Interjú Fliegauf Benedekkel a Szemle tapasztalatairól
- Az eddigi vetítések tapasztalata inkább vegyes volt, most viszont csak jót mondtak róla, legalábbis nekem. Sokan gratuláltak. Aztán, hogy amikor az ember elfordul, akkor mi zajlik, azt nem tudom. Furcsa, hogy ahány vetítés, annyiféle reakció. Most nevettek, máskor síri csöndben nézik végig. Ez azért mindegy, mert a filmnek végig van egy drámai és egy komikus vonala is. A közönségtől függ, hogy melyik jön elő. Engem onnantól kezdve nem foglalkoztat, hogy vicces vagy nem vicces, amikor az én saját történeteim megvalósulnak. Hogy ebből mi sül ki, az már a nézőn múlik.
- Nyilatkoztad korábban, hogy ezek budapesti történetek. Honnan származnak?
- Nekem elég sűrű életem volt. Nagyon sokféle társadalmi közegben mozogtam, ami ebből a filmből nem biztos, hogy kiderül. Olyan történeteket hallok, és olyan dolgok esnek meg velem, amik beleégnek az alaplapomba, s nem tudom őket elfelejteni. Amikor az ember ezt filmbe önti, akkor megszabadul tőlük. A Beszélő fejek esetében is ugyanez történt.
- Volt neked sokkal több történeted. Például a mamutzsíros kenyér esete…
- Azt végül kivágtuk. Mivel a film végig egyensúlyozik a fikció és a nem fikció között, s ez már nagyon elment a nem fikció irányába. Teljesen dokumentumjellegű lett, s azt azért nem akartam. Azt akartam, hogy a konstruáltság egy kicsit, legalább atomnyira érződjön rajta. Ezt a jelenetet meg hiába vágtuk akárhogy, nem érződött rajta.
- Melyik sztori a kedvenced?
- Én a Thurzó Barbarás jelenetet szeretem a legjobban, amikor a nagymamájáról beszél.
- Itt is, de például a szintén Thurzó Barbara főszereplésével készült Hypnosban is nagyon kényes témákat érintesz. Van ebben valami a saját tapasztalataidból?
- Mondjuk a Hypnos pont arról szól, hogy nem tudhatod, hog van-e ilyen élményed vagy nincs. Nekem ugyannyira lehetett ilyen élményem, mint neked. Pillanatnyilag nem tudok róla, de ki tudja, mi derül ki.
- Annak van valami jelentősége, hogy kizárólag amatőrszereplőkkel dolgoztál?
- Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok hivatásos színészekkel dolgozni, de az mindenképp nehézségnek számít, hogy róluk rengeteg réteget kell lerántani. Egy amatőrt meg inkább fel kell építeni, s az sokkal egyszerűbb. A színésznek általában kevés az ideje. Próbál, fotózzák, lásd a Szent Ivánban. Nekem viszont sok időre van szükségem ahhoz, hogy egy emberrel olyan kommunikációs viszonyt alakítsak ki, ami által eljuthatunk ennyire mélyre. Volt egyébként egy olyan elképzelésünk is, hogy a West Endes jelenetbe sztárokat forgassunk bele. Gubás Gabit, Kamarás Ivánt, Ónodi Esztert például. Aztán a plakátra csak az ő arcukat raktuk volna ki. Erre jött volna a nép, s végül csak egy-két másodpercig látta volna az arcukat. Aztán erről etikai okokból lebeszéltek.
- Az amatőrök gyakran megijednek a kamerától…
- Három hónap kell ahhoz, hogy ne blokkoljanak le. Három hónapig dolgoztam velük, amíg nem vették észre, hogy ott van a kamera. Ehhez nagyon szükségeltetett az operatőr, Lovasi Zoli egyénisége, akitől óriási dolog volt, hogy mindezt így vállalta. Mindenki rögtön hozta volna a lámpáit, neki meg folyamatosan ütöttem a kezére, hogy nem. Azt gondoltam, hogy ha egyszer mesterséges fényt használunk, akkor felborul az egész fénykonstrukció, s az összeset ahhoz az egy jelenethez kell majd igazítani. Kiszámoltuk, hogy a világítás 400 forintba került, mert szállítás közben felhasadt az állólámpa búrája, meg összetörtünk két körtét. Egyébként az, hogy egyáltalán megvalósulhatott ez a produkció, nagyban köszönhető Muhi Andrásnak. El lehet képzelni, hogy ha bárki máshoz megyek, a filmből nem lett volna semmi. Vittem egy dialóguslistát meg elmondtam, hogy az egész filmben csak fejek urallják a vásznat. Ő mégis meglátta benne a fantáziát.
- A következetesen alkalmazott közelik milyen jelentőséggel bírnak?
- Impozáns lehet egy totál, de az emberi arcnál semmi nem mond el többet, ha jó és hiteles az az arc. Különösen mivel ez nem low budget, hanem no budget produkció. A közelikkel apelláló koncepciót egyébként nem én találtam ki. Lásd a Vörös földet vagy a Családi tűzfészket, a Szabadgyalogot – hogy csak a legfontosabb magyar példákat említsem . Az én filmem tulajdonképpen kísérlet. Arra voltam kíváncsi, hogy végig tudsz-e nézni úgy egy filmet, hogy csak közeliket látsz. Vannak negatív visszajelzések a filmmel kapcsolatban, de nem ez.
- Mik azok?
- Az összekötő epizódokat nem tartják olyan erősnek, mint a jeleneteket magukat. Ez igaz is. Ennek az az oka, hogy nagyon sok jelenet kikerült a filmből. Ha azok a részek benne maradnak, jobban megállt volna az a szerkezet. Fájó szívvel hagytam benne dolgokat és fájó szívvel hagytam ki másokat.
- Az is koncepció volt, hogy a filmben nem sűrűn szól a zene?
- A zene mindennél hamarabb elévül egy filmben. Tehát amellett, hogy nagyon ügyeltem a film dokumentarista jellegére, próbáltam az eredeti zörejekkel dolgozni.
- Mostanában mire készülsz?
- Mint egy mániákus, évek óta készülök a Dealer című nagyjátékfilmemre. A Rengeteg azért készült el, mert nem jutottam annyi pénzhez, hogy annak neki tudjak állni. Az más jellegű dolog, amihez pénz kell. Kész a forgatókönyv, van rá 25 millió forint, csak hát 125 millió kellene. Ott is egy epizódfűzér lesz a fő váz, csak lesz egy ember, aki belemegy az epizódokba, s mintegy összeköti őket. Egy kábítószerdealer egy napját követjük végig kora délutántól késő estig.
- Az idei Szemlén miket láttál eddig?
- A Jancsó-film nagyon tetszett. Én imádom ezt a Kapa-Pepe dolgot. Elkezdek röhögni, s végigmulatom a az egészet. Nagyon szerettem még Oláh Lehel Dixijét is. Nagyon jól sikerült dokumentumfilm. Én ismertem Dixit, s nagyon reális képet fest róla a film. Nagyon sajnálom, hogy nem láttam Lengyel Andortól a Kistestvért, ami 500 ezer forintból készült betára, s valamiért nem lett versenyfilm ezen a Szemlén.
- A filmed forgalmazásáról lehet már tudni valamit?
- Nagyon úgy néz ki, hogy a Budapest Film fogja forgalmazni. Talán ezzel a Hypnos című filmem is fel fog bukkanni kísérőfilmként, ami mostanában nagyon eltűnt a süllyesztőben. Valószínűleg csak ősszel lesz a bemutató, mert előbb fesztiváloztatjuk a Rengeteget.
