Guillaume Depardieu: Ezerrel

A szegény kisgyermek panaszai

Vér, könny, veríték

Fogiel könyvének alcíme adja meg a választ: mert regényének (anti)-hőse a „világsztár” (Gerard Depardieu) fia, és „megzabolázhatatlan”. Ezen a kaptatón fölfelé caplatva újabb kérdésrögbe ütközünk: Guillaume Depardieu kiérdemelné-e figyelmünket, ha nem a páratlan-kultikus aktor volna az atyja?

A sikerlektűr elolvasása után ez irányú kétségemet azzal oszlattam el: lehet – de nem biztos. Guillaume Depardieu gigantikus, színes-szélesvásznú élethazugsága hamisítatlan, „franciásan” extrém, véres-könnyes-verítékes melodráma. A pitiáner lódítások labirintusában kerengő, honi zsurnaliszta számára épp’ ezért tagadhatatlan: a Fogiel-Depardieu duó sok tekintetben túllép a mai (bulvár-)korcsmán.
Ugyanakkor sebtében cáfolom azt a naiv-hamis híresztelést, miszerint a két frank férfiú munkája pszichoanalitikus mélységű mű. Ahhoz, hogy a fönti állítás igaz legyen, jóval összetettebb-bonyolultabb lelkületű „páciensre”, nem különben tapasztalt, hiteles „analitikusra” volna szükség.

Marc-Olivier Fogiel interjú-folyamának mintegy harmadánál járva nyilvánvalóvá válik: Guillaume Depardieu egész eddigi életében (amelyet „első harminckét évé”-nek nevez) nem tett mást, mint hogy apjával perlekedett. A ’71-es évjáratú csepűrágó azonban már a beszélgetés elején azt – a gyermeki –, majd vissza-visszatérő ígéretet teszi: mostantól új életet kezd. (Lásd: „Holnaptól jó leszek”.) Az állítás komolyságát illetően: tizenhat éves korában, Mozart Requiemjének Academy of Saint-Martin-in-the-Fields-féle előadását hallgatva úgy döntött, Mozart lesz – tíz évet adva magának ennek kétségbevonhatatlan bizonyítására.

Kész a leltár

Antihős apai árnyékban

Az egyébiránt igen képességes Guillaume Depardieu leltára a könyv – francia – publikálásának idején, 2004-ben a következőképp fest: leforgatott kb. egy tucat filmet. A remek, Pierre Salvadori-rendezte Semmihasznákért  - több mint tíz éve - megkapta a Césart. Az opus forgatása idején szülei a Le Vésinet-i Les Pages pszichiátriai intézetbe záratták (itt kötötte föl magát Brando lánya). Letöltötte kábítószer-fogyasztásért, -behozatalért, -kereskedelemért, testi erőszakért, betörésért, csoportos és fegyveres rablásért, rablótámadásért, etc. kiszabott börtönbüntetéseit. Nagy-váratlan szerelemből, gyorsan tönkrement házasságából megszületett lánya, Louise. Túlesett a váláson. Testén rendszeresen „emlék”-sebeket ejtett. Véget vetett hat évig tartó drog-karrierjének. Motorbalesetet szenvedett. Hitegeti magát – és másokat -, kilábalt az alkoholizmusból és a súlyos depresszióból. Amputáltatta az egyik lábát. A médiában folytatott, hangos magánakciójának köszönhetően fény derült a francia egészségügyben eltusolt, számtalan, tragikus következménnyel járó kórházi fertőzésre. Írt jó néhány, állítólag „átütő sikerű” nótát – álnéven, „feketén” -, ki tudja, hány éve készíti saját lemezét.  (A komponista-muzsikus-aktor - pszichológus végzettségű - színészpedagógus édesanyja neves szövegíró, Patricia Kaas számos sanzonjáért „felel”.)

Az Ezerrel talán legfőbb érdekessége, hogy a beszélgetések kezdetekor látványosan megszeppent Fogiel a sokadik munkarandevú után - úgy tűnik -, mintha „megvilágosodna”. Ebben vélhetően nem kis része volt annak a ténynek, hogy beszélgetőtársa bizonyos  találkozókra nem ment el - mivel illuminált állapotban volt, vagy azt pihente. Ha el is ment, többször „használhatatlannak” bizonyult. Ez utóbbi esetben – élő televíziós műsorban –  olyan benyomást tett apjára, hogy az mondta le dühében Fogiel-nál az interjúját. Részesei lehetünk tehát annak az örömteli folyamatnak, ahogyan az eszmélő riporter kezdi kiismerni, és ezzel párhuzamosan: megunni „alanyát”.

„Ugyanúgy szeretlek, ahogy te sem…”

Ennek a stációnak az eredménye az a bon-mot, amellyel Fogiel apa és fia mindenkori kapcsolatát jellemzi: „én is ugyanúgy szeretlek, ahogy te sem…”.
Az interjúkötet legizgalmasabb – és legemberibb – epizódjaira akkor bukkanunk, mikor Guillaume Depardieu-t váratlanul igazságon kapjuk. Illetve: amikor a színész nagyvonalúan hazudik. Ekkor beszél anyjáról, a „mindenek ellenére-nő”-ről; szerelméről, hajdani házasságáról; elmondja, apjának köszönhető, hogy Franciaországban forgalmazásra kerültek Cassavetes és Satyajit Ray alkotásai. Közli, milyen sokáig áltatta magát azzal, hogy - immár közel másfél évtizede (!) váló – szülei újra egymásra találnak. A Depardieu név kapcsán megcsillantja humorát: „A nemzeti örökség részei vagyunk… mint a sajt meg a croissant”, és önironikus beszámolóban részletezi, hogyan jut el mankójával reggelente a fürdőszobáig.

Mindezektől eltekintve: gyakorta érthetetlen, Fogiel miért hallgatta több hónapon keresztül az önsorsrontást passzióból-unalomból űző Depardieu sirámait annak sanyarú gyermek- és ifjúkoráról.
„… én ott támadok, ahol igazán fáj, különben nem érdekes.” – mondja többször is hősünk, Fogiel – és az olvasó - képébe vágva talán legátlátszóbb hazugságát. Guillaume Depardieu szüntelen kommandós akciói noha kétségbeejtőek – ám kiismerhetőek. Apjával folytatott macska-egér küzdelmének legutóbbi, nagyérdemű elé tárt állomása, a Szeresd apádat című, 2002-es celluloid-katasztrófa után csupán az mondható: inkább ne szeresd.
„Mindenek ellenére” jó lenne a híres kék szemekben valamikor újra örömöt látni (vagy legalább: hazudni); és itt volna a comeback ideje - ha már ilyen bután alakult, féllábon.


Ab Ovo, 2005.,
Fordította: Szoboszlai Margit,
220 oldal, 2300 forint