Győrffy Iván: Apaföld

Ami a Végjáték után van

„Mi, akik ma élünk ezen a földön, mindent megtettünk annak érdekében, hogy halálos veszélybe kerüljünk, és csak a csoda menthet meg bennünket. A probléma az, hogy mindenben hiszünk, csak a csodákban nem. És a megoldás, a saját magunk építette csapdából való menekülés útja a múltunk, a kultúránk, ha még képesek vagyunk értelmezni” (128.o) - idézi Győrffy Iván Enyedi Ildikót a magyar film misztikumvilágát elemző írásában.

A megállapítás bátran alkalmazható Győrffy stílusára is, aki, bár különböző időszakokban és témákban megjelent esszéit egyesíti az Apaföldben, a múlt, a kultúra és az egyetemesség jegyében elemez, szed szét és rak össze, vagy ha úgy tetszik, értelmez. Nem elégszik meg a felszínnel, a klisék mentén való, maximum csak „külső sérüléseket” okozó boncolgatással – írásai mélyebbre mutatnak: az emberiség „gyökérkönyvtárába”, az Egy felé.

Mindazonáltal nem valamiféle megerőszakolt egységes valóságkép kialakításán fáradozik. Mindent meghagy a maga helyén, mindössze rávilágít a rejtett összefüggésekre, új perspektívákkal ajándékoz meg, miközben kaput nyit a megértés felé. Győrffy nagy tisztességgel nyúl a legérzékenyebb témákhoz. Alapanyaga a kultúra, a természet, az Élet és a Halál, vagyis voltaképpen minden, ami csak foglalkoztat bennünket. A kohézió pedig maga az ember – nagybetűvel. Így: EMBER.

Kultúrtörténeti, film- és ökológiai esszék

Az Apaföld három nagy fejezetbe sorolja be az 1998. és 2005. között különböző sajtóorgánumokban (Liget, Filmvilág, Pannonhalmi Szemle, Iskolakultúra) napvilágot látott írásokat. Az Emberek és Állatok a kultúrtörténeti, az Élők és holtak az ökológiai, a Megváltók és bolondok a filmes esszék gyűjteménye. Utóbbi 11 értekezésen keresztül jut el az állatáldozatoktól Pasolini messianisztikus halálképéig.

A fűzér többek között pellengérre állítja a „naturacsatornák” mesterségesen antropomorfra, s ezáltal amorfra formált „élővilágképét”. A Saját képére című értekezés igazi „fájdalmas énnéköm”, tükör, amelyben saját torz és visszataszító „fogyasztói” arcképünkkel szembesülhetünk. Győrffynek nem elég, hogy tükröt tart, továbbmegy: az ismeretterjesztő adók nem létező „eszmeiségébe" ás. Ugyanezzel az alapossággal elemzi a filmművészetet is. Hol „az áldozat szakrális gyökereit kirángató”, az áldozati szertartást egyszerűen dramaturgiai motívummá silányító filmeket ostorozza, hol a misztikummal vagy éppen a mágiával, mint alapvetéssel játszik el. A fehérre feketén nyomtatott sorokból bolondok és kísértetek pattannak elő, a fényből faragott varázspálca a celluloid logika mentén önkényesen életeket ad és vesz el,az isteni horizonton pedig magányos lelkek ropják „imaginárius haláltáncukat” az apokalipszis himnuszának dallamára.

És hogy mi is az a rejtélyes apaföld, a Vaterland? Az egyik oldalon a „nyugvó és termékeny anyaföld”, biztos táptalajként szolgáló anyanyelv, a „lélek lélegzése”– a természetes állapot. A másikon apakomplexus, teremtő és mindenható atya, patriarchális társadalom. De ha van anyaföld, miért ne lehetne apaföld? „Szerencsés esetben a kettő egybeesik, (…) az egyiket ki lehet jelölni a másik területén, a kettő fogalma összekapcsolódik. Ahogy az Anyáé és az Apáé, a lehető legtermészetesebb, legorganikusabb módon.” (10.o) Mert „egykor minden teremtmény közös nyelvet beszélt, amelyen az Istenatyával is osztozott” (13.o), aztán eljött Bábel, a nyelvek szétszórattak, s „kivétel nélkül minden ember elvesztette az apanyelvét, hogy külön-külön anyanyelve magába fogadhassa őt” (14.o), s ez utóbbi biztosít halhatatlanságot a nemzeteknek. Az apa a szellem, a spiritus, az atman, az anya az anyag, a matéria.

És hogy hova vezet ez az összefüggésrendszer? Saint-Exupéry és Ikarosz rokonságához, Európa és a változás azonosságához, a nyelv világnézet minőségéhez, a Krisztus és a 33 évesen eltávozottak közötti párhuzamhoz. Egészen a történelem, az identitás, az istenek, a teremtés legalapvetőbb kérdéseiig hatolunk. És a válaszok? Vannak. De ezt már mindenkinek magában kell keresnie. Valahol a Gyökérkönyvtárban… a kollektív tudattalanban.