Friderikusz, a telezsoké 

Minden adás célbafutás

Kevésbé reklámozza, hogy az úgynevezett közszolgálati futamok ritkábban jöttek be neki, hogy a dzsungelszerű politika többnyire kifogott rajta. Példa: háromszor rugaszkodott Princz Gábornak, sohasem szedett ki semmi érdemlegeset a művészlelkű bankárból. Más bitorlók is a rezge pszichéjükkel etették sötét titkaik megvallása helyett. Nem oly rég 70 darab közéleti személlyel csinált sorozat-interjút: emléknyom zérus. Beleérző készség: jeles. Mire megyünk vele?

Hetenként megy nagy felhajtással A szólás szabadsága című műsora (az önmagát túlélt A Hét helyett). Úgy vélem, valakik nagyon megvezették, jégre vitték a hiúságára oly büszke Fridit. Ugyanis egy ilyen hétvégi, összegző magazinműsort szinte lehetetlen jól szerkeszteni. Az események torlódnak, apadnak. Csalis ügyek keverednek társadalmunkat mélyen érintő bonyodalmakkal. Ezt mérlegelve a „tartam – időt” maximális rugalmassággal kell/kellene beosztani, kiaknázni. Fittyet hányva az eredetileg kitűzött skatulyáknak.

Példa: június 24-i műsorhét. A kórházprivatizáció körüli polémia beletorkollott a tej-túltermelési mizériába + (meglepetés!) a Fradi-szurkolók őrjöngve letámadtak a pályán. Ilyenkor kérdhető: „ész hová mész?” Vegyük a legordenárébbat: baromállatok a gyepen. Fridike blickfangos betétszámban, mélyinterjúban faggatta egyiküket, aki már megkapta a jogerős negyven napját. Az „Auschwitz, Auschwitz"-ozó, piás, garázda fradistából előbányászta az esendő embert, könnyekkel, eltékozolt szerelemmel és egyéb rejtőjenős jellemhibákkal. Némi hipnózis segítségével még az ősbűnt, a mítikus Rosszat is nyakon csíphette volna.
Megható volt.

A magyarok többsége retteg ettől a históriai mélymocsoktól. Adófizetőként neheztelve fizeti a költségét. A luxemburgiakra mutat: „lám, ott az adóparadicsomban a foci privátszenvedély!” - ezt bizonyítandó Fridinél karakánabb moderátorra lenne szükségünk.
A kórházügy. Vágtázva befuccsolt. Fridiék illusztráltak két eltérő érdekeltségű ispotályt. Ellentétes várakozásukat. Pástra hívták Cser Ágnest, Kökény Mihályt, mint bajvívókat - anélkül, hogy fölmérték volna, itt az öröklött bajok, nyomorúságaink, felemás fejlesztéseink, félelmeink, az 1500 milliárdnyi egészségügyi invesztíciós hiány sűrűn szőtt hálója aligha fog fölfesleni. Nem tudom, mintha Fridi valaminő varázsigétől remélte volna a megvilágosodást? A nagyívű biztos megoldást? Jobb híján, idő híján belefojtotta a szót a vitázókba. S még rúgott is egyet beléjük, miszerint „képtelenek a néző számára közérthetően érvelni". (A kórháztörvényt azóta az országgyűlés többsége megszavazta, innentől fogva személyes impresszióinkra, tapasztalatainkra fogunk hagyatkozni. Mi marad Fridi zsokénak? Vigasz-ági futam.)
 
Tejmizéria. Tej, túró, kaukázusi kefir fogyasztója vagyok, de látnom kell, hogy a kispénzű nyugdíjasok hosszú sorokban várakoznak a kannás, nagybani, olcsóbb tejért. A mizériás lánc túlsó végén mutatják a szaros tőgyű kistermelői teheneket. Százmillió literszámra dől a nem higiéniás, eladhatatlan folyadék. Gazdáik tüntetnek. Nyugatról az uniós tiltás. Mi, fogyasztóként „tejelünk”, adófizetőként évi 8 milliárd forinttal (suttyomban) támogatnunk kéne az európai vásárlókat. A szakértők szerint van a mizériának piaci, pénzügyi, szociálisan méltányos megoldása. Szólniuk szabad lenne, ám ők is, megint túl sokat okoskodnak. Javaslat: Fridiék helyében én eme túl impozáns, kivagyi díszletet - szemléltető oktatás céljából - rendezném be tehénkétől, dobozoláson át, az ősz nénikéig, hogy végre értsük: mitől sok/vagy kevés/vagy drága a sok.