Halász Péter - Nem mozgatnak engem
- Furcsán hangzott, amikor azt mondtad nekem, a bemutatott videófilmek megráztak. Talán azért volt ez így, mert nem csak produkciókkal, hanem sorsokkal, és egy különleges társulat sikertörténetével, majd szétesésével, tönkremenetelével is szembesültél.
- Tönkremenetelével? Az emberek összeállnak egy bizonyos formátumba: házasságot kötnek, elválnak... Egy ilyen önkéntes vállalkozásnak rengeteg összetevője van, különösen akkor, hogyha semmiféle szervezet nem áll mögötte. Mi tizenhat évet éltünk együtt, dolgoztunk, ez hihetetlenül hosszú idő. A Guiness World Record-ban szerepelhetnénk, hiszen nem voltunk sem vallásos közösség, sem kommuna. Az együttélésünknek ugyanis nem voltak írott szabályai. Szétesésről, tönkremenetelről beszélni tehát félrevezető. A tökéletlenségünk nyilván a kezdetektől fogva hordozta a szétesés lehetőségét, de ennél szebben hangzik a tizenhat év. Alkotó, rendkívül demokratikus társaság voltunk, amelyben mindenkinek megvolt a maga integrált karaktere. Mindenki a saját életével volt benne. És amit tudott, azt bedobta. Itt nem volt hierarchia, nem is lett volna értelme. Előfordult, hogy valaki mentális állapotból, életkorból, adrenalinból kifolyólag a középpontba került, de ez nem járt sem kitüntetéssel, sem névvel. Ha nem is politizáltunk direkte, megvolt a maga példás politikája annak, hogy ez a társaság valóban közvetlen demokráciát gyakorolt.
- Nyilván ez volt az oka annak - az autonóm függetlenségen kívül -, hogy a társulati létezés, az együttes átütő ereje olyannyira tetten érhető volt az előadásaitokban.
- Tény, hogy originális volt a társaság, amikor éppen abban az évben, abban a történelemben, abban a történetben megszületett. A hatvanas-hetvenes évek elején Magyarországon nagyon sokat szóltak a gyülekezésről, és a közösségről, de valójában nagyon kevés helyen valósult meg. Az Orfeo együttes (Fodor Tamás és Gaál Erzsébet voltak az alapítói - a szerk.) kommunális alapon szerveződött, kicsit később, mint mi, és azt hiszem, lényegesen hierarchikusabb, szigorúbb belső rend szerint. A hierarchiát segíti elő az is, amikor bekerül egy társaság életébe az irodalmi autoritás - mondjuk Csehov, vagy akárki. Mi ezt egy idő után radikálisan eltávolítottuk magunktól.
- El Kazovszkij - leginkább a lakásszínház kapcsán, de ez a Squatra is jellemző - azt írta rólatok, hogy a munkáitokban az "éles élet", az "éles lét", a borotvaélen táncolás, a jelen és a most jelent meg a legsűrítettebben.
- Ez nem kapitalista, és nem szocialista színház volt. Ehhez kellett az a nem kapitalista, nem szocialista, és nem kommunista hozzáállás, hogy nem vettünk tudomást arról a szorításról, amely a siker szóval jelölhető. Nyugodtan megbukhatott egy este. Kötelezőnek tettük magunkra nézve, hogy koncentráltan legyünk jelen, de elhárítottunk mindenfajta olyan megoldást, ami biztosítja számunkra azt, hogy ez tetszeni fog másoknak.
- És amikor New Yorkban elmentetek a show felé?
- Akkor már olyan erősen megalapozott dramaturgiánk volt, amelyet bele lehetett illeszteni egy showba. Tehát nem kellett magunkat attól félteni, hogy szándékosan ráhajtunk a nézők tetszésére. De trükkös módon mégis éreztük, már volt visszacsatolás és tudás arról, hogy az intenzitást veszik a nézők, akciók nélkül. Érdekes, ahogy a távolból néztem, a dramaturgiánk, stílusunk nagyon hasonlít a baseball-mérkőzésre. A baseball-játékban nagyon lassan kezdődnek az események. Nem úgy, mint a fociban, ahol állandóan rohanni kell a labda után, hanem szép lazán kiállnak a játékosok, megbeszélik a dolgokat, és kezd épülni valami, majd egyszer csak vibrálóbb, feszültebb lesz a hangulat, és akkor jön a robbanás. Még egy kis utórezgés, majd elcsitul minden, és aztán lehet róla beszélni. És ez nem automatikus ritmus. Nincs ez az örökös spilázás, mint a filmben, színházban, mindenhol a világon. Most, hogy megnéztem ezeket a videókat, hát! Állati fegyelmezett és szabad abban a tekintetben, hogy hagyja, hadd menjenek a dolgok sikertelenül, aztán egyszer csak megtelik a levegő.
- Egyszer azt mondtad, a Squat "filmes színház" volt. Valóban: volt egy televíziós monitor a pódiumon, volt egy átlátszó vászon, amelyre filmet vetítettetek. Bevágtátok arcokat a közönségből, egy-egy nézőnek, aki nem viselt bugyit, a combja között volt kamera, utcai jeleneteket láthattunk, vagy azt, hogy éppen mi zajlik egy szinttel feljebb...
Számunkra nyilvánvaló volt, hogy egy előadás filmmel kezdődjön.
- De miért?
- Mondjuk az Andy Warhol's last love-ban a város bejön a színházba. Az utolsó kocka az, hogy Warhol (Warholt Bálint István alakította - a szerk) a Chelsea Hoteltől - amely Warhol névjegye, hiszen ott készítette a Chelsea girl című filmet, nem beszélve arról, hogy az egyik Chelsea girl, Nico a darabunkban is szerepel - végigmegy az áthatolhatatlan városon a császár üzenetével, és megérkezik a kirakathoz. Ez nem jött ki jól videón, de a színházra vetített filmen és az utcán ugyanaz az akció és kép történik. Tehát, hogy a kirakatról és Kathleen Kendellről, a boszorkányról Warhol egy polaroid felvételt készít, aztán szinte lelépnek a vászonról, és belépnek a színházba. Itt nem is kérdés, hogy a színház egyenes folytatása a filmnek. A másik filmnél (Mr. Dead and Mrs. Free - a szerk.) a New York-i divatot valamiféle mitikus kompaktságba szorítottuk bele. Volt metrósztrájk, aztán ahogy a tömegek átvonulnak a hídon, Szabadság-szobor egy fekete arccal, rendőrfilm, gyerekszülés, két tinédzser a szájukba adott nagyon explicit szex-szöveggel és annak kontrasztjával, Vietnam és a háborús enigmák használata. Egyrészt szórakoztató volt filmet csinálni, másrészt mi sohasem próbáltunk. Rettentő sokat beszéltünk arról, mit fogunk csinálni színpadon és filmen. Az asztalnál óramű pontosságra megbeszéltünk mindent, előre. Ilyen technika mellett miért ne működtessük a kamerát? Nekünk teljesen mindegy volt, ez most színház vagy film, a videó pedig a láthatóság síkjait terjesztette ki. Az a film, amit láttál, a Pig, Child, Fire-ről, érdekes módon felújított előadás volt, más szereplőkkel. Ott volt egy rettentő hiány, így a gyerekek vacsorája értelmezhetetlen volt. Két kamerával dolgoztunk a jelenetben, az asztalon egy hosszúkásra állított monitor volt, arcokat vetítettünk rá a nézők közül. Csakhogy: a feliratból is látszódott, hogy Antonin Artaud levele André Bretonhoz...
- Amely jelenetből semmit sem láthattunk, így nem értettem, most miről is van szó...
- Nem tudom, miért maradt ki. Lehet, hogy a külső kamera bedöglött, lehet, hogy Koós Anna nem akarta már ezt csinálni, mert ő játszotta ezt a jelenetet az utcán. Ki volt hangosítva, bent hallottuk, amit mondott, valamint a combja között volt egy makrolencsés kamera, és meztelen volt alul. A kamera a vagináját olyan közeliben mutatta, hogy az ember nem is tudta, holdbéli tájat, vagy mit lát. Ilyen körülmények között olvasta fel Anna azt a rendkívül szenvedélyes, Bretonnak írt levelet. Ahogy őt körülállták, cibálták, és ahogy agitált, a szenvedélytől a vaginája állaga, nedvei is változtak, és a gyerekek ennél a képnél ültek. Hogy is mondjam? Az anyjuk ...-ját látták, miközben a vacsorájukat költötték el.
- Ott voltatok a világszínház élvonalában, a Mr. Dead and Mrs. Free 1982-ben az év darabja lett Amerikában. De a közönség nem tartott el titeket, komoly egzisztenciális gondokkal küszködtetek.
- Először is: nem értettünk a kapitalizmushoz, mi itt nőttünk fel Magyarországon, így nem volt fogalmunk a pénzről. Ami a beszélgetés során elhangzott, az túlzás. Annyira nem voltunk szegények. Próbáltuk azt is felidézni, hogy miért nem turnéztunk az Egyesült Államokban többet. Most esett le a tantusz, utólag: azért, mert nekünk kellett az a helyszín, az a kirakat, amiben játszottunk. Baltimore-ben és Pittsburgh-ben tudtak nekünk ilyet biztosítani, de nem volt olyan ügynök, aki úgy tudott volna minket utaztatni, hogy ez bárkinek is megérje ott kint.
A szegénységet meg úgy próbáltuk enyhíteni, hogy hihetetlenül jó zenekarok játszottak nálunk, klubélet volt, és Európában turnéztunk. Nem voltunk elég gyorsak. Nem produkáltunk elég gyorsan, pontosan a demokratikus szerkezet miatt, és hogy mindent megbeszéltünk. Egy idő után egymás terhére is voltunk. Egyre nehezebb volt a kommunikáció, mert már annyit kommunikáltunk. Körülbelül erre az időre esett, hogy szétmentünk. A szegénységnek is elég komoly szerepe volt ebben, amit önmagában nehezen viselt volna el bárki rajtunk kívül. Sokat voltunk együtt. Azt megunja az ember.
- A pódiumon zajlott beszélgetés meglehetősen feszültnek tűnt. Némelyek mintha számonkérnék rajtad, hogy ők a mezsgyére szorultak, miközben te színházi emberként létezel, vagy.
- Hogyha kívül rekedtek, vagy mezsgyére szorultak, azért teljes mértékben ők a felelősek. Legtöbbet Buchmüller Évával vagyok együtt közülük, vele nagyon sokat beszélek ezekről a dolgokról, meg mindenről. Én itt dolgozom néha, időnként, azt csinálom, amit akarok. Nem használom a Squat Színház nevét, nem vagyok a vámszedője. Nekem meg kell írnom, rendeznem a darabokat, játszanom kell bennük. Nyilván rengeteget tanultam a Squat Színházban, a tanítómestereim a társaim voltak, gondolom, vice versa. Nem akarom nevekkel illusztrálni, ki mindenkinek mennyire állt nyitva a pálya. Nem sajátítottam ki semmit. Már régen szétváltunk, és én mentem a magam útján a magam társulatával, és abból lett valami egészen más. Ehhez értek. A saját etikám és képességeim szerint dolgozom. Nem csalok le magamnak senkitől semmit, és nem is csórok.
- 1991-ben, amikor tizenöt év után újra itthon szerepeltél, méghozzá átütő sikerrel, egy televíziós beszélgetésben azt mondtad, nem tervezel. Lehet, hogy holnap nem is csinálsz új darabot. Azóta többször dolgoztál a Katona József Színház Kamrájában, legutóbb az Új Színházban, most meg Jelessel színházat kaptatok.
- Neked értened kell: 91-ben, egy valamikori helyzetben és valóságban elhangzott kijelentés, hogy nincsenek terveim, egyben azt is jelentette, hogy egyszer lehet, hogy lesz egy színházam valakivel. Én akkor, éppen ott, nem azt mondtam, hogy most akkor visszatérek, és ezt fogom csinálni, hanem azt, hogy lengedezem a szélben, és nem tudom, hogy mi lesz. Az, hogy nincsenek terveim, nagyon is reális kijelentés volt számomra, akkor. Nem azt mondtam, hogy nem fogok semmit csinálni. Nyitott voltam. Azt mondtam, ha nem fog menni, akkor majd más fogok csinálni. És igen, eldobható a színház számomra, akkor is, bármikor is.
- Tudnál e nélkül élni?
- Ezt nyugodtan mondhatom. Lehet, hogy bumerángról van szó, de nincsenek pozícióim a színházban. Nem köt semmiféle szervezet, vagy elvárás, hogy nekem valaminek lennem kell, valami nagyot kell alkotnom. Nem mozgatnak engem. Most az az érdekes szituáció adódott, hogy talán lesz egy kívülről megalkotott "szervezetem", méghozzá a struktúra részeként. Át kell gondolnom, milyen viszonyom lesz ehhez. Mert jelenleg Budapesten egyetlen olyan független színház vagy vállalkozás sem létezik, mint amiben mi éltünk New Yorkban, és előtte Budapesten. Mindenféle támogatás nélkül, mindenkitől függetlenül, csak abból, amit produkáltunk. Semmilyen előleget nem kaptunk.
Horeczky Krisztina
