Gyaloglás gulágföldön - Kazahsztán

Szalkai Zoltán

A Magyar Televíziónál természetfilmek fényképezésében és rendezésben gyakorlatot szerző alkotó legtöbbször a volt Szovjetunió vagy éppen Amerika hófödte részein keresi témáit. A Gyaloglás gulágföldön azonban nem természetfilm, hanem minden diktatúra lényegének bemutatására törekvő alkotás, Szalkai Zoltánt elektronikus levélben kérdeztük.

Filmhu: Miért pont ezt a filmtervedet forgattad le?

Szalkai Zoltán: Varlam Salamov novelláskötete véletlenül akadt a kezembe úgy tíz éve, amikorra én már alaposan bejártam a volt szovjet birodalom területét, elsősorban a kedvenc vidékemet, Szibériát, természet- és néprajzi témájú dokumentumfilmeket forgatva. Salamov novelláinak hatására ekkor jöttem rá arra, hogy a gulágról, a gulág helyszíneiről semmiféle elképzelése, képe nem lehet az olvasónak, az idős emberek visszaemlékezéseit hallgató vagy néző közönségnek, mivel én sem tudtam rögtön elképzelni, hogy hol is történtek ezek a szörnyűségek, enélkül viszont nem is lehet igazán átérezni az ott történt borzalmakat. Rájöttem arra is, hogy ezt a hiányt rajtam kívül  - legalábbis itt Magyarországon – nemigen pótolhatja senki sem. Hiszen ekkorra már tíz éve gyalogoltam, utaztam keresztül-kasul azokon a vidékeken, ahol valaha koncentrációs táborok sorakoztak. Eleinte az átpolitizáltsága miatt viszolyogtam ettől a témától, de valahányszor az áldozatokra gondoltam, lelkiismeretfurdalást éreztem, hiszen tudtam, hogy én képes vagyok arra, hogy megmutassam, bemutassam azokat a helyszíneket, ahol emberek tömegei tűntek el, pusztultak el a legszörnyűbb körülmények között. Úgy éreztem, hogy a saját eszközeimmel minél hamarább emléket kell állítanom ezeknek az áldozatoknak, hiszen meggyőződésemmé vált, ahogy egyre többet tudtam meg a Salamov novellák olvasása után elkezdett kutatásaim során a gulágról és a 20. századi európai nacionalizmusok történetéről, hogy az ilyen típusú népirtásokat, amilyen a gulág és a holokauszt is volt, nem lehet megérteni, nem lehet felfogni az apró részletek, a helyszínek ismerete nélkül. Ráadásul egyre jobban úgy éreztem - ahogy a mi magyar, valamint a mi kelet-európai környezetünkben történt eseményeket figyeltem a '90-es évek közepétől - hogy a bajaink  e feldolgozatlan múltban gyökeredznek. Ahogy figyeltem, hogyan bontakozik ki a világban egy fundamentalista árhullám, végleg úgy éreztem, hogy a szovjet koncentrációs táborok történetével, napjainkig nyúló hatásával foglalkoznom kell azért, hogy másoknak is megmutassam, hogy hová vezet a szélsőségesség, hová vezet az, ha hagyjuk, hogy a környezetünkben elterjedjen a fundamentalista gondolkozás.

Ez a táj nem végtelen lehetőségeket rejt

Sz.Z.: Nagyon nehéz volt, két évig tartott, míg kidolgoztam, kitaláltam a film stílusát. Fontos volt, hogy nézhető legyen a film, ezért választottam az útifilm stílust, mint keretet. De fontos volt az is, hogy komolyan és tisztelettel nyúljak a filmben felvillanó emberi sorsokhoz. Kerestem valakit, akit hozzám hasonlóan megráztak  ezek a történetek, aki a kamera előtt át tudja élni, meg tudja jeleníteni az indulatait. Egy idő után rájöttem arra, hogy sajnos nemigen fogok találni alkalmas személyt. Ezért vállaltam én magamra az utazó szerepét (ma sem vagyok ettől lelkes) amit eljátszok a filmben, de ezt ebben az esetben könnyen teszem, mert csak azt kell elmondanom, amit egyébként is gondolok és csakúgy kell viselkednem, ahogy egyébként is viselkedni szoktam. Mikor ez a probléma megoldódott, ekkorra már kézenfekvő volt az is, hogy a forgatásra nem vihetek stábot, hiszen bárki másnak a jelenléte a spontán kialakult helyzeteket, szituációkat megzavarná, így a film természetessége tűnne el. Magamnak kell filmeznem saját magamat. Az ebből fakadó amatőr hatást ahol csak lehetett a nézhetőség, élvezhetőség határáig erősítettem is, mivel ez ebben az esetben mind természetesebbé teszi a filmet, a néző elsősorban ne a filmre, ne az alkotásra figyeljen. Ugyanakkor reméltem, hogy ez a „komolytalan” szubjektív stílus a nézőben kételyt ébreszt, és rájön arra, hogy nem az abszolút igazságot meséli el a film, hanem ez csupán egy vélemény, ez csupán az én véleményem, amellyel lehet és kell is vitatkozni. Az utómunkák során minden évben – hiszen ez a film az ötödik része a hat részes sorozatnak – más és más stábbal dolgoztam, de ez nem volt zavaró, hiszen a vágást a film stílusa miatt minden más filmnél jobban befolyásolta a forgatás. Tulajdonképpen a forgatás folyamán nagyjából kialakult a film is, már szinte „csak” technikai kérdések maradtak hátra.

Filmhu: Hogyan állt össze a költségvetés?

Sz.Z.: A forgatás és az utómunka alkották a legmeghatározóbb költségvetési tételeket. Külön problémát jelentettek a külföldi forgatási helyszínek, melyek elsősorban Oroszországban voltak, ahol öt rész készült és Kazahsztánban, ahol hasonló körülmények között egy rész. A nagy távolságok leküzdése ( például Kazahsztánig 5 ezer kilométert, a Kolimához 10 ezer kilométert kellett repülni), az egyes helyszínek területén (nem ritkán 200-300 ezer négyzetkilométeren) a terepbejárás igen költséges volt.

Nyomok Kazahsztánban

Sz.Z.: A forgatások végig hatalmas élményt jelentettek, nagyon sok újat tapasztaltam. Rengeteget tanultam, egy csomó mindent értettem meg még tisztábban a huszadik század elejéig visszavezethető tragikus történelmi folyamatokról, melyek napjainkat is mérgezik. A forgatások során hetekig ezeken gondolkozhattam reggeltől estig, miközben szagoltam, néztem, tapodtam a lábammal a vidék földjét. Tömegével olyan emberekkel találkozhattam, akik újabb és újabb történeteket meséltek el az életükből, a rokonaik, a szomszédaik sorsáról. Mindez együtt katartikus élményt jelentett számomra. Az emberi sorsokról, a hozzájuk szervesen tartozó tájakról nem tudok külön-külön beszélni, mert ha elkezdeném, nem tudnám abbahagyni. A történetek egymásba érnek.

Filmhu: Mi  volt a legrosszabb élményed a forgatás alatt?

Sz.Z.: Voltak bürokratikus problémák, de ezek a forgatásoktól függetlenül, a terepbejárás során okoztak kellemetlenséget. A forgatásokon kalandjaim ugyan akadtak, de ezek nem voltak kellemetlenek, hiszen ismerve ezeket az országokat igazán váratlanul nem értek a nehézségek.

Filmhu: Mit vársz az idei szemlétől, mi érdekel a mezőnyből?

Sz.Z.: Mi filmesek, azok is, akik filmjét nem nevezték, vagy nem válogatták be a versenyprogramba, sokat dolgozunk és sokat áldozunk a munkánkra. Ennek az elismerését is kell jelentenie a Filmszemlének. Kevésbé elvont, érthető történeteket szeretnék látni.

Filmhu: Milyen díjra érzed esélyesnek a filmedet?

Sz.Z.: Ezen nem gondolkodtam.

Filmhu: Legjobb/legrosszabb bonmot a filmedben?

Sz.Z.: Passz.

Filmhu: Legtöbbször felvett jelenet?

Sz.Z.: A stílusból fakad, hogy a fontos jeleneteket egyszer vehettem fel. A szubjektív részek, ahol én, az utazó beszélek, általában egyszer vagy kétszer lettek felvéve.

Filmhu: Melyik A kategóriás fesztiválon látnád a legszívesebben versenyben a filmed?

Sz.Z.: Ahol minél többen láthatnák.

Filmhu: Hány néző tenne téged boldoggá?

Sz.Z.: Minél több.

Filmhu: 40 éves lett a szemle, mi a legmeghatározóbb élményed a magyar filmszemlével kapcsolatban?

Sz.Z.: Néhány éve botrányoktól volt hangos a sajtó, az utóbbi években viszont megkomolyodott a Szemle, kevesebb a botrány és egyre többen látogatják a vetítéseket. Ezt jó dolognak tartom.

A film adatlapja a szemle hivatalos honlapján olvasható!

Képek a filmből

Előzetes: