Hamvazószerda

Papp Gábor Zsigmond

- Miért ezt a filmet csináltad meg, mi izgatott benne?

Papp Gábor Zsigmond: Egyik téma hozza a másikat: amikor tavaly a Német Birodalmi Iskoláról csináltam dokumentumfilmet, akkor találkoztam valakivel, aki 42-ben a Német Iskolában érettségizett, majd a Műegyetemre ment. Ő mesélt először a műegyetemista diákok és tanárok 1944. decemberi kitelepítéséről Németországba. Így akarták megmenteni őket az orosz ostromtól, hogy legyen egy mérnökgeneráció, amelyik a háború után újjáépíti Budapestet és Németországot. Drezdába kerültek, ahol 45 február 13-án és 14-én végigélték Drezda elhamvasztását. Megfogott a téma, ezért idén elkezdtem a szereplők és a történetek fölgöngyölítését. S bár mindez 60 éve történt, és a szereplők mind 80 év feletti öregurak, nagyon sokan élnek közülük, mindenki jól emlékezett, és szívesen beszélt az élményeiről.

- Hogyan állt össze a stáb és a film anyagi háttere?

A stáb nagyrészt megegyezett A birodalom iskolája csapatával. Hegyes Katalin szerkesztő-riporter, Darvas Ferenc zeneszerző, Boros Csaba és Hajdu János hangmérnök. Csak az operatőr változott, mert egy betegség miatt 3 nappal a németországi forgatás előtt le kellett mondania a munkát. Nem tudtuk elhalasztani az indulást, mert meg volt már minden szervezve, utazás, szállás, étkezések, találkozások emberekkel. Arról nem beszélve, hogy milyen romboló bizalomvesztést okozott volna a Pestről kivitt négy idős szereplőnkben, ha az utolsó pillanatban lefújjuk az utazást. Lóhalálában elkezdtem hívogatni operatőr barátaimat, kb. tizet, de három nappal az utazás előtt már senki nem tudott egy egyhetes forgatást elvállalni, mert elkötelezték addigra magukat máshová. Végül isteni szerencsére felhívtam Tóth Zsoltot, akivel párhuzamos osztályba jártunk a főiskolán. Ő ugyan az indulás előtti napon még klipet forgatott Horvátországban, az utazás napján pedig fényelt a laborban, de azt mondta, nem baj, majd éjszaka utánunk utazik. Reggel fél 9-kor ott is volt Drezdában, és nagyon szépen megcsinálta a filmet.

Támogatást a Történelmi Film Alapítványtól és a Filmjus Alapítványtól kaptunk.

- Mi tette emlékezetessé a forgatást?

Számomra a legemlékezetesebb az volt, amikor szereplőinkkel, az egykori kitelepített diákokkal Drezdában sétáltunk, és ők megpillantották a Frauenkirchét. Ez a világ legnagyobb evangélikus temploma volt, amely a bombázást követően napokig égett, majd hatalmas robajjal összedőlt. A kelet-németek pedig az újjáépítés után is meghagyták az üszkös csonkot, a háború mementójaként. 10 éve azonban a drezdaiak elhatározták, hogy gyűjtést indítanak, és a bombázás 60. évfordulójára újra felépítik a Frauenkirchét. És a templom ott állt! Körülötte még markológépek, föld-és kőkupacok, hiszen csak február 13-án fogják felavatni, de a Frauenkirche állt, ugyanolyan hatalmasan és méltóságteljesen, mint 60 éve. A szereplőink arca mindent elmondott. A döbbenetet és a megrendültséget. Hiszen nem sok ember van a világon, aki látta ezt a templomot eredeti állapotában, majd látta elpusztulni, aztán évtizedeken át csak a romjait, és most az újjáépítését is megérte. Nagy pillanat volt.