Gázgyári capriccio és „vulgárturisztika”

Rendezők szubusza

A mikrofon mögé állított rendezők azonban jól állták a sarat: ki videókazettákkal, ki motiváló helyszínekkel és történetekkel felszerelkezve keltette fel a közönség érdeklődését. Az egyik arról beszélt, miért szereti a titkokkal terhes várost, a másik arról, miért nem szereti a felújítások során lényegét vesztett Budapestet.

Mispál Attila és Berzsenyi Krisztina a beszállás előtt

Mispál Attila látványtervezőjével, Berzsenyi Krisztinával együtt mutatta be kedvenc helyszínét, a Dracula-kastélyként magasodó Óbudai Gázgyárat. Az ipari műemlékként számon tartott épületegyüttes két Mispál-film ihletője volt. A 92-93-ban forgatott, a haldokló gyár utolsó életjeleit rögzítő vizuális dokumentumetűd, a Kubikmeter főiskolai vizsgafilmnek készült, míg az
Altamira című játékfilm diplomamunkaként bizonyított.

Az akkor még ismeretlen Marozsán Erika - Szabó Győző páros játékával mozgóképpé kovácsolt allegorikus történet, ahol elegyedik a mese, a barlangrajzok szimbolikája és a süketnéma graphitisek élete, az utolsó volt, amit beengedtek az épület falai közé. A két forgatáshoz rengeteg élmény és gondolatmenet kapcsolódik. Maga a rendező arról mesél az M1 stábjával kiegészülő pesti turistacsoportnak, miféle akrobatikus praktikákkal sikerült rögzíteni, amint a munkások öngyilkos módon lángvágókkal darabolták maguk alatt a gáztartályt, látványtervezője pedig azt ecseteli, mennyire elhanyagoltuk eddig az ipari épületeket. Szépségüket csak mostanában kezdik felfedezni.

Ennek eredménye a MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény épülete vagy a Millenáris park. A fedélzeten tartózkodó lelkes kémiatanár is készült némi adalékkal. Megtudjuk tőle, hogy az a bizonyos legendás Bambi valóban kátrányból készült, az egyre inkább feledésbe merülő gázgyár, mely alatt felelhető még néhány római rom, egykor kis híján a Világkiállítás helyszíne lett. A gázgyári capricciót kis romantikus életkép zárja. A gázgyári munkások egykori lakhelye, a Kolónia látványa felér egy mesefilm díszleteivel. Jó tudni: valaha itt üzemelt a Stúdió K színház.

Mispál és látványtervezője között az Altamira jele

A második állomás akár egy hagyományos sightseeing része is lehetne. Az eső és a tűzoltóság figyelő tekintete ugyan megakadályozza, hogy a Lánchíd tetejére másszunk, az azonban így is kiderül, miféle egyéb perspektívákból szemlélhetjük Széchenyi örökségét. Egyrészt a budai hídfőnél még mindig megtalálható egy apró falfestés az Altamira szimbolikájából, másrészt nemcsak a Hídember, de az azt jegyző Bereményi Géza portréja is itt forgott, természetesen Mispál olvasatban. Hogy ebben miről és hogyan hull le a lepel, annak mindenki járjon utána vizuális úton, a műhelytitkokról csak annyi álljon itt, hogy a legnagyobb magyar megfilmesítőjét hat lóval sem lehetne a híd tetejére csalni, mert tériszonya van.

És ha már víz, meg magaslatok, Mispál elárulja a hajókat idéző épületekhez való vonzalmát, amelyekkel tele van a város. Egy közülük, az Erkel Színház teteje, egykor talán egy Mispál-féle Sallinger feldolgozás helyszíne lesz. A túra utolsó megállója, az idő és fény hiányában csak a felvételi munka, a Flóra és Fauna képsorain megidézett Kerepesi temető a Halottak Napja miatt időszerű, maradt azonban még elég anyag egy következő túrára is, különösen mivel a gyorsan változó városkép mindig új kihívásokkal kecsegtet.

A változó városképet említi Kamondi is, aki már nem szívesen jön le a Hármashatár-hegyről. Sajátos gyűlölve-szeretve kapcsolata a fővárossal az „érted haragszom, nem rád” logikája mentén építkezik. Az összkép nemcsak időben, de térben is örökké változó volta sohasem kovácsolódik egésszé, sohasem kapcsolható hozzá egyetlen biztonságot nyújtó, állandóságot jelentő érzés. Még egy pad sincs, ahová megnyugtató módon vissza-vissza lehetne térni.

Esős gázgyári capriccio

Másképp festett ez a 70-es évek közepén, amikor a városnak még volt egy egységes barnás-szürke hangulata, amibe a gázlángok csak ritkán zavartak bele. Aztán megjelentek a színek és a közvilágítás, ami mind az álság látszatát keltette. A rendező szerint ugyanis nem úgy kell felújítani egy épületet, hogy az újnak látszódjék, hanem úgy, hogy megőrizze a patináját, lásd: Franciaország. És hogy mindez miért történhetett? Rossz építészeti pillanatokban lett pénz Budapesten.

A 70-es években, no meg a 80-as évek második felében, amikor az utcák posztmodern irodaházakkal népesültek be puszta „vulgárturisztikai” szempontok alapján. És persze autókkal, meg modern, nosztalgiájukat vesztett tömegközlekedési eszközökkel. A városkép fontos része maga a városban hömpölygő tömeg, melynek arca van. Ellenséges vagy barátságos. Az utóbbi évek budapesti tömege mintha pozitívabb lenne: lett ideje kávéházba járni.

És itt forgott a Kísértések

Nos, az iménti okfejtés indokolja, hogy a szubjektív városnézés célpontja Kamondi Zoltánnál Budapest közigazgatási határain kívül esik. A Leányfalu melletti Tahitótfalu a legutóbbi Kamondi-mozi, a Kísértések fő helyszíne. Itt áll ugyanis az a lábasház, amelyre fél évnyi keresgélés után talált rá a stáb. Bár a ház lakott, a díszletek egy része még mindig őrzi a két hónapig ott tartózkodó forgatócsoport emlékét: az emeleten tapéta, a földszinten pedig az árvízvédő lábak közé beépített teljes díszlet, azaz eredetileg nem is létező alsó szint kísért. Nemcsak itt hagytak nyomokat a filmesek.

Az Alkímista és a szűz létrejöttében asszisztáló Fővárosi Levéltár padlásán is maradtak relikviák. Az alkímista dolgozószobája egyébként, csakúgy, mint a levéltár egyéb részei csak nagy ritkán fogad látogatókat, a neogót épület ugyanis csak évente egyszer tart nyílt napot. Persze a vár, ahol mindarra van példa, amiről a rendező beszélt, mindig nyitva áll a látogatók előtt. Még azt is bárki megtekintheti, hova nem költözött végül Kamondi, vagy hogy hol nem játszhatott gyerekkorában, mivel a Halászbástya alatti zöldövezet még az „elturistásodás” előtt rettegett szatírparkként „üzemelt”.

Kamondi az Útról mesél

A jövő nyáron forgó Az érsek látogatása című nagyjátékfilm alkotója, az idei Szubusz utolsó kalauza, a hazafelé úton vallott még jó és rossz színészekről, színpadi és filmes alakításokról, a megszűnő kiskocsmák utáni nosztalgiájáról (A Bambi presszó azért még a helyén van!), no meg arról, hogy bár nem tökéletesen elégedett budapesttel, még egyetlen nagyvárost sem talált szerte a világon, ahol szívesen élne. Azért a keresést még nem adta fel, mert a nagy titok, hogy az elutazás és visszatérés örökös körforgásában maga az Út a lényeg.