Funky Groooovy Blaxploitation!!!

fekete zene

Melvin Van Peebles független filmje, a Sweet Sweetback’s Baadasssss Song több nézőpontból is iskolateremtőnek bizonyult, zenei szempontból pedig maradandót alkotott: bevezette a legfeketébb funkot, a Fender Jazz Bass kövér hangzását, a nagy beateket, a villanyorgonákat és a wah-wah pedálra kötött gitárokat, melyek hosszú-hosszú időn át boldogították a mozilátogatók fülét, miként az otthoni sztereókészülékekre kötött hangfalakat is alaposan megdolgoztatták (sőt, még ma is megdolgoztatják).

Fekete filmhez fekete hang dukált, a blaxploitationben pedig boldogan lépett nászra a muzsika és a kép, és az önmagában is életképes zene vitális funkciókat látott el a thrash minőségéig jobbára éppen csak felkapaszkodó alkotásokban. A marketingfegyverként is erős főcímdalok ütemes bólogatásra késztették a nézőket, a vérbő groove-ok és a feszes ritmusok ellenpontozták az akciójelenetek bénázásait, egyes témák végigkísérték a karaktereket, az énekesnők harmonikus hátteret szolgáltattak a klubokban játszódó részekhez, a forró orgonák és csillogó rézfúvósok pedig felfűtötték a sűrűn elhelyezett szexjeleneteket. Igaz, hogy a fekete alkotók a blaxploitationnel még csupán beiratkoztak a filmcsinálás nagy iskolájába, de zenei ügyekben már ekkor is magasan felülmúlták a fehéreket.

Nívósabb, mint maga a mozi. Gordon Parks Jr.: Superfly

A leghíresebb blaxploitation-felvétel címéért minimum három versenyzőt lehetne összeugrasztani, a párbaj végkimenetele azonban mélységesen kétséges: a műfaj virágzásához értékes hozzájárulásokat tett Bobby Womack Across the 110th Streetszerzeménye, Curtis Mayfield Superfly-a, illetve az ikonná nemesedett Isaac Hayes Shaft-hez írt főcímdala.
A Shaft (1971) különösen fényes karriert futott be: a wah-wah effektbe dugott, nyávogó gitár köré rittyentett kislemez a Billboard lista csúcsára katapultált, a szerző a Grammy-díjon felül az Oscart is begyűjtötte, a dalhoz kevert sound pedig meghatározóvá vált a követők számára, kik ugyanezen hangzást követelték a hangmérnököktől - a film sikere szempontjából legalább annyit jelentett Isaac Hayes zenéje, mint Richard Roundtree karizmája.
A Superfly (1972) esetében a soundtrack két szinttel nívósabbra sikeredett, mint maga a mozi, és olyan lökést adott Curtis Mayfield karrierjének, hogy a lendület az alkotó haláláig (1999) kitartott, s neve annak ellenére is bevésetett a hallhatatlan muzsikusok listájára, hogy soha többé nem komponált hasonló minőségű anyagot.

Hozzájárulás a műfaj virágzásához. Barry Shear: Across 110th Street

Az Across the 110th street Bobby Womack által énekelt főcímdala, illetve a jazztrombitás J. J. Johnson aláfestő zenéje – amellett, hogy a kor legkomolyabb slágerei közé emelkedett – pedig egy az egyben lenyúlható mintát adott, többek közt Quentin Tarantino számára, ki a Jackie Brown (1997) készítése során használta alapként az öreg hanganyagot.
Utólag szemlélve szinte hihetetlen, mily minőséget diktáltak a korabeli előadók és zenészek; a blaxploitation filmekhez gondosan válogatott zsenik szolgáltattak főcímzenéket és betétdalokat.

A fent említetteken túl az utolérhetetlen Marvin Gaye is támogatta földijeit (mellékszál,
ronda és igaz pre-gangsta sztori:
az énekes munkássága az idő vasfogával szemben rezisztensnek mutatkozik, ám teste a fater által útnak indított 44-es golyókkal szemben végzetesen sebezhetőnek bizonyult), az utánozhatatlan James Brown több nagylemezzel (Black Ceasar, Slaughter’s Big Rip-Off) gyarapította a műfaj katalógusát. A híres-neves Earth, Wind and Fire, a nagytorkú Barry White, az amúgy jazzista és vibrafonzseni Roy Ayers, vagy a producerlegenda Quincy Jones is részese volt a biznisznek, Willie Hutch pedig nem csupán a Blaxploitation-istennő, Pam Grier által címszerepelt Foxy Brownhoz (1974) alkotott elragadó muzsikát, de a The Mack (1973) soundtrackjére írt Brothers gonna work it out-ja is oly kiválóra sikeredett, hogy megszámlálhatatlan alkalommal került újrafelhasználásra. (Egy a híresebb esetek közül: a The Chemical Brothers 1998-as mixlemezének címe és indíttatása egyaránt innen ered.).

Grammy, Oscar és wah-wah pedál. Gordon Parks: Shaft

S ha ez még nem volna elég, a blaxploitation-muzsika a filmeken, az előadókon és a zenészeken kívül teljes lemezkiadókat is legendává avatott: a detroiti Motown, vagy a memphisi Stax (ezt a label-t nem fekete, hanem fehér tulaj vezette, ki ráérzett az üzleti lehetőségre) rengeteget köszönhetett a műfajnak, és eredeti nyomású kiadványaikra ma már gyűjtők vadásznak.

Sajnálatos, de igaz: a szexi Cleopatra Jones kikopott a mozikból, a blaxploitation nem állta ki az idő próbáját, és napjainkban már kevesen -leginkább az enyhén perverz filmfanatikusok - ismerik a kult-státuszba süllyedt filmeket.

Kortárs szemmel nézve valóban eszelős látvány, mikor sűrű arcszőrzetű néger vámpírgróf (Blacula, 1972, folytatása Scream Blacula Scream, 1973 – igazán forgathattak volna több epizódot is) betér egy klubba, funky földijei közt portyázik a napi betevő reményében, mögötte pedig egy vérbő zenekar tolja a súlyos basszussal terhelt muzsikát, a mikrofonhajú tánckar pedig őrülten ráz az énekesnő mögött. Hasonlóképpen hahotára fakasztó, mikor a piperkőc ruházata ellenére is betonkemény Rudy Ray Moore (Dolemite, 1975) és testvérei szétkaratéznak egy szórakozóhelyet, és a bőséggel bearanyozott feketék rúgják a mawashi-geriket a vibrálóan életteli funk ritmusára.

Sűrű arcszőrzetű néger vámpír. William Crain: Blacula

A mozik tehát mai szemmel nézve merőben komolytalannak tetszenek, ám a korabeli hangfelvételek kiművelt fülű zenebarátok gyűjteményben is helyt állnak, mert minőségük mit sem romlott, élvezeti értékük pedig - tekintve a modern pop- és filmzene vigasztalan állapotait - csak emelkedett. Így lett a blaxploitation kihagyhatatlan láncszem a fekete zene evolúciójában (nagyon nagy vonalakban: blues-jazz-soul-funk-blaxploitation-hiphop-r’n’b), öröksége kophatatlan, hatása pedig megkérdőjelezhetetlen.

A fent említett lemezek mellett további, erősen ajánlott alapművek: The Melvin Van Peebles Collection (Stax), Blowfly: Blowfly For President (Oops!), Willie Hutch: The Mack (Motown), James Brown: Make it Funky (Polydoor), Bobby Womack: Greatest Hits (Capitol), Marvin Gaye: Trouble Man (Motown).

Pam Grier, az istennő. Jack Hill: Foxy Brown

PS: Aki teheti, ne cd formátumban szerezze be a blaxploitation-felvételeket, mert a kövér basszusokban gazdag, nagy hangzást a digitális technológia kihipózza, jelentősen lerontva a zenei élményt. Inkább ajánlott analóg forrásról (és analóg rendszeren) hallgatni: az amerikai és a nyugat-európai second hand boltokban, kis szerencsével és jelentősebb odafigyeléssel akár nevetséges összegekért is megtalálhatja a klasszikusok fekete lemezre vágott verzióit, a komoly boltok pedig a neten is elérhetők, és Magyarországra is postáznak vinyleket tartalmazó csomagot.