hatvanas évek végéig meghatározó volt a honi nevettetésben. Aztán a rosszul fölfogott, alaposan félreértett magasművészet álságos komolyságában előbb megvetettük, majd szép lassan elfeledtük, hogyan is lehet esendően mulatságos jellemek kalandjait valóban szórakoztatóan elmesélni. Kísérletet persze sokan tettek rá, de nincs is annál keservesebb, mint egy fáradt, életunt komédia. Egy poén vagy robban, vagy besül, harmadik lehetőség nincs.
A Tea nyitó darabjában minden működik, a komikusan drámai alaphelyzet (egy yuppi teázót örököl a kedves nagymamától, azzal a feltétellel, hogy egy év múlva minimum nullszaldót kell produkálnia, nem eshet a forgalom), a vígjátéki helyzetekre alkalmat adó szerepek és jellemek (három különböző karakterű barát egymást heccelő vidám társasága és a teázó különös – a későbbiekben még nyilván bővülő menazsériája: a kimért, karót nyelt pincér, a talpraesett üzletvezető nő, egy elvarázsolt csellista lány és a szőke ciklon idegenvezető, aki épp most vesztette el japánjait a Hősök terén), a tévedések egyszer meg nem csikorduló vígjátéka (az újdonsült tulajdonos inkognitóban próbálja kifürkészni, miféle lebujt örökölt, vesztére, mert ezzel aztán mindent összekuszál), és – talán legfőbb értékként -- a hajlékony, szellemes, minden erőltetettség nélkül 2002-es dialógus. Végtére is nyelvében él a nemzet, s abban is szokott sírba szállni, ha már csak közhelyek bírnak a benne élők ajkára tolulni. A Tea a maga szerény eszközeivel is - ártatlan szerda esti szórakozás -, sokat tehet azért, hogy ne így legyen.
