Ingmar Bergman: Hűtlenek – Három filmnovella

„Játsszunk és képzelődjünk”

Ígéretéhez hűtlen

A 2003-ban, digitális kamerával forgatott tévéfilm, a Sarabande elkészítéséig úgy tűnt, Ingmar Bergman hű marad ígéretéhez: hatvannyolc évesen, 1986-ban, önkéntesen lezárta filmkészítői karrierjét. A svéd kortárs irodalom ma már legragyogóbb képviselője az utolsónak tekintett opust, az 1982-es Fanny és Alexander-t követően sorjában publikálja önéletrajzi írásait, regényeit, színműveit, filmnovelláit, melyeket hazánkban az Európa Kiadó jelentet meg - nem lanyhuló szorgalommal, Kúnos László nagyszerű fordításában. (A kiadott művek: Laterna magica, A legjobb szándékok, Vasárnapi gyerekek, Öt vallomás, Képek, Az ötödik felvonás, Hűtlenek, Sarabande, Három napló)
Egyik legkedvesebb olvasmányomból, A legjobb szándékok-ból Bille August forgatott tetszetős filmet. A Hűtlenek-et az egykori élet- és alkotótárs, Liv Ullmann vitte gyöngyvászonra. A bántóan fantáziátlan, a forgatókönyvet szóról szóra követő, szolgalelkű munkát 2000-ben mutatták be Cannes-ban. A hatrészes televíziós sorozat, a Jelenetek egy házasságból (1972) folytatásának tekinthető Sarabande-ot pedig Bergman ragadta magához. Nyolcvanöt esztendősen. 

„Megvalósíthatatlan látomások és álmok"

A most (szolid, négyéves késéssel) górcső alá vett Hűtlenek – Három filmnovella – tehát olyan írásokat tartalmaz, melyeket Bergman sosem forgatott le. Visszafelé haladunk. Az 1978-as Szerelem szeretők nélkül kéziratát három – Bergman szerint „rendkívül lelkiismeretes” - producer utasította vissza azzal, hogy ebből az anyagból filmet csinálni „anyagi csőd”, „katasztrófa”, „öngyilkosság”. Ugyanakkor: „ A megvalósíthatatlan látomások és álmok” fiókjába süllyesztett alkotás a legszórakoztatóbb –  sőt, Bergmantól a legmeglepőbb  – írás, amit az utóbbi időben olvastam. Visszatérő elemei: házassági-párkapcsolati válság; elmebaj; ab ovo a filmcsinálás; a művészek létérzése.

A Szerelem szeretők nélkül: film a filmben. Főszereplői: a hetvenéves, „múmiá”-vá aszalódott vénlány-nővéreivel élő, milliomos producer, Albert Kummer; a huszonöt éves, Oscar-díjas vágó, Anna Bergman. (Neve megegyezik Bergman – egyik - színésznő lányáéval.) És az egykor náci-szimpatizáns, majd kommunista, Kennedy-rajongó, maoista, anarchista, homofób, etc. író-filmrendező diktátor: Marco Hoffmann. Anna Bergman örök szerelme. Bergman kisasszony – aki Kummernek azt hazudja, házas – és a producer kétségbeesve ücsörögnek egy vágószobában, 236.489 méter, fekete-fehér munkakópiával, 701 tekercsen. Mert hogy Marco Hoffmann nyomtalanul eltűnt. Ahogyan a negatívok is. Anna és Albert a lehetetlent kísértik. Elhatározzák, direktor- forgatókönyv-negatívok hiányában is összerakják a Szerelem szeretők nélkül-t. (A címet Balzac Elveszett illúziók-jából kölcsönözte Hoffmann-Bergman.) Ingmar Bergman kicsattanóan szellemes, parádés dialógusokból álló művének második rétege a direktor kaotikus, ám zseniális celluloid-produktuma.  Benne egy hivatásával mára fölhagyó, ragyogó színésznő, Charlotte Egerman, aki épp’ a Vihar-t próbálja, majd játssza kastélya színháztermében. Továbbá: annak férje, üzletember fia, divattervező menye; közjátékként Philemon és Baucis, ésatöbbi. Bergman szédítő intellektuális tűzijátékában csupán az egyik jelenet a sok közül egy lehengerlő házassági ajánlat (Kummer teszi Annának); Charlotte ikerfia, az elmegyógyintézetben fekvő ál-elmebeteg, Anton szökése; a pazar tévé-interjú Hoffmannal, melyben a kérdező a nővé operált, hajdani angol haditengerésztisztből riporterré avanzsált, sírógörcsökben kitörő Mrs. Pitt. No és – persze -- nem marad el a mocskos, épp’ ezért szenvedélyes házastársi gyilok sem.

Boldogtalanok

„A baj természetesen az, hogy légüres térben élek, melyet az álmaimmal és a képzelődéseimmel töltök meg.”- mondja az 1972-es Lelki ügy című monodráma főszereplője, a  XIX. században, a luganói elmegyógyintézetben vegetáló Viktoria. (A művet 1990-ben mutatta be a Svéd Rádiószínház.) A Lelki ügy – a Szerelem szeretők nélkül bravúrteljesítményéhez mérve - értelemszerűen szolidabb, ám nagyigényű.alkotás. Ha az írás végletesen egzaltált, vátesz-tudatú heroikája nem negyvenhárom éves volna, és nem idegenkednék a kifejezéstől, színész(nő)i jutalomjátéknak is nevezhetném. Ám Bergman munkája – nehézségében - az Egy őrült naplója, nemtársamra írva; olyasféle vállalkozás, mintha rádiójátékot rendeznének Csáth Egy elmebeteg nő naplójá-ból. A titkos naplót író, önmagát színésznőnek, mondén dívának, kurvának is lódító Viktoria – szemben a másik két novella főszereplőivel – nem „hivatásos” művész. Ám: rajong a művészekért, emellett ontja magából a verseket (nagyjából ezret ír hat év alatt), melyeket imádott apján kívül senki sem látott. És ki tudja, mi a valóságos, és mi tartozik a fantázia birodalmába mindabból, amit naplójában leír. „… amíg hazugságban éltem, állandóan beszéltem, most viszont, amikor valószínűleg igaz életet élek, alig bírok megszólalni.” – vallja egyhelyütt.

Jelenetek egy házasságból

De: mi a valóság? Mi az igazság? A Hűtlenek  - Partitúra képmédiumra – („Lenának és Livnek”) túl egy házasság – és egy „viharos” viszony – végének kórképén a fönti, erősen morális kérdés körül kering. A Hűtlenek – szemben a Jelenetek egy házasságból, amely teljességében, a kezdetektől beszéli el egy házasság történetét, kivált válságát – kizárólag a végre fókuszál. A vég pedig egyszerre kiábrándítóan sunyi, veszélyesen alattomos, és embertelenül – vagy épphogy nagyon is emberien – tobzódik a kegyetlenségben. „Ha hagyod, hogy megbasszalak, tiéd lehet a gyerek.” A zsaroló: a nemzetközi hírű karmester, Markus; a kelepcébe szorított: Marianne. A színésznő elhagyta férjét és lányát közös barátjukért, a kudarcaiba fulladó, neurotikus rendezőért, Davidért. Aki - a majd megalázó közösüléssel végződő, válóper előtti találka után – fölszólítja Marianne-t: vegye le a bugyiját, hogy megvizsgálja, van-e rajta ondófolt Markustól.

A Hűtlenek – egyik – főszereplője maga Bergman, aki a Hang-ot (a már rég’ halott Marianne-t) ráveszi, játsszanak és képzelődjenek. Vagyis: mondja el Marianne délutáni találkozóikon házassága történetét. Bergmant a halálos játék során a „felderítetlen rejtélyek”, a „megoldatlan helyzetek”, a „távoli és alig hallható felvetések” érdeklik. Fájdalmas randevúik, melyek során a tudattalant szólítgatják, egyértelműen a pszichoanalízis működését követik. Csakhogy: itt az önjelölt pszichiáternek (Bergman) válnak létszükségletévé a találkozók; Bergmannak a Hang-Marianne-hoz fűződő kapcsolata addiktív. Az alkotó bőven el is látja „magánhasználatra” szánt kommentárjaival a filmnovellát. Ám Bergman csak verbálisan kísérletezett. „… meg vagyok győződve róla, hogy csinálni tudnék egy olyan nagyfilmet, amely … végig egyetlen közelkép volna.” Marianne arca lett volna a „folyamatosan jelen lévő közelkép”. Érdekes, hogy Bergmannak a „partitúra képmédiumra”-idea kapcsán nem a Lelki ügy jutott eszébe, amelynél „közelibb” közelképet nem is készíthetett volna egy nőről.
„Boldog az, ki tengerárnak vihara elől kikötőbe kerül; s boldog az, ki a hosszú kínból kimenekül…; aki naponta szerencse fia, boldognak azt nevezem csak.” Az Euripidész Bakkhánsnők-idézetet Marianne mondja egyhelyütt, mikor már tudja, a kilátástalan, de elkerülhetetlen viszony „életkatasztrófá”-ba kergette. Mert hogy „… valamelyik okos ember azt mondta, hogy a szerelem intenzitását mindig a megelőző időszak magányával kell összemérni.”

Bergman hősei mind boldogtalanok, ám minden erejüket megfeszítve próbálnak menekülni a „hosszú kín”-ból. A boldogságért nem hogy kimásznának a gödörből, hanem onnan, ha tehetnék, kiugranának. Ugyanis Bergman teremtményei megrendítően emberiek; van képzeletük, és míg élnek, fantáziálnak a boldogságról.

Ingmar Bergman: Hűtlenek – Három filmnovella. Fordította: Kúnos László. Európa Kiadó, 2002.