Ichi the killer
Vér, veríték, könnyek és a néző arcára fagyó vigyorgás – a japánok megint megmutatják, mit hoznak ki a mozgóképből, ha egyszer igazán eleresztik magukat. Miike Takashi brutális yakuzatörténete az emberi psziché sötétebb bugyraiból meríti alapanyagát, korrekten felvezetve mindent, a szadizmustól az elfojtott fixációkig, hogy az ember szívének oly kedves spontán gyilkolás- vágyról ne is beszéljünk. Mindenfajta hipokrita képmutatástól mentesen illusztrálja a tételt, miszerint a homo sapiens az egyetlen akkora állat, hogy örömét leli fajtársa megalázásában, kínzásában, adott esetben miszlikbe aprításában.
Az Ichi, the killer brutális film, és nem csak vizuális vagy tartalmi értelemben az. Brutális, mert cinkosává teszi a nézőt, nem hagy helyet a szokásos befogadói stratégiáknak, nem hagy visszavonulási utat a borzalom elől. A néző nem szeret szembesülni olyan dolgokkal, amik kétségbe vonják erkölcsi érzékét, civilizációja értékeit, vagy akár épelméjűségét. Miike Takashi filmje ezt teszi, önvizsgálatra késztet, annak belátására, hogy talán mégse értünk még el az evolúció végére.
 |
| Brutális film |
Ha a lecsupaszított, sallangoktól mentes történetvázat szemléljük csupán, az is felér egy kirándulással az idegosztályra. Adott egy szadista yakuza főnök, akinek rejtélyes körülmények között nyoma vész, de nem csak ő tűnik el, hanem egy milliárd jen is. Kakihara (Asano Tadanobu játssza, hidrogénezett hajú japán popikon flitteres ruhákban, az arcát csak két biztosítótű tartja meg a széteséstől), a klán alvezére kettős motivációtól hajtva ered a nyomába: egyrészt a gang-hűség nem hagyja nyugodni, másrészt az, hogy (ebben a filmben úgy tűnik kötelező) szadizmusa mellett kedveli a mazochista játékokat is, és a főnök volt a kedvenc játszótársa. Az elsőszámú gyanúsított egy rivális banda vezetője, akiből úgy próbálnak meg információt kiszedni, hogy bőre alá dugott kampóknál fogva fellógatják, majd meglocsolják némi forró olajjal, s hogy ez sem hat, végső megoldásként különböző testrészeit szúrják keresztül kötőtűhöz hasonlatos tárgyakkal (ez egyébként visszatérő motívum a filmben). Mint később kiderül, a fickó ártatlan, az akció félreértés volt, s ezt Kakihara nyelve bánja. Bocsánatkérésként ugyanis kénytelen lenyisszantani, természetesen premier plánban, hogy élvezhessük a részleteket. (Nota bene: láttunk már hasonlót Európában is, Bunuel - Dalí:
Andalúziai kutya, szemfelvágás, 1928) A főnök eltűnése mögött azonban Jijii és csapata áll. Jijii („öreg ember”) egy kigyúrt hipnotizőr (Tsukamoto Shinya, a
Tetsuo 1-2 rendezője játssza), aki regresszív hipnózisban tartja Ichit, a skizoid gyilkológépet. Ichi tele van elfojtott traumákkal, ha megbántják sírva fakad, majd a ruhájába épített pengékkel elkezdi feltrancsírozni a delikvenst. Kakihara a nyomozás során rátalál erre a lassan legendává váló anti-hősre és közeledik a leszámolás…
A szereplők tehát adottak, a drámai vonal még sok meglepetést tartogat, akit ezek érdekelnek, nézze meg a filmet. A végkifejletről legyen elég annyi, hogy (mint a legjobb Shakespeare drámákban) mindenki meghal (Ichin kívül…), és a legszimpatikusabb karakter, az egyik yakuza kisfia is fej nélkül végzi. A sztoriban még szerepet kap sok-sok vágószerszám, több liter vér és belsőség, néhány lenyisszantott mellbimbó, és ICG effektek dögivel.
 |
| Tele elfojtott traumákkal |
A film technikai megvalósítása káprázatos. Az operatőr (Yamamoto Hideo, aki a film alapjául szolgáló mangát is rajzolta) nagyon szuggesztív képi világot teremtett, asszociatív, elmosódott motívumok váltakoznak pengeélesre csiszolt, képregényre hajazó snittekkel, a kameramozgások dinamikája és a digitális rásegítések pedig egy virtuális univerzumba rángatják a nézőt, ahol minden megtörténik, ami csak elképzelhető. A vizuális élmény itt inkább zsigeri, mintsem intellektuális, a hipnotikus hatású szekvenciák előbb ütnek, aztán tudatosulnak. Amely tudatosulás után izzadni kezd a kéz, remegni a gyomor, és szűkölni az értelem. E mágikus hatást a képek mellet a vágás ritmusa segíti, valamint a frenetikus soundtrack, ami csak akkor csendül fel, amikor tényleg funkciója van, és nem lépten-nyomon, mint azt nyugati produkciókban megszokhattuk. Mindenképpen említésre méltó még a narratív struktúra finom megkeverése, az áttételes flashbackhasználat, és a dramaturgiai csavarok elrejtése a vértől csöpögő akciójelenetekben. Tarantino óta ez meglehetősen általános fogás, ilyen profizmussal és arányérzékkel tálalva viszont unikálisnak mondható.
Japán barátaink ismét megmutatták, hogy teljesen más elképzelésük van a hatásról, filmről, történetről, mint a „nyugati” filmeseknek. Ha el akarjuk képzelni milyen is lesz a nem túl távoli jövőben a mozgókép, figyeljünk a távol-keletre. Ők már tudják. Az
Ichi the killer-t nemhogy Magyarországon, de Európában is alig forgalmazzák, valahogy a filmes establishment ódzkodik az ilyen típusú filmektől – érthető módon. Addig is lehet próbálkozni a warez site-okkal és a filmklubbokkal, hátha feltűnik valahol. De lényegében mindegy: előbb-utóbb a filmet úgyis tanítani fogják, ha máshol nem, fekete mágia szakon mindenképp.
