Gyerekek - Koszovó 2000 - "A háború kitörésének elképesztő voltát szolíd közönnyel nézte Európa..." - Beszélgetés Moldoványi Ferenccel

- Hogyan született az ötlet, hogy gyerekekkel, gyerekekről forgass Koszovóban?

- Régóta foglalkoztatott a gondolat, és szerettem volna a tíz éve tartó balkáni háború során, ennek az egész abszurd vérontásnak az irracionalitását és következményeit emberi sorsokon és tragédiákon keresztül ábrázolni, zsurnalisztikai leegyszerűsítésektől, kliséktől mentesen, egy vállaltan szubjektív, radikális dokumentumfilmben. A szubjektivitás természetesen nem a tényektől való eltávolodást, hanem határozott alkotói magatartást, személyes esztétikai megközelítést jelent. Az etnikai alapokon zajló, törzsi szintű háború egy motorizált, kompjúterizált világban, Európában az ezredfordulón felfoghatatlan paradoxon, az emberi létezés szégyene. A szellem kiszabadult a palackból, az esztelen gyűlölet a maga irracionális gravitációjával emberi életek ezreit oltotta ki, sorsokat tett végérvényesen tönkre.
Azok a televízióban és sok más helyen fellelhető források, amelyek szenzációhajhász szándékkal vagy valamilyen politikai elkötelezettségbol születtek, bennem mindig fenntartásokat ébresztettek.
Budapesttől mindössze hétszáz kilométerre fekszik Pristina. Ugyan a háború során a CNN-ből és más hírmusorokból értesültünk az iszonyatos, brutális etnikai tisztogatásokról, de a személytelen vágóképek és adatok mögött igazából nem jelentek meg az átélhető emberi tragédiák. Éppen az hiányzott, ami számomra a filmkészítésben a lényeg.
A tömegsírok feltárása, a holttestek premier plánjai, a szinte
"egyenes adásban" zajló bombázások alatt és mellett "természetesen" zajlott egyfajta médiaháború is. A balkáni háború kitörését szolid közönnyel nézte Európa. Az ezredfordulón!

Hallottam egy hírműsort a rádióban, 1999 augusztusában, ami arról szólt, hogy egy magyar pszichológus készül Koszovóba, és ott egy "traumakezelő programban" fog részt venni, mely a háború során lelkileg erősen traumatizált gyermekekkel foglalkozik. Felvettem a kapcsolatot ezzel az úrral, aztán kiderült, hogy ő csak kis időre megy Koszovóba. Végül is csak az ötletig jutottunk, hiszen első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy nem ennek a traumakezelő programnak a filmes feldolgozása a cél. A rádióinterjú adta ötlet egy bennem régóta meglévo szándékkal találkozott: ezt a mocskos, politikai érdekek vezérelte vérengzést a második évezred hajnalán és a világ tehetetlenségét ezzel a háborúval szemben, valamint ennek a háborúnak az abszurditását és következményeit próbáljuk meg a legkiszolgáltatottabbak, a gyermekek sorsán keresztül bemutatni. Hiszen csak az utolsó utáni pillanatban volt képes a "civilizált világ" beavatkozni, és talán az sem biztos, hogy úgy, ahogy kellett volna.

Már az előkészítés pillanatában világos volt, hogy egyrészt: filmre szeretnénk forgatni, valamint: hogy egészen más megközelítésmódban készülne ez a film, mint a hagyományos, mainstreamhez tartozó dokumentumfilmek. Már akkor gondoltam arra, hogy filmünket esetleg fekete-fehérre forgatnánk és abban is biztos voltam, hogy a zenének nagyon fontos szerepe lesz.
Vajon milyen módon lehet "elmenni" ettől a közvetlen, agyonhangsúlyozott, véres, háborús valóságtól, ami mindig videón és színesben, a maga brutalitásában jelenik meg? Erre alkalmas eszköznek a fekete-fehér nyersanyag és ebben a filmnyelvi eszközben rejlo absztrakció lehet. Aztán, amikor Koszovóban jártam, márciusban, végképp úgy éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőség. Mi nem láthatjuk, nem mutathatjuk ezt a világot színesben. A gyerekek, akikkel a szörnyűségek megtörténtek, viszont megtehetik ezt. Az volt a koncepció, hogy a gyerekek sorsán keresztül bemutatott koszovói valóság egészüljön ki a gyerekek által a filmünk számára készített, Super 8-as kamerákkal színesre forgatott anyagokkal. És ez így is lett végül.

- Tudatában voltál, hogy kiszámíthatatlan körülmények közé indulsz, nem egy "egyszerű forgatási helyszínre", hanem egy háborús tűzfészekbe...
Féltél?

- Mondták, hogy tanácsos golyóálló mellényt vinni, meg ugye naponta jöttek a hírek a mitrovicai zavargásokról, merényletekről, aknákról, de a háborúnak akkor már de facto vége volt, és ugyan bizonyos fajta kockázattal számolnom kellett, de ezt a filmet meg kellett csinálnom.

- Mikor tudtál nekifogni a forgatásnak?

- Filmre forgatni meglehetősen költséges dolog, partnereket kellett találni. 1999 augusztustól kezdve, mivel ennek a filmnek magam voltam a producere is, 2000 februárjáig azzal telt el az idő, hogy a különböző lehetséges támogatókat, pénzforrásokat kerestük. Végül szerencsénk volt, mert az UNICEF New York-i Médiaközpontjának megtetszett a terv, kértek az eddigi munkáinkról referencia-anyagokat, és nagyon hamar igent mondtak a koprodukciós részvételre. Rendhagyó támogatást kaptunk, mert tulajdonképpen produkciós támogatást ebben a fázisban nem is kaphattunk volna, a New York-i Soros Alapítvány dokumentumfilmes Központjától. Ez az első Magyarországról benyújtott filmterv, ami produkciós támogatást kapott tőlük.
A film koprodukciós partnere lett a Magyar Televízió is, az RTBF, a belga televízió pedig egy elővásárlással vett részt a film megvalósításában... És hát, ha szűkösen is, végül a hazai források is megnyíltak. Összességében ez egy nagyrészt külföldi tőkéből készített magyar film lett.
A koszovói forgatás, az utazás, a szállítás, a nyersanyag, a laborköltségek, sztereo soundtrack, stb., az átlagos magyar dokumentumfilmekénél nagyobb költségvetést igényelt. Szerbián keresztül, filmes felszereléssel egy mikrobuszban eljutni és belépni Koszovóba elég rizikós dolog, maradt tehát a szokásos légi útvonal Macedónia felé.
Először repülővel Skopjéig jutottunk el, és mivel az UNICEF akkor már partnerünk volt, ők biztosították számunkra a szabad mozgást Koszovón belül. Ami azt illeti, civil kocsival szinte lehetetlen lett volna az előkészítést vagy a forgatást lebonyolítani. Minden közlekedési csomópontban és egyéb helyeken is KFOR ellenőrző pontok vannak, és minden olyan kocsit megállítanak, ami nem valamelyik nemzetközi szervezethez tartozik. Megmotozzák az utasokat és alaposan átkutatják a csomagteret és a csomagokat. Filmes felszereléssel teljesen reménytelen...

- Gondolom, nem is igen tanácsos ilyen poggyásszal utazni...

- Lehetett kérni a KFOR-tól sajtó-akkreditációt, mint ahogy kaptunk is, de ez önmagában véve még nem jelent szabad áthaladást az ellenőrző pontokon. Ezt csakis egy nemzetközi szervezet - mondjuk az UNICEF - által akkreditált sofőr és kocsi jelentette... Nagy szerencsénk volt, hogy az UNICEF fontosnak tartotta és akarta ezt filmet, és sokat segített, már a terepszemle során is. Az UNICEF koszovói irodája, illetve helyi munkatársai ajánlottak egy-két iskolában néhány segítőt, főleg pedagógusokat, akikkel a háború által legsújtottabb területeken tudtunk találkozni. Például Jastar Lustakuval és Fazil Ademivel, akik jó néhány gyerekhez és családhoz elkísértek bennünket. Számos tragikus és megrázó történettel szembesültünk a terepszemle és kutatómunka során, míg megtaláltuk filmünk szereplőit. Nagyon fontos szempont volt az is, hogy a gyerekek maguk is részt akarjanak venni a filmben, és önként akarják megosztani velünk fájdalmas, megrázó történeteiket.

- A helyi képviselőknek mi volt a feladata?

- Az UNICEF koszovói irodája és helyi alkalmazottjai elég sok mindennel foglalkoznak: traumakezelő program, az iskolák működéséhez, a gyermekek életfeltételeinek normalizálódásához támogatást nyújtanak, illetve a háború után nehéz helyzetben lévő gyerekeken közvetve segítenek... Például a traumakezelő program résztvevője volt Jashar Lustaku, a Petro Marko iskola pedagógusa is.
Ugyancsak ennek az iskolának a diákja Besarta Jashari filmünk egyik szereplője, vagy Edmond és Valdrin Ruci, a két fiútestvér Szkenderájból.
Ezen a vidéken, a drenicai régióban indult el a háború. Az UCK-nak, alapítóinak és vezéreinek a Jashari családnak itt volt annak idején a háza és főhadiszállása.
'98-márciusában egy hosszú tűzharc után lemészárolták: az egész vezérkart, a családtagokkal együtt körülbelül 30 embert. A film első szereplője ennek a Jashari családnak az egyik túlélője. Besarta Jashari, szemtanúja volt szülei és hozzátartozói lemészárlásának. A kislány tizenegy éves volt, amikor ez történt. Nagyon sok gyerekkel kerültünk kapcsolatba, hihetetlen megrázó történeteket ismertünk meg, és nagyon nyomasztó lelki teher volt ezekkel a tragédiákkal együtt élni.
Összesen tehát, a produkciós előkészületek és a hosszas anyaggyűjtés után két hetet töltöttem a forgatás előtti terepszemleként Koszovóban.

- Az operatőrrel együtt?

- Akkor még egyedül, illetve tolmáccsal. Később aztán a forgatáson is szűk, minimálisra redukált stábbal dolgoztunk (operatőr, segédoperatőr, hangmérnök, tolmács). Egy ilyen típusú filmben, a dolog intimitása és személyessége miatt is szerencsés, ha minél kevesebb ember van jelen.
A terepszemle csak megerősített korábbi elképzelésemben, hogy a filmet fekete-fehérben kell leforgatni. És az is körvonalazódott, hogyha kamerát adunk a gyerekek kezébe, akkor az általuk készített színes Super 8-as felvételeket, hogyan fogjuk használni a filmben. Ezek az anyagok az ő élettörténeteiknek, vagy az ő sorsuk tragikus helyszíneinek a személyes dokumentációját jelenthetik a filmben, ami, mint egy emlékkép, szubjektív módon idéződik fel... Ezek a színes Super 8-asok a maguk esetlegességével és dekomponáltságával tökéletesen más nyelven megszólaló "filmek a filmben", mint az általunk forgatott fekete-fehér jelenetek.
A gyermekszereplők által forgatott Super8-as anyagok esztétikai funkciójuk mellett praktikus segítséget is nyújtottak: hiszen attól, hogy egy gyerek kezébe kamera kerül, a viszony mássá válik a stáb és a gyerekek között.

- Szép gondolat... Ezzel meg is nyerted őket egy kicsit, érezhették, hogy nem akarod kifosztani őket...

- Igen. Kicsit alkotótárssá, kollegává is váltak a gyerekek, ugyanakkor ez egy kreatív játék is volt... Nem pusztán egy kíváncsiskodó újságíró vagy egy stáb megy oda, és kezdi el őt faggatni ezekről a dolgokról, hanem ő is részese valaminek, ő is alkot valamit. És ezt a játékot nagyon szerették is a gyerekek. Például az a testvérpár, a két albán kisfiú, akiket Szkenderájban filmeztünk. A körhinta "jelenetben" nagyon szép dolgokat csináltak. Különben pedig, hangsúlyozom : a filmben megjelenő valamennyi gyerek részt akart venni a filmben és tudták, azt is hogy a filmben miről lesz szó. Ezt már a terepszemle során tisztáztuk, elsősorban velük, és aztán a környezetükben lévo felnőttekkel is.

Aztán jött a szerb rész előkészítése. Az nehezebb ügy volt, hiszen a szerbek Koszovó albán többségű részéből kiszorultak. A KFOR megjelenése után elkezdődtek albán részről a bosszúk, aminek a mi történetünk egyik testvérpárjának (Jelena és Miljana) az édesapja is áldozatává vált, történetükkel a film végén jelennek meg.
Elkezdődött a szerbek exodusa, vissza Szerbiába és a szerb többségű részekre. És történtek ugye, mint ahogy ma is történnek erőszakos cselekmények, gyilkosságok.
Szerbiában több Mitrovica nevű város van. A szerb térképek szerinti Koszovszka Mitrovica a köztudatban az etnikai gyűlöletnek és megosztottságnak az egyik szimbólumává vált. A város északi részét a szerb többség lakja, a déli részét az albán többség, s az egyetlenegy szerb ortodox templom az albán többségű részben van. Ha egy szerb az ortodox templomba akar menni, akkor azt csak KFOR kísérettel teheti. Az ortodox templomot körülvevő KFOR őrzi az egyetlen ortodox papot és családját. A másik részen viszont van három toronyház, ahol néhány albán család lakik, és az gyakorlatilag katonai létesítménnyé alakult, úgy védik őket. Tankokkal vitték a gyerekeket egy ideig iskolába, aztán körülbelül az idő tájt, mikor mi megérkeztünk forgatni, a területet felügyelő francia KFOR épített egy kis átkelőt a folyón, és onnan közvetlenül, KFOR őrizettel, tudtak eljutni az albán iskolákba a gyerekeknek.
Úgy gondoltuk, hogy ennek a városnak a hangulata modellezi a háború utáni Koszovó paradoxonait, másfelől pedig hűen kifejezi az etnikai megosztottság és gyűlölet légkörét.

Mitrovicában nem volt könnyű dolgozni, a gyanakvás, az állandó feszültség, és az újra és újra fellángoló konfliktusok városa. A szerb és az albánok közötti összecsapások helyszíne gyakorta az híd volt, amely a város északi szerb többségű és albán többségű déli részét összeköti. Ez a híd ma már nem összeköt, hanem elválaszt. Ezt a hidat ma az idegenlégió zsoldosai felügyelik. Etnikai választóvonalak mentén megosztott város teljes elkülönültségben éli mindennapjait. Előítéletek, gyűlölet és fájdalom, mindkét oldalon. Mégis két külön világ. Berlin után nehéz volt még egy megosztott várost elképzelni Európában az ezredforduló táján. És íme. Check-point a két városrész között, szigorúan felügyelt és ellenőrzött átkelőhely...
Ami az előkészítést illeti..., hogy is mondjam? Gyakorlatilag mindenki le akart beszélni bennünket a szerb részen való forgatásról. Hogy ez roppant kockázatos. Forgatás előtt épp a terepszemle idején történt, hogy a szerbek felgyújtottak KFOR-kocsikat.
Ha meglátnak egy filmkamerát, mire számíthatunk?... Mikor először átsétáltam az északi oldalra, a francia KFOR javasolta, hogy a fényképezőgépet is tegyem el, mert össze fogják törni. De úgy gondoltam, hogy ezt a filmet egyszerűen nem lehet elkészíteni anélkül, hogy a szerb gyerekek tragédiái is meg ne jelenjenek a filmben. Mitrovica északi részén is forgatnunk kell, akár kockázatos, akár nem, bármi áron.

- Bármi áron?

- Ott nem tudták, és ez érthető is, a biztonságunkat garantálni, így az
északi részen saját felelősségünkre dolgozhattunk csak. Úgy gondoltam, hogy ennek a városnak van néhány tekintélye, ezeket meg kell keresni, és egyszerűen közöljük velük, hogy mi jó szándékkal jöttünk, és a gyerekekről szeretnénk fogatni. Ez így is történt. Erről szintén le akartak beszélni, de aztán a város második tekintélyével sikerült egy hosszú, viszonylag jó légkörű beszélgetést folytatni.

- Ez a kifejezés mit takar: "viszonylag jó légkörű"?

- Kiderült, hogy ez az úr jól ismeri a magyar filmeket, filmklub szervező a városban, nagy művészfilmes videókönyvtára van, és egyébként is egy korrekt embernek látszott. Ha erről az emberről megkérdeztél az albán oldalon valakit, akkor hihetetlen dolgokat hallhattál...
A beszélgetésünk végén megkérdezte ez az úr, hogy "rendben van, kellemesen eltársalogtunk, de tulajdonképpen mit akarok én tőle". "Forgatni, és ehhez az ő segítségére van szükségem. Hallottuk, hogy itt nem szeretik a filmesek vagy a sajtó jelenlétét, de hát nekünk muszáj dolgoznunk. Egyrészt az ő támogatását kérem, hogy a város elfogadjon bennünket, másodsorban kocsit (mert kocsit nem tudtunk áthozni biztonsági okokból), szállást, és valakit, aki segít nekünk tolmácsolni, segít a történetek feltérképezésében."

- A tolmácsé az az érzékeny, kedves hang, akinek a nevét kiírva lehet látni a stáblista végén?

- Nem, az az albán tolmács. A szerb negyedben egy Zoltán nevű fiút ajánlott ez az úr. "Természetesen a költségeket mi vállaljuk", mondtam Nyikolajnak, akinél a tárgyalás zajlott, tehát nem ingyen szeretnénk ezeket a dolgokat, csak segítségre van szükségünk. Hiszen nincs semmi infrastruktúra, nem lehet kocsit bérelni, nincs szálloda Mitrovicában. Ott valahova tehát be kell költöznünk, ha dolgozni akarunk. Azt nem gondoltuk járható útnak, hogy naponta átsétálunk a szerbekhez az albán negyedből. Az nagyon rosszul vette volna ki magát, és egy csöppet sem lett volna biztonságos. Egyhuzamban eltöltöttünk öt napot Észak-Mitrovicában a szerb oldalon... Végül is Nyikolaj azt válaszolta nekem, hogy "Jó, van egy Zoltán nevű fiú, aki állítólag magyar"... Ennek nagyon megörültem. "És a sarkon van egy élelmiszerbolt, ott kérdezzem meg az ottani eladótól, hogy a Zoltán hol van". Kiderült, hogy Zoltán pincér egy kávézóban, a Fekete Dámában.

- És tényleg magyar volt?

- Zoltán papája vajdasági magyar ugyan, de Zoltán egy árva szót nem
beszélt magyarul. A "basic" angolt beszélte, amit én is, így jól elboldogultunk. Nagyon szimpatikus fiú, a mamája macedón, a papája vajdasági magyar, ő szerbnek tartja magát... Elvállalta a tolmácsolást, nagyon barátian viselkedett. Beköltöztünk hozzájuk, az albérletükbe, a stábbal, és kibéreltük a város két tekintélyének két teljesen lerobbant kocsiját. Két, kvázi működésképtelen Ladát. Ez nagyjából garantálta azt is, hogy tudják, hogy mi a város beleegyezésével forgatunk.
Sok gyanakvás kísérte a munkánkat, és akadt néhány "többesélyes" helyzet is... Először, mikor átmentünk Észak-Mitrovicába, civilben lévő szerb milicisták állítottak meg bennünket, akik egyébként nem teljesen jogszerűen tartózkodnak ott a hídnál, mindegy: őrzik a várost, és adóvevővel leadják, ha valaki belép az albán többségű részről az északi oldalra.
Fenyegetően körbevettek, igazoltatás, passzport, aztán látták, hogy magyarok vagyunk, és velünk nem foglalkoztak igazán. Aztán amikor odaköltöztünk, szép lassan megszoktak bennünket.
Egy későbbi napon, viszont, amikor már a szerb oldalon laktunk, egy este vissza kellett mennünk a déli oldalra az albán többségű városrészbe egy rádiós "jelenetet" forgatni... Ezekkel a lerobbant Ladákkal.... Leszereltük a rendszámtáblát, mert nem volt tanácsos szerb rendszámtáblájú kocsival áthajtani az albán többségű részre. Ez ugye egy esti forgatás lett volna, amit ráadásul technikai okok miatt meg kellett ismételni egyszer. Mikor először visszaérkeztünk, már rázták az öklüket a milicisták, úgyhogy kocsival gyorsan átsuhantunk azon a hídrészen, és vissza a szállásunkra, a Zoltánhoz. És aztán a dolog megismétlődött, ha lehet, másodjára még zűrösebben. De mind a kétszer végül is megúsztuk.
Amikor leforgattuk a filmnek ezt a szerb részét, öt nap múltán, azért megkönnyebbülten mentünk vissza. Akkor éppen blokád alatt volt az
északi rész, egy jó darabig nem küldtek értünk kocsit, mert tüntettek az északi részen lévő börtönnél, ahol napok óta éhségsztrájk zajlott, és minden nemzetközi szervezet megtiltotta a saját járműveinek, hogy Kosovska Mitrovica északi részére menjenek.

Volt egy "sztori" még, ami már 2000 szeptemberében történt. Már kezdett összeállni a film... Márciusban két hétig terepszemle, májusban két hétig forgatás. Aztán júniustól mostanáig, decemberig tartottak a film utómunkálatai. Szeptember elejére már körvonalazódott a film struktúrája. És én akkor úgy éreztem, hogy vissza kellene menni Belgrádba, és ezt a Super 8-as anyagot meg kellene csináltatni a film utolsó történetének a szereplőjével, Jelenával. Rögtön felvettem a kapcsolatot Zoltánnal, hogy szervezze meg a találkozást. A választások elott érkeztem, egy éjszakai vonattal. Egyedül mentem, egy Super 8-as kamerával. Francia újságíró barátnőm ajánlott egy családot, ahol Belgrádban megszállhattam. Jelena és Zoltán vártak az állomáson, és nagyon flottul ment minden.
Jelena pontosan tudta, hogy mit akar forgatni. Még telefonon üzentem Zoltánnal, hogy a lány napló-részleteihez szeretném megkeresni Jelenával azokat a belgrádi helyszíneket, ahova neki fontos emlékei kötődnek. Akkor, amikor meggyilkolták Jelena édesapját, a kishúgával Belgrádban éltek. És ebben az időszakban ő naplót vezetett. És ezt a naplót én mindenképpen használni akartam a filmben, és úgy gondoltam, hogy ez az ő személyesen forgatott Super-8-as anyagaival együtt tudna a legjobb lenni. Le is forgattuk az anyagokat, és aztán este, ők Zoltánnal, visszamentek Kosovska Mitrovicába, busszal. Én még az állomás környékén elővettem a Super 8-as kamerát... És akkor elkoboztak mindent. Az útlevelemet is... Mondták, hogy "albán kém vagyok, rendőrségi kivizsgálás lesz, nem hagyhatom el Belgrádot..." Ez szombaton történt... És végül is kijelentették, hogy "hétfőn reggel beidéznek a külföldieket ellenőrző szervhez..." Hát ott már konzullal jelentünk meg, tudomásunkra hozták, az "esetet" alaposan kivizsgálják, hoztak egy francia tolmácsot, elkezdték az útlevelemet lapozgatni. Az amerikai vízum láttán meggyőződtek arról, hogy "nemcsak albán, hanem amerikai kém is vagyok"... Egy idő után az volt az érzésem, egy teljesen megrendezett, begyakorolt koreográfia szerint csinálják az egészet. Óránként mást mondtak. Hogy jó, akkor hamarosan mehetek, visszakapom a cuccaimat, semmi baj... Utána közölték: nem, mégiscsak valami nagyon nagy baj van... Addig-addig, míg jött a szerb titkosszolgálat... Másfél órás beszélgetés várt rám. Azzal kezdték, hogy "mi ellenségek vagyunk"! Mondtam, hogy én a magam részéről nem vagyok az.

- Merthogy innen is bombázták őket...

- Merthogy mi is NATO tagok vagyunk, részt vettünk a bombázásokban, legalábbis a légterünket átengedtük. Mondtam, olyan filmet készítünk, amelyben a szerb gyerekek háború okozta szenvedései és az ő történeteik is nagyon fontos szerepet kapnak, és jószándékkal jöttem ide. De hát ez nem nagyon érdekelte őket... Mondták, hogy fel sem fogom igazán, milyen bajban vagyok. Aztán a roppant kínos légkörű kihallgatás folytatódott, ezt ők informális beszélgetésnek hívják, ehhez hoztak magyar tolmácsot is. Hárman voltak, az öltönyös hol fenyegetőzött, hol telefonált. A kihallgatás végére, úgy tűnt, nem ítélték mégsem az ügyet túl "veszélyesnek"... Azt mondták, jó, rendben van, lezárják az ügyemet, negyed órán belül mehetek. Újabb várakozás, egy rendőrnő kijött és megkérdezte: most hogy már tisztázódott a helyzet, nem akarnék-e tovább Belgrádban maradni, mert semmi akadálya. A konzullal mondtuk: nem, mert amiért jöttem azt már befejeztem és egyébként is dogom van Budapesten. Újabb várakozás, majd két óra múlva közölte az egyik vizsgálótiszt, hogy mégiscsak vádat emelnek ellenem, mert Jugoszlávia területén engedély nélkül dolgoztam.
Szabálysértési bíróság lesz a dologból... És így is történt. Két francia
újságíróval együtt, börtön-furgonnal szállítottak bennünket a Szabálysértési bíróságra, ahol kb.40 ember ült, sok szerb sírt-rítt. A konzul ügyességének köszönhetően sikerült bejutni soron kívül erre a tárgyalásra, ahol a bírónő közölte, hogy vagy "28 napi elzárás, vagy 100 márka pénzbírság"... Jó, a 100 márkát kifizetjük. Utána közlik, hogy "mégsem mehetek el"... Balkáni abszurd... Azért azt tudni kell, hogy a 100 márkának az arányai az akkori és a mostani Belgrádban milyenek... 80 márka volt egy átlagos havi fizetés. Egy száz márkás büntetés és a 28 napi elzárás, az már "valami" fajsúlyos dologért jár, mint például a mi esetünkben. Hiába magyaráztam, hogy ez egy Super 8-as kamera, bármit... Nem, nem, ez nem számított. "Elmehetek?" "Nem, nem, majd egy rendőrségi furgon visszaszállít a rendőrségre, és a rendőrségen fogom visszakapni a dolgaimat."
Én egyetlenegy dolgot tartottam nagyon fontosnak, hogy amiért Belgrádba jöttem, azokat a leforgatott anyagokat ne semmisítsék meg, hanem adják vissza. És ráadásul ez az anyag azért volt gyanús, mert "mi az a Super 8"? Azt nem lehet előhívni, nem lehet megnézni. Ugye, egy videókazettát ellenőrizni lehet... "Micsoda? Professzionális filmesek Super 8-ra forgatnak? Mi ez az egész? Biztos valami kamu dolog!"

Aztán következett még egy "Belgrád by night"-túra... "Köztörvényes"
romákkal beraktak egy rabszállító furgonba, a körülbelül tíz perc távolságra levő rendőrségre kellett volna átvinni bennünket. Ablak sehol, teljes sötétség.
A vége az lett a dolognak, hogy legalább két órát köröztünk Belgrád körül. Hogy ne nagyon legyen az embernek kedve visszajönni... A rendőrség a bíróságtól úgy tíz percre a város központjában volt, és oda kellett volna a rabomobillal visszamennünk. Ehhez képest kezdetét vette ez a hosszú autózás az éjszakában és csak hallom, hogy a város zajai már megszűntek... Nem tudtam, hol lehetünk, hiszen a furgonon nincs ablak, a kocsiban teljes a sötétség...

- Arra gondoltál akkor, hogy bármi megtörténhet?

- Igen, hogy bármi... Egyszer csak, háromnegyed óra utazgatás után - roppant meleg volt a kocsiban -, megérkeztünk egy börtönhöz. Kirángatták a roma fiút, és becsapták a kocsi ajtaját, és ott állt a rabomobil még húsz percet, a teljes bizonytalanságban. Mert nem lehet tudni, hogy mi lesz...
Benn ültem, semmit nem mondtak. Amikor kérdezni akartam, elkezdtek üvöltözni. Ez a szokásos koreográfia, gondolom... Aztán még egy börtönt ejtettek útba, majd végül visszavittek a rendorségre, ahol a konzul már aggódva várt...
"Jobb lenne, ha elhagynám Jugoszlávia területét 24 órán belül"... - jelentették ki, erről kaptam egy határozatot is, majd bepecsételtek egy kiutazó vízumot, ami 24 óráig érvényes. (Magyar állampolgárnak nem kell vízum Jugoszláviába.)
Visszamentem még ahhoz az idős szerb házaspárhoz, akiknél laktam és egy jót beszélgettünk. ők is teljesen abszurdnak ítélték ezt az egész ügymenetet. A választások előtt, ha lehet, még fokozottabban paranoid volt a Milosevic-féle rendőrség. De hát ez a bíróság és rendőrség nemcsak a külföldieket, a szerbeket is rettegésben tartotta.

- Hadd kérdezzelek az elkészült filmről. Elsőként arról a jelenetről,
amitől a hideg rázott ki... Hogy találtál rá a rádiós "szpíker" kislányra?
Akinek a hangja száll az éterben, és akit gyerekek hívnak föl...

- A terepszemle során derült ki, hogy létezik ez a mitrovicai albán rádió, és van egy gyerekműsora. Tíz-tizenegy éves albán kislány a műsorvezető, megdöbbentő az egész... Azért is gondoltam, hogy ennek mindenképpen fontos helye van a filmben. Ez már nem csak a múlt, hanem a jelen konfliktusa is... A Rádió Mitrovica gyerek-adása az albán politikai marketing része. A gyerekeket használják fel politikai eszközként. Ez a kislány egyébként egy roppant flott, rámenős, tehetséges profi rádiós, valószínűleg újságíró lesz belőle.

- Most inkább egy Barbie babának öltöztetett legújabb kori Hitlerjugendnek tűnt.

- Meg kell mondjam, ez a mitrovicai rádió ezen kívül is elég
nyomasztó hely volt. Igen, használják a gyerekeket. Jól láttad. És a filmben ez is egy nagyon fontos elem. Hiszen mindenfajta elfogultság nélkül és teljes nyitottsággal kell minden tragédiával és minden történettel foglalkozni. Megpróbáltuk a jelen konfliktusait is beleágyazni a történetbe. És a rádiós jelenetben tényleg letagadhatatlan, hogy a tíz-tizenegy éves gyerekeket, akik annak idején, mikor még nem robbant ki a háború, a grundon együtt fociztak, most egymás ellen uszítják. Ezt a gyűlöletet a felnőttek plántálják az agyukba, és ezt meg kellett mutatni a filmben. Éppen ezért kapott hangsúlyt, a film közepén, mielőtt még átmentünk volna a szerb oldalra.
Mert hiszen a film egy ilyen, a történetek kronológiája által és geográfiailag meghatározott, a háborús és a háború utáni konfliktusokat tükröző strukturális logika szerint épül. A legelső történet, az UCK-família kiirtásáról szól, a Jashari család főhadiszállása elleni szerb katonai akcióról. A szörnyűségeket átélő gyerekek történetein keresztül egyfajta kronológiát adott ki a film, majd egy ponton elérkezünk a jelenbe: Mitrovicába.
Ez az a hely, ahonnan át tudtunk jutni a szerb oldalra, másrészt ez a megosztott város a mai konfliktusok melegágya. A történetek kronológiája érdekes módon, geográfiailag is egyre közelebb hozta a szereplőket.
Violeta, a 17 éves, testvéreivel egyedül élő albán lány Mitrovica déli részén, egy kis faluban lakik. Az északi szerb többségű oldalon él kishúgával az ugyancsak 17 éves Jelena, a szerb lány. Két szimmetrikus történet, melynek geográfiai tengelye egy folyó, az Ibar, amely elválasztja a két városrészt, és most a két népet is. Mindketten áldozatai egy háborúnak, egy teljesen esztelen, irracionális pillanatban vesztették el, minden különösebb ok nélkül édesapjukat.
A dolgok belső logikája úgy tudta alakítani a film struktúráját, hogy reményeim szerint egy minden elfogultság nélküli egyensúly alakulhatott ki benne. Ez többek között azért is fontos, mert filmünk gyermekekkel foglalkozik.

- Szemző Tibor feladata szintén a lehetetlennel határos. Szabad-e,
lehet-e egy ilyen dokumentumfilmhez zenét íratni? Neki - mindenesetre - sikerült.

- Szemzővel már dolgoztunk együtt Az út című filmünk kapcsán, 1996-97-ben, nagyon jó munkakapcsolat és barátság lett belőle. Mindig nagyon szerettem a zenéjét, Szemző-"hívő" voltam. Az útban nagy szerep jut a zenének, de másképpen mint a Koszovóban. Akkor, amikor ezt a filmet csináltam, nem egy hagyományokat követő csak a ténydokumentumokra építő, ún. "valóságfeltáró" háborús dokumentumfilmet akartam készíteni, hanem úgy gondoltam, hogy a háború okozta szorongás, a fájdalom az értelmetlen szenvedés és halál metafizikáját egy zenére építő film tudja csak igazán átélhetővé tenni. Már a szinopszis írásakor nyilvánvalóvá vált számomra, az utolsó fejezetében fejezetben utaltam is erre, hogy a zene meghatározóan fontos szerepet kap a filmben, a zene kreatív jelenlétére számít és épít a film. Még idejekorán megkerestem a Szemzőt, és odaadtam neki a szinopszist, hogy majd, ha egyszer ebből egy film lesz, mindenképpen azt szeretném, hogy ő készítse a zenét.

- Megváltoztatott titeket a Koszovói tapasztalat? Akár a direkt politizálásról, akár a háborúskodásról alkotott nézeteitek módosultak-e?

- Szemző is megrendült, mélyen átélte ezt a drámát. Hát hiszen azért
tudott ilyen zenét csinálni... Amikor zenét szerez, nem elsősorban a
filmhez komponál egy hagyományos értelemben vett filmzenét, hanem a dolog lényegét akarja megtalálni. Persze, a filmhez kap információt, meg minden segítséget megadunk, amit lehet, de nem kérjük azt, hogy képekre komponáljon innen és innen filmzenét. Én azt akartam tudni, hogy azok a történetek, amiket mi forgattunk, és ennek az egész filmnek a magva, az őbenne, az ő kreativitásában mit mozgat meg.

- Az én kérdésem arra vonatkozott, hogy Ti férfiak vagytok... és a
háború általában a férfiak passziója. És ez a fajta film nem csak munka. Gondolom, rákényszerültetek, hogy megvitassátok önmagatokkal, vajon filmetek alaptémája, a napi történelem dokumentálása: az öldöklés, az uszítás csak egy újabb variációja az időtlen Káin és Ábel-"szappanoperának"? Vagy hogy muszáj-e a történelemnek végestelen végig arról szólnia, hogy irtjuk egymást? Hogy ez a politikusok manipulációinak ördögien kiszámított következménye manapság, vagy: ez a génekbe beépült, örökös átok? Pedig nincs olyan, hogy "öldöklés-gén"... És még sincs remény.

- Ez egészen elképesztő... Koszovó: egy 700 éves hihetetlen történet.
Valamelyest konszolidálódhat a helyzet, most nem ropognak a
fegyverek, mert ott van a KFOR, de ez a fajta etnikai gyűlölet, évszázadok óta, szinte törzsi szinten létezik és virulens. Az albánok
kiűzetése a szerbek által, ha a szerbek kerültek előnyösebb pozícióba, vagy az albánok által a szerbek kiűzetése a Török-oszmán Birodalom idején. Véget nem érő ördögi kör, sebek mindkét oldalon, generációk nyomorodnak meg. A gyerekek, akik a mi filmünk szereplőivé váltak, pontosan ezeknek a tragédiáknak kapcsán, egy életen át hordani fogják a következményeit. A sebek egy kicsit be is tudnak gyógyulni, mert "az élet megy tovább", muszáj életben maradni, de nyomtalanul soha sem fognak elmúlni...

- Az a gyönyörű kislány, akit utoljára mutat a film, nem hagy
kétséget afelől, hogy mi a folytatás...

- Igen. Amikor a filmet leforgattuk, és elkezdtem gondolkodni a
vágáson, nagyon sok minden megfordult a fejemben, hogy hogyan lehetne ezeket a történeteket hiteles és pontos, dramaturgiailag kellően árnyalt, viszont radikális, mindenfajta panelektől mentes struktúrába rendezni. Egy dologban már a kezdetektől biztos voltam, hogy ennek a kislánynak a "közelije" és az utolsó monológja lesz a film vége. Hiszen ez egy nagyon erőteljes és szimbolikus, a film eszenciáját tartalmazó történet. Amiben benne van az egész koszovói helyzet abszurditása, a fájdalomból és az átélt sérülésekből adódó agresszivitás, ezen keresztül ennek a háborúnak a felelőssége, és minden, ami ezzel kapcsolatban csak fölmerülhet... Hogy a halottakat már nem lehet feltámasztani, de az életet tovább kell vinni. És hogy hogyan élik a gyerekek tovább, a mostani Koszovóban az életüket, és egyáltalán: hogyan fognak genetikusan tovább kódolódni a traumák, hát... ezek felől sem nagyon lehetnek kétségeink.