Frontvonal
Tégla 5.
Hát ezek után van értelme az életnek? Van, persze, fizetnek a cikkekért! Úgyhogy gyerünk tovább, az egóm meg majd valahogy feldolgozza ezt a kegyetlen-kegyetlen lebaszást.
Vasárnap este a TV2 szervezett valami bulit a Mammut tetején a Tabu Lounge-ba, tele volt ötvenes csávókkal egy-egy fiatal picsával a két karjukon, meg túlságosan szabályos, ergonomikus arcokkal, úgyhogy a cucc tíz perc után a Village of the Damned érzetét kezdte magára ölteni. Aki nem ismerné a filmet: idegen lények megtermékenyítik egy falu asszonylakosságát, akik esztétikus, de üres tekintetű gyerekeknek adnak életet. Run for your life!
A hétfő Szomjas György Nap utcai fiúk című ötvenhatos brutálfilmjével kezd, ami azért meglehetős kegyetlenség, így hajnalok hajnalán (tíz óra valahány). Brutálfilm, mivel a főszereplő gyerekek alakítása csak több adagnyi pszichedelikus anyag magamba vétele után lenne kibírható. Ezek a srácok pofára lettek kiválogatva, rohadjak meg. Főleg az a kiscsaj reszeli porhanyósra az idegvégződéseimet, aki már abban a filmben is ántitalentumnak bizonyult, amelyikben két tinilány mutatta meg a korosztályának, hogy oké kurvaként viselkedni nyaraláskor. A címe megszökött a fejemből, az biztos, hogy nem a Terézanyu volt.
És épp ez a baj, hogy a „színészi játék” elrángatja a figyelmet az egyéb aspektusokról, a film erényeiről. Egyrészt Grunwalsky fényképezése kiváló, fluid, a rendezés pedig szintén tempós meg beleérzős, éppen emiatt tartom megmagyarázhatatlannak, hogy pont a főszereplő tinik mesterségbeli trenírozását nem tartotta feladatának a rendező.
Dettre Gábor filmje Romazsaru-ként indult, hogy több éves kínszenvedés után Tabló legyen belőle. Csak cím alapján egyikre sem ülnék be: az első erőltetett keveredésére utalna a szociodrámának és a magyar műfaji szerencsétlenkedésnek, bár a második, amellyel majd forgalmazásba kerül, nem utal semmire!
És micsoda meglepetés, a film keveredése a szociodrámának és a hazai műfaji szerencsétlenkedésnek. CSAKHOGY! Szórakoztató keveredése, ami engem lepett meg a legjobban. Először is embertelen a színészgárdája: Mucsi meg a spanja (ők már úgy tíz éve unalmasak párban, a leglerágottabb gimmick-ek, de ha nem feltétlenül játsszák egymás haverját, mint például ehelyütt, kijön a tehetségük rendesen), Tordy (=Isten. Még a szar dialógot is úgy mondja, hogy arany ömlik a szájából), Szirtes Ági, Hollósi, Újlaky, Csuja, ésmég, ésmég. Szal ebből a szempontból rendben vagyunk.
A film tartalmaz két, nemhogy a hardcore szélén billegő, hanem egyenest a hardcore-ba konyuló szexjelenetet. Meresztettem a szememet, hogy volt-e kontakt, és megesküszöm rá, hogy volt. Amikor a Györgyi Anna ficánkol meztelenül a Mucsin, az annyira nem volt esztétikus, de mikor a romániai menekültet játszó, szenzációs testű Fátyol Kamilla adott bele apait-anyait, nos, abból kellene egy dájrektorsz kát…
A Tabló egyszerre krimi és látlelet (ez most nagyon bölcsészesen hangzott, vissza is szívnám), bár utóbbinak gyengécske: az, hogy mindenki kétpercenként a cigányokat szidja, annak kellene valami kommuniális lelkiismereti izét előidéznie bennünk, de csak a maga hatásvadász nyilvánvalóságát tárja fel. Kriminek viszont – méghozzá vicces kriminek – egészen jól elmegy. Sőt, van benne pár kimondottan zseniális jelenet, mint pl. mikor Csuja, Hollósi és Újlaky egy egyetlen beállításból álló, vágás nélküli jelenetben megoldják az ügyet, vagy legalább is annak rendőr-korrupt szálát felgöngyölítik. Állam leesett: mondom, meglepetésfilm! Új cím kell neki viszont, sürgősen.
Kísérleti- és kisjátékfilm-blokk:
Csáki László Idegen szokás című technikai brillírozása Akutagawa nyomán egy kedves kis tanmesén keresztül illusztrálja a dohányzás mitologikus eredetét, amellett, hogy fellép ellene. Live action keveredik digitális formátumú rézkarcokkal a fekete-fehér vásznon: elnézni szép, de hogy különösebb tartalma lenne, nem állítom.
411-Z egy hatalmas uszály neve, amelynek legénysége szarik arra, ami körülötte folyik (sic!), úgyhogy mikor átgázolnak egy kenun és a benne ülőkön, még ők vannak a legjobban meglepve. A kapitány csak a zabálással törődik, úgyhogy még a szerencsétlenül jártak segítségére siető matrózát is a vízben hagyja. Az árbocrúdon a magyar zászló lobog. Az allegória, asszem, elég nyilvánvaló.
Felméri Cecília Kakukk című húszpercese formai remekmű, a „magyar népmesék felnőtt változata”, eszméletlen időzítéssel, kedves poénokkal és nagyszerű fényképezéssel. Az egyik leglezártabb munka, amelyet mostanában láttam. Úgy jó, ahogy van. Valaki adjon a lánynak akkora büdzsét, amiből nagyfilmet csinálhat.
A Hangár két, mára, számomra dögunalmassá vált sztereotípia kiszámítható összecsapását játssza le, kipörgős színészi játékkal és életidegen dialóggal megátkozva. Hagyjuk.
Szecsanov Martin Lopott rítus – Hipi-hopi című áldokumentumfilmje túl rövid ahhoz, hogy különösebben emlékezetes maradhasson, de amíg tart, pofátlanul szórakoztató (igazából nem is lehetne hosszabb: ha tovább erőltetnék a témát, unalmassá válna). A hiphop magyar eredetét bizonyítani próbáló szösszenet nagyszerű paródiája a komolykodó tényfeltárásnak. Kíváncsivá tesz Szecsanov következő filmjére.
