Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér

Kis lurkók a szobákban

A kinyitott probléma - Tamara

filmhu: Mennyire vagy elégedett a Tamara eddigi eredményeivel: akár a nézőszámok tekintetében, akár a filmről érkező visszajelzésekkel kapcsolatban?

Elérte a maga célját Török-Illyés Orsolya és Nyitrai Illés a Tamarában

Hajdu Szabolcs: A megjelent kritikák és a közönség reakciói várakozáson felüliek, nagyon pozitívak voltak. Azzal a furcsa érzéssel találkoztam – eddig nem tapasztaltam ezt a filmjeimmel kapcsolatban, - hogy nagyjából sikerült megértetni bizonyos körökkel, hogy mit szerettünk volna elmondani. Tehát amit bizonyos kritikusok észrevettek ebben a filmben, pontosan ugyanazokról volt szó a próbákon, még a kezdet kezdetén. Ilyenkor mindig az a kérdés, hogy nagyon benn marad-e az, amiről beszélünk, vagy pedig sikerül egy problémát kinyitni. Voltak persze olyan visszajelzések is, hogy „széttépni, megsemmisíteni” - úgy hallottam, épp a filmhu fórumán is volt egy ilyen kezdőlöket, amikor valakinek ez volt a reakciója.

A két hét utáni 5.000 nézővel persze nem lehetek elégedett, de nem lehetnék az 50 vagy 150 ezerrel sem. (az interjú novemberben készült, a Tamarát okt. 14-én mutatták be - F.Cs.) Amikor az emberek többsége Magyarországon a tévé előtt ül, az igazi közönség tehát nem a moziba jár, akkor még a magyar közönségfilm is egy szűk elitnek szól – azoknak, akik egyáltalán elmennek moziba. A közönségnek, akinek a pénzéből valójában csináljuk ezeket a filmeket, egyrészt nincs meg a moziba járó hagyománya, másrészt lehet, hogy meg sem engedhetik maguknak, mert drága mulatság, idejük sincs rá, vagy vidéken élnek, stb.

A Tamarát gyakran kritika éri, hogy nem közönségfilm. De ettől függetlenül a Tamara a maga célját, egy bizonyos közeget elért, az pedig egy forgalmazói korlát, hogy csak ennyien nézik meg. Ha más léptékkel kezdik el forgalmazni, több kópiával, nagyobb reklámmal, akkor ez meglátszana a nézőszámban. Az első hét ugyanis nagyban múlik a beharangozáson. A második, harmadik hét már a film minőségének kérdése – a szájhagyomány miatt. A Tamara esetében jó visszajelzés, hogy az a réteg, aki ezt nézi, egy nagyon fontos, vélemény formáló közeg, stabilan megmarad, vagyis a második és harmadik héten is ugyanannyian látták, mint az elsőn. A Tamara fogadtatása tehát nekem végső soron pozitív élmény.

A téma az utcán hever – Hétköznapi enciklopédia

filmhu: Úgy tudom, azóta készítettél egy kisfilmet is, ami hamarosan kísérőfilmként kerül a mozikba…

Mindannyian felkiáltójelek lesznek Jelenet a Tamarából

H.Sz.: Még nem lehet tudni melyik film előtt lesz. Egy végtelenbe nyúló rövidfilm-sorozat első részéről van szó, a sorozat címe: Hétköznapi enciklopédia. Utcán zajló, hétköznapi, nagyon konkrét történéseket mutatunk meg 5 percben (lehet, hogy ez néhol 2 perce csökken, máskor 10 perces lesz). Olyan dolgokra szeretnénk felhívni a figyelmet, ami mellett az emberek általában elmennek, de nagyon befolyásolják az általános közhangulatot.

filmhu: Dokumentum-felvételekről van szó, vagy fikcióról?

H.Sz.: A műfaj teljesen vegyes: minden filmnek külön-külön, attól függően, hogy milyen témába nyúlunk bele - lehet dokumentaristább, játékfilmes, vagy mondjuk egy vershez hasonló, de mindannyian felkiáltójelek lesznek.

filmhu: Több nagyjátékfilmes terved is van, úgy tűnik lehetőséged is, hogy elkészítsd azokat – felmerülhet a kérdés: miért „bíbelődsz” ezekkel a kisfilmekkel?

H.Sz.: Egyrészt azért, mert mozgásban tart, mint filmes gondolkodót és mint gyakorló filmest. Nagyon fontos, hogy ne remegjen a kezed, amikor 3 év elmúltával újra játékfilm közelébe kerülsz. És közben nem reklámfilmeket kell csinálnom, tehát úgy kutathatom a filmnyelv kifejezési lehetőségeit és az új technikai eszközöket, hogy ami elkészül, ráadásul még szól is valamiről.

filmhu: Úgy is hangzik számomra ez a sorozatötlet, mintha egy filmiskolában lenne gyakorlati feladat…

H.Sz.: Igen, de közben azért több is ennél, olyan, mint novellát vagy verset írni – csak mozgóképes eszközökkel. Nem feltétlenül technikai gyakorlatok ezek, előfordulhat, hogy 5 perc hatásosabb mint egy másfél órás játékfilm.

filmhu: Ezek is 35-ösre készülnek?

H.Sz.: Igen. Lehet, hogy lesz közöttük videó is, de csak azért, mert annak videóra kell készülnie, tehát nem anyagi megfontolásokból.

Kosztümök, személyiségek, történelem – Fehér tenyér

filmhu: Legújabb nagyjátékfilm-terved, a Fehér tenyér életrajzi történeten alapul, méghozzá tornász öcséd és kanadai tanítványának, az idén Athénban aranyérmet nyert Kyle Shewfelt kapcsolatán. Egyetértesz azzal, hogy a Necropolistól a Tamaráig tulajdonképpen mindegyik filmed életrajzi volt?

Teljesen új valóság

H.Sz.: Valószínűleg nem nagyon tudok másról filmet csinálni, mert nem merek olyan dolgokról beszélni, amikről nem tudok semmit. Az eddigi filmjeim témájukban nagyon közel álltak hozzám, nagyrészt valóban vagy a saját, vagy a szoros baráti-családi köröm életének a motívumaiból álltak össze – persze sosem egy az egyben. Talán a Kicsimarapagoda, ami egy irodalmi adaptáció, volt az egyetlen kivétel, de ott is rengeteg mindent becsempésztem a dialógusokba és jelenetekbe, hogy legyen valami személyes közöm az egészhez.

A Fehér tenyér valóban életrajzi alapokon íródott. Valóban az öcsém életéből és a sajátomból kivett motívumokat szerkesztgetem, de ebből teljesen új valóságot hozunk létre. A filmnek lesz ugyan valamennyi köze az eredeti történethez, de nem az öcsém karrierjét akarom feldolgozni benne.

Az öcsém 4 éves korában kezdett el tornázni Debrecenben, velem együtt. Akkor még falun laktunk, a várostól 32 km-re, és úgy jártunk be az akkor még nagyon modernnek számító debreceni Sportiskolába. 40 gyerek kezdte el a tornát, abból egy maradt, az öcsém, aki tornász lett, és végül felkerült Budapestre a válogatottba, valamint olimpiai kerettagságba. Azt a nagy eredményt, amiért minden sportoló küzd, hogy egy világbajnokságon vagy olimpián részt vegyen, nem sikerült elérnie, de a Világ és Európa Kupákon nagyon komoly helyezései voltak. Az élsportban már nagyon kicsi a különbség, mindenki nagyon jó, és egy hajszál dönti el, hogy ki az, aki mégis a legjobb lesz.

A torna jó apropó

Egy sérülése miatt abba kellett hagynia a tornát, ekkor hívták el Kanadába edzőnek. Ott elkezdett foglalkozni egy fiúval, aki most Athénban olimpiai bajnok lett. Ezzel az öcsém le is zárta azt a 25 éves időszakot, ami neki a tornához kapcsolódik. Most éppen az egyik legérdekesebb kanadai cirkusz, a Cirque du Soleil társulatának a tagja.

A történet alapját tehát ez az ív képezi, de a Fehér tenyér nem karriertörténet lesz, nem is sportfilm. A torna közege nagyon jó apropó nekünk arra, hogy feltárjunk társadalmi problémákat, ami a neveléshez kapcsolódik: a szülő-gyermek viszony, a sportvezetés és a gyerekek, illetve az iskola és a gyerek kapcsolata. Hősünk felnőtt korában szembesül azokkal a hibákkal, amiket a saját edzőjével kapcsolatban tapasztalt. Egy rossz modellt örökölt és vitt tovább – a kérdés az: hogy tudja ezt a modellt átalakítani? A legtöbb ember a saját szülei hibáját kamaszkorban észreveszi, és mégis nagyon nehezen tud másként viselkedni a saját gyerekével, mint ahogy vele viselkedtek a szülei. Aki mégis képes erre, annak egy új értékrendet kell felállítania, és az nagy dolgot visz véghez. Ebben a történetben tehát egy ember egy többgenerációs átkot, ami egy hibás – szülői, edzői, nevelési – modell, próbál magáról lehántani, ettől megszabadulni és új értékrendszert kialakítani.

Most éppen ebben a korban vagyok, ez a saját problémám is, amivel foglalkozok. Úgy tűnik, van egy robbanás, mindenkinek az én korosztályomban, most születnek gyerekei, minden munkatársamnak és barátomnak ott van a kis lurkó a szobájában.

filmhu: És úgy tudom most már neked is…

H.Sz.: Most már nekem is ott van. Tehát nagyon komolyan vetődnek fel ezek a problémák, amiket ebben a filmben feldolgozunk.

Sokat nem akarok elárulni róla. A történet nagyon érdekes, sok kutatás áll mögötte, szociológiai kutatás is, és nekem is fel kellett kicsit a gyerekkoromat bontanom, hogy közelebb kerülhessek a témához, és ne beszéljek mellé.

filmhu: Hol tart jelenleg a film előkészítése?

Nem színészek: tornászok

H.Sz.: Ez a film már 3 éve készülődik. Közben megcsináltam a Tamarát. Nagyon kevés olyan magyar film van, ami a tervezett időpontban elindul. Úgy volt, hogy november 22-én indulna  a forgatás, de nem tartott ott a dolog, úgyhogy 1 hónapot csúszunk: valamikor január végén, február elején kezdünk majd.

Az előkészítés egyik fontos fázisa volt, hogy gyerekszereplőket kellett válogatnunk. Ők nem színészek, hanem igazi tornászok. Magyarországon gyakorlatilag az összes tornászgyereket végignéztük.

filmhu: Hány éves srácokat kerestetek?

H.Sz.: Az egyik körben 9-11 évesek voltak, itt több száz gyerekről van szó. A legerősebb tornászgárda a Fradiban és a KSI-ben van, de vannak a Honvédban is. Főleg a fővárosban tehát, de vidéken is nagyon érdekes arcokat találtunk. Fontos volt, hogy jó tornászok legyenek. A mai tornászgyerekek ma már olyasmiket tudnak, amiket 20 évvel ezelőtt olimpián mutattak be. Amit annak idején Magyar Zoltán csinált meg az olimpián annak idején, azt most én láttam egy 10 éves kisgyerektől.

Mivel egy embert kísérünk végig, meg kellett találni az alteregóit a későbbi időszakokban is, tehát ugyanígy végignéztem a 14-18 éves korosztályt. Ott sokkal kevesebben vannak, mert sokan abbahagyják eddigre a tornát, az egyesületekben már csak 5-6-an maradnak. Ekkor már kevésnek bizonyult Magyarország, tehát körülnéztünk Szlovákiában, Romániában és Kanadában is – míg végül megtaláltuk a szereplőket.

A felnőttek közül adott a két szereplő: az egyik az öcsém, aki a hős felnőttkori alteregóját alakítja, valamint az ő tanítványa, Kyle, aki nagy örömmel vállalta a másik főszerepet. Ő nagyon népszerű kanadai sportoló, a legnépszerűbbek egyike – a kanadai torna történetében még nem volt olimpiai bajnok.

filmhu: Mi a helyzet a többi szereplővel? Lesznek-e profi színészek közöttük?

H.Sz.: Vannak még az edzők és a szülők. Nagyon speciális arcokra volt szükségünk és nem szerettem volna, hogy bármilyen hordalék tapadjon rájuk, legalábbis a magyar közönség előtt, többek között ezért sem láthatók benne magyar színészek. Illetve egy magyar színésszel, Lukáts Andorral beszéltem, akivel remélem sikerül majd megállapodnunk, és együtt dolgoznunk, őt komolyabb szerepre hívnám. Egyébként pedig nagyon nagy tudású román színészekkel fogunk forgatni. Nekik azért kevesebb szerepük van a gyerekekhez képest.

filmhu: Eddigi filmjeidben, legalábbis többségében, állandó szereplőgárdával dolgoztál. Itt elég fontos szerep jutott a színészi játéknak, a színészvezetésnek. Most pedig tulajdonképpen amatőrök játsszák majd a főhősöket.

A személyiség áttör a szerepen

H.Sz.: Ez nagy kihívás, de ettől félek a legkevésbé, mert úgy választottam ki a színészeket, hogy belekalkuláltam a személyiségüket is. Az a legfontosabb, hogy azonos hullámhosszon legyünk, hogy tudunk-e majd együtt dolgozni, együtt létezni, ki tudjuk-e hozni az anyagból, amit szeretnék.

filmhu: Eddig viszont elég sok groteszk játék volt a filmjeidben, ehhez pedig valamiféle képzettséget feltételez az ember. Vagy esetleg most valami más következik?

H.Sz.: Ez a film nagyon-nagyon más lesz. Személyiségeket fogsz látni, alaposan meg fogod ismerni nem csak a fimbeli főhőst, hanem azt a tornászgyereket is, aki őt eljátssza. Éppen ezért olyan srácokat választottam, akiknek nagyon erős személyiségük van, hogy az áttörjön a szerepen, illetve összegyúródjon az egyes szerepekkel. Készítettünk próbafelvételeket is, és hamarosan megyünk Kanadába, és ott folytatjuk ezt a munkát.

Egyébként a régi társaságból, akikkel eddig dolgoztam, mindenki benne lesz – már csak a rend kedvéért is, - csak kisebb szerepekben.

filmhu: Pár évvel ezelőtt, amikor a Macerás ügyek bemutatója volt, többször lehetett tőled hallani, hogy ellentétben például Török Ferenccel, még nem igazán találtad meg a magad filmes formanyelvét. Hogy állsz ezzel a kérdéssel manapság?

H.Sz.: Továbbra is ez van. Ha megnézed a filmjeimet, amiket eddig csináltam, nagyon hasonlóak is, ugyanakkor meg szélsőségesen másmilyenek. Ezt látjuk, ha a két időben is legtávolabb eső filmeket nézzük, a Necropolist és a Tamarát. Épp most beszélgettem a mindkét filmben főszereplő Szabó Domokossal, és rájöttünk, hogy tulajdonképpen mind a két filmben ugyanarról van szó, csak a kifejezésmód és a hangulat más. A stílust azért irigylem az egységesen megszólaló filmektől, mert ezt a saját filmjeimben nem látom. Egy film készítése során állandóan, lázasan keresem a megfelelő nyelvezetet, és a végén mindig úgy érzem, hogy sosem sikerül megtalálnom a legpontosabb kifejezési formáját a gondolatnak. Emiatt aztán az utolsó pillanatig nagyon ideges vagyok. A következő filmekben pedig sosem az előzőek felfedezéseit használom, hanem mindig próbálok ahhoz az anyaghoz képest újat kitalálni.

Ha a stílust elkezdem erőltetni, akkor, az én kezemben legalábbis, modorossá válik. Ez pedig nagyon idegesít. Engem a saját magam modorosságainál jobban nem idegesít semmi. Tehát ha meghallom a saját hangomat, vagy meglátom magam a képernyőn, vagy megnézem a saját filmemet, akkor sokszor nagyon ideges leszek – lehet, hogy sokan vannak így az én filmjeimmel, de azért remélem többen vannak, akik nem.

Többek között azért is vagyok nyugtalan a filmjeimmel kapcsolatban, mert úgy érzem, hogy ott van, amit kerestem, csak vagy idő nem volt, vagy nem volt elég agyam, türelmem hozzá, vagy hiányzott a szorgalom, hogy egy ötletet kidolgozzak, nem voltam elég tökös, elég kemény, elég árnyalt stb. Aztán a következő filmben elkezdek hinni, hogy na majd ebben! Tehát ha én valamit javítok, akkor az valószínűleg valamilyen magatartásbeli dolog.

filmhu: Ez azt jelenti ezek szerint, hogy a Fehér tenyérrel többet dolgozol és keményebben, mint a Tamarával?

H.Sz.: Egyre többet dolgozok a filmeken. Volt egy-két alkalom, amit ellazáztam, most azonban már a forgatókönyvet sem tudom, hányszor írtam át, szinte önszorgalomból, nem produceri ráhatásra. Egyszerűen elégedetlen vagyok vele, és addig csiszolom, ameddig van idő. Tulajdonképpen örülök is, hogy csúsztunk egy kicsit a forgatással, hiszen éppen tegnap jöttem rá, hogy egy nagy lehetőség rejlik a könyvben, ezért újra át kell írnom.

filmhu: Ki lesz a filmed operatőre?

H.Sz.: Nagy András. Sok hercehurca volt ebben a kérdésben, de ez most már végleges.

filmhu: Nem szeretnél állandó operatőrrel dolgozni?

Terek, mozgás, színek

H.Sz.: Szeretnék, de eddig olyan szerencsétlenül alakultak a dolgok, hogy ez nem tudott kialakulni. Úgy volt, hogy Erdély Mátyás lesz az operatőr, vele is kezdtük el előkészíteni, de elment Amerikába, mert felvették ott egy iskolába. Szaladják Istvánnal is dolgoztam, aki most a saját filmjét csinálja, aztán szóba került Gózon Francisco, akivel a rövidfilmet csináltuk.

filmhu: Milyen képi világa lesz a Fehér tenyérnek?

H.Sz.: A torna hihetetlen vizuális lehetőségeket rejt magában. A terek, amikben az egész játszódik, a mozgás, a színek. Mostanában azzal telnek a napjaink, hogy ezt elkezdjük kibontani, hogy milyen lehetőségek rejlenek benne, és próbálunk egy egységes nyelvezetet találni, egyelőre csak képzeletben. Makettek készülnek a belső terekre, az operatőrrel járjuk körbe ezeket a tereket és próbáljuk benne elhelyezni a jeleneteket.

Meg kell teremtenünk a 70-es, 80-as évek miliőjét, amit nem szeretnénk kivasalt, képeskönyvszerű formába önteni, hanem tételesen újragondolunk mindent, amit egy történelmi film jelent – mert hiszen ez egy történelmi kosztümös film lesz, 30 év távlatából. Nagyon szoros összmunka zajlik az operatőr, a díszlet- és jelmeztervezők és közöttem, hogy a film a látványvilágát átgondoljuk, és élővé tegyük.

Intim könyvek

filmhu: Mennyire szoros a kapcsolatod a Madzaggal, volt osztálytársaiddal? Mennyire vannak ott az új filmed körül?

H.Sz.: Jó kapcsolatban vagyunk, de keveset találkozunk. Az a helyzet, hogy a saját filmjeimmel óvatos vagyok, mert hajlamos vagyok az elején teljesen elveszíteni a fonalat is és a hitemet is. Nagyon-nagyon kevés embernek mutatom meg a forgatókönyvet, mert ez az állapot még nagyon sérülékeny és bizonytalan. Most már tapasztalatból tudom, hogy ha valamire szükségem van egy film elindításakor, akkor az az önbizalom, hogy maradéktalanul higgyek benne. Az utolsó pillanatig is lehetnek kételyek, de ha elindulunk, akkor nincs mese, hinni kell benne, és ezt a hitet át kell sugároznom 3-400 emberbe, akik majd ezt a filmet megcsinálják. Hogy ezt az energiát ne veszítsem el, intim beszélgetéseket folytatok bizonyos emberekkel, sok esetben meg is kérem őket, hogy ne vegyék el a kedvemet az anyagtól.

A 60-as években még meg lehetett tenni egyébként, hogy ha nem biztos az alkotó a saját filmjében, akkor leállítja az egészet, akármennyi pénz van is benne. Fellinivel előfordult az, hogy elindított egy filmet és talán már álltak is a díszletek, amikor azt mondta, hogy nem csinálja.

filmhu: A Nyolc és félben van is egy hasonló szituáció.

Nem olyan, mint a magyar foci, meg a magyar film Macerás ügyek (fotó: Szilágyi Lenke)

H.Sz.: Az én alkatom is egy picit hasonló. Ennél a filmnél pedig végképp éles a helyzet, hiszen itt több producerről is szó van, akik a filmet pátyolgatják. Benne vannak a kanadaiak is, és mindenkinek van valami elvárása. Érthető módon mindig próbálják populárisabb vagy kommerszebb irányba terelni a történetet.

filmhu: A téma, úgy tűnik, nagyon is alkalmas lenne erre…

H.Sz.: Remélem, hogy sikerül megtalálni azt a határvonalat, ahol minél jobban kiszélesedik a spektrum és minél több ember felé sugározzuk az adást. De csak amiatt, hogy minél többen megnézzék, nem tudok hamis kompromisszumokat megkötni.

filmhu: Nincs emiatt sok konfliktusod?

H.Sz.: Egyelőre nem olyan sok. Annyira speciális a téma, annyira csak én értek hozzá ebben a közegben, hogy minden egyéb külső ötletről elég könnyen el tudom dönteni, hogy belepasszol-e ebbe a világba, vagy sem. Szóval ez nem olyan, mint a magyar foci, meg a magyar film, hogy mindenki ért hozzá.

A Tamaránál, ahol csupán 4 emberről, és nagyon egyszerű viszonyokról volt szó, ott mindenkinek volt valami hozzászólása, és mindenki a saját élményei alapján nyomatta bele a monomániáját. A Fenyér tenyér és ez a miliő annyira egyedi, hogy mindenki inkább csak elcsodálkozik: „hoppá, ilyen tényleg volt?”, és általában meghökkennek az emberek a különlegességén.

filmhu: Ha Kanadában is forgattok, és külföldi színészekkel dolgoztok, felmerül a kérdés, milyen nyelvű lesz a film?

H.Sz.: Akiknek magyarul kell beszélniük, azok magyarul fognak, Kanadában pedig angol nyelvű részek lesznek. A magyarokat játszó román színészeket pedig szinkronizáljuk majd. A film kétharmadát Miskolcon és Debrecenben forgatjuk, a többit Kanadában. Emellett most még folynak a tárgyalások, mert a tengerentúli forgalmazás miatt lehet, hogy le kell forgatnunk a dialógusos jeleneteket angol nyelven is. Az amerikaiak ugyanis nem fogadják el azt a szinkront, ahol a szereplőnek nem ugyanúgy mozog szája.

Felelősen kihasználni a szerencsét

filmhu: Beszéljünk a távolabbi tervekről: van egy filmed Tarr Béláéknál, a T.T. Filmműhelyben. A műhelymunka hogyan egyeztethető össze azzal az óvatossággal, amivel a terveidet kezeled mások előtt?

Más nincs is a színpadon, csak a színész Szabó Domokos a Necropolisban

H.Sz.: Annak idején Tarr Béla meghívására – ami nagyon megtisztelő volt a számomra – kerültem oda a Mona című filmtervvel. Ezt most kell majd leadnom, december végén lesz a pályázat határideje. Eddig nagyon pozitív élmény volt. Tarr Béla kért egy szinopszist, én írtam egyet, olyat, amilyenek általában a szinopszisok – tehát egy tartalmi kivonata annak a történetnek, amit szeretnék elmondani. Tarr elolvasta és azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, ez zsurnalisztika. Írjak egy olyat, amiben benne van, hogy miről szól a film. Ebből már láttam, hogy jó helyen vagyok, hogy olyan irányba fogja terelni a könyvet, amilyenbe én szeretném. Nagy hévvel és örömmel írtam meg újra a szinopszist, ami az előző 2 oldal helyett tizenvalahány oldalas lett. Kikerekedett belőle egy nagyon izgalmas anyag, amin most dolgozom.

Nem igazán látom még, hogy hogyan is működnek náluk a dolgok, és hogy vajon hogyan fogom tudni megőrizni az önállóságomat, de úgy tűnik, hogy Tarr Béla azt próbálja kiírtani belőlem, ami a rossz. Ha minden jól megy, jövő év végére a Fehér tenyér után már a Monával tudok majd foglalkozni.

filmhu: Színházban van időd dolgozni?

H.Sz.: Most eléggé el vagyok havazva, de semmiképpen nem akarom abbahagyni. Az ember nulla pénzből, kevés energiával létrehozhat egy nagyon erős hatásfokú produkciót – erre a színházban nagyon jó lehetőségek vannak. A leginkább azokat a színházakat szeretem, ahol szinte más nincs is a színpadon, csak a színész. Nagyon vágyom ilyen fajta munkákra, és intim együttlétekre egy kisebb színészi közösséggel.

Ha minden jól megy, lesz lehetőségem dolgozni a mostani harmadéves főiskolásokkal, Lukáts Andor osztályával, három hetet. Itt egy filmes színészkurzust fogok csinálni, aminek azért is örülök, mert egy nagyon tehetséges osztályról van szó. Én az ilyen munkák közben tudok a leginkább feltöltődni.

filmhu: Végezetül egészen más téma: a filmtörvény körüli reformfolyamatok kapcsán érzékeled-e a saját bőrödön a változásokat, más-e a mai filmkészítés közege, mint pár évvel ezelőtt volt? Egyáltalán, foglalkozol-e a szakma körüli hasonló ügyekkel?

H.Sz.: Érzem a saját bőrömön azt, hogy szerencsém van – néhány társammal együtt. Csinálhatunk filmeket, lehetőséget kapunk erre. Ez nem feltétlenül tehetség kérdése – ebben 50%-os szerencse is közrejátszik. Például hogy ebbe a korba születtünk bele: tehát nem ’60-ban születtünk, hanem ’70-ben.

Azonos az élményanyaguk a miénkkel A Macerás ügyek forgatásán (fotó: Szilágyi Lenke)

Jelen pillanatban az érzékelhető, hogy míg a Macerás ügyek stábjának nagy része egy idősebb generáció volt, addig mostanra már mindenki saját korunk béli – a gyártásvezetőtől kezdve a produceren keresztül az asszisztencián át a világosítócsapatig. Tehát valóban érezhető egy generációs fordulat, minden szinten: beleértve a közönséget is. És ebben is szerencsénk van: pont akkor csinálhatunk filmeket, amikor azok az emberek járnak moziba, akiknek nagyjából azonos az élményanyaga a miénkkel. Ezért van ezeknek a filmnek egyáltalán létjogosultsága. Amíg csak lehet, ezt a helyzetet megpróbálom felelősen kihasználni.

Ezen túl pedig sokkal színesebb lett a világ: vannak kisebb stúdiók, lehetőségek koprodukciókra (bár ezekről folyamatosan rosszakat lehet hallani, de mégis csak vannak), minden elérhetővé válik. Olyan technikákat engedhetünk meg magunknak - még egy aránylag kis költségvetésű filmben is - amelyek 5-6 évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűntek számomra.

Fontos az is, hogy a Főiskolának mintha kezdene megszűnni a privilégiuma. Ebben az elég szűk körben megjelennek olyan emberek, akik nem a Főiskolán keresztül kerültek a film közelébe. Mindenki, akiben van erő, ki is használhatja azt.