Interjú Zsigmond Dezsővel

Minden szomorú pillanatnak van egy groteszk megfelelője

Zsigmond Dezső Józsi nővér és a sárga bicikli című dokumentumfilmje, az „erdélyi trilógia” harmadik alkotásaként a lírai hangvételt vegyíti groteszk elemekkel. Bűbájos dokumentumfilmjében a végtelen emberséget és feltétlen szeretetet mutatja be egy egészségügyi assziszten sztoriján keresztül. Józsi kőkorszaki környezetben és eszközökkel teszi a dolgát; mindig ott terem rozoga sárga biciklijén, ahol szükség van rá, és csöndesen, természetes kedvességgel segít a nehéz sorsú falubelieken. A rendkívül jól felépített, megindító alkotásban megismerhetjük a „nővér” életét, környezetét és hozzátartozóit.

filmhu: Helyszíne újfent Erdély. Azt gondolhatnánk, hogy határon innen nem talál ilyen embereket, ilyen sorsokat…

Zsigmond Dezső: Határainkon belül sokkal tartózkodóbbak az emberek. Nehezebb ilyen figurákat találni, nem nyílnak meg ennyire. Ha pedig mégis, akkor nem vállalják a filmezést. Ki kell alakítani a film szereplőivel egy jó kapcsolatot, meg kell teremteni egy világot. Ott még fellelhetők ilyen karakterek. Másrészt nekem környezetben és emberanyagban is fontos Erdély, bár ezeknél a filmeknél egy kicsit másodlagos, hogy hol játszódnak. Mivel az Aranykalyibában és a Csigavárban is Erdély adta meg a hátteret a sorsokhoz, Józsi nővérbe is belebotlottam. Szederkényi Miklós, az eddigi filmjeim gyártásvezetője fedezte fel. Csak annyit mondott, hogy van egy ember, aki állandóan sárga biciklivel jár, hol a kocsma előtt van a bicikli, hol a rendelő előtt, hol a betegek háza előtt, télen-nyáron… Ahol a sárga bicikli van, ott van a Józsi nővér is.

filmhu:  Hogy sikerült ilyen közeli, személyes kapcsolatot kialakítani Józsival, a feleségével, Kommandó falu lakosaival?

ZS.D.: Megkaptam már párszor, hogy játékfilmes eszközökkel is dolgozom. Ez igaz, de nem elég. Itt a játékfilmek és a dokumentumfilmek egy egész különös határfelülete működik. Bizonyos értelemben ezek az emberek természetesen élik az életüket, s mi egy pillanatig nem kívántunk kilépni ezek közül a keretek, korlátak közül. Egyik erdélyi filmemben sem próbáltunk olyan szituációt létrehozni, ami kívülről jött rendezői, játékfilmes kitaláció. Ellenben van egyfajta tömörítés, amihez a játékfilmes eszközök igenis kellenek és nagyon jó, hogy léteznek. A tömörítésnél nagyon fontos az, hogy olyan jeleneteket, dolgokat csináltassunk az emberekkel, amelyeket amúgy is megtennének, csak lehet hogy néhány nap, hét, hónap múlva.  Ezeket a jeleneteket próbáljuk meg úgy felépíteni, hogy a szereplők a maguk környezetében, a maguk szituációjában, a maguk társaságában maradhassanak és egyetlen egy hamis pillanat se legyen. Nem lépjük túl ezekben az alkotásokban a dokumentumfilm kereteit, mégis ott van a lehetőség arra, hogy a képet kitágítsuk.

filmhu: A  játékfilmes elemek nem véletlenek, hiszen a három évvel ezelőtti Szemlén A ház emlékei című játékfilmmel három díjat nyert. Az Aranykalyiba is megjárt és meg is nyert sok filmfesztivált, tavaly pedig a Csigavár a legjobb rendezői díjat kapta meg a mustrán.. Idén számít valamilyen elismerésre a Józsi nővérért?

ZS.D.: Attól függ, hogy milyen a zsűri humorérzéke. Ugyanis ez egy líraian groteszk dokumentum-vígjáték. Különös műfaj. Azok számára, akik véresen komolyan veszik, nem működik. Nekem is voltak halálosan komoly filmjeim, hát ez most nem az. Már a Csigavárban kipróbáltunk groteszk elemeket, itt pedig elkanászodtunk.

filmhu: Mennyi ideig tartott a forgatás, az előkészítés?

ZS.D.: Az Aranykalyibát és a Csigavárt is majd egy évig forgattuk. A Józsi nővér esetében ment minden, mint a karikacsapás. Volt egy őszi, egy késő őszi és egy téli forgatásunk. Ebből raktuk össze – a kora őszi forgatást tavasznak használva – a filmet. Nem is nagyon akartunk belemenni komoly és karcos mélységekbe, bár próbáltunk mély pillanatokat felvillantani, hogy ne csak a groteszk vonal legyen. De ezt el lehet érni egyetlen pillantással. Ahogyan Józsi végtelen empátiával ül egy törött lábú betege ágyánál és csak nézik egymást, hiszen mindketten tudják, hogy az ő világukban ez mit jelent. De minden betegével szemben megjelenik a humoron kívül a feltétlen szeretet, ahogyan hozzászól, hozzáér egy-egy emberhez. Nincs Kommandó Józsi nővér nélkül. Természetes kedvességgel, finomsággal simul bele a faluja - tényleg nem könnyű - világába, életébe.

filmhu: Volt-e olyan pillanat a forgatás alatt, amikor azt gondolta, hogy: nem megy, nem áll össze.
 
ZS.D.: Ilyen pillanat minden forgatáson van. Ennél a filmnél ez akkor következett be, amikor azt kellett eldöntenünk, hogy mi legyen a film eleje. Visszamentünk még két napot forgatni és akkor vettük fel a foghúzásos, fenyős jelenetet, mert éreztük, hogy valamivel el kell kezdődnie a filmnek. Eszünkbe jutott, hogy közeledik a Karácsony, és mi lenne, ha két fenyőt kivágnánk. Így szerettünk volna bejutni az életükbe, ahogy a fenyőfákat viszik a fogfájós Pistával az erdőből a házukig. Ezzel együtt mi is megismerjük az otthonát, a feleségét, a kocsmát. És amikor még mindig nem állt eléggé össze a dolog, akkor is újabb és újabb ötletek adódtak. Mivel a hang néhol elég gyengécske volt, itt-ott  motyogtak, a feleség viszont éles hangon beszélt, gondolkoztunk, hogy mit lehetne csinálni. Akkor jutott eszembe, hogy amit mondanak, buborék formájában jöjjön ki a szájukból. Elég groteszk ez a film ahhoz, különben is, ha a gyenge amerikai filmek élhetnek efféle eszközökkel, egy jó dokumentumfilmnél miért ne lehetne comic elemeket használni?

filmhu: Őszintén szólva, nekem ez az elején zavaró volt. Kicsit stílusidegennek gondoltam, de ahogy kibontakozott a film humora, egyre inkább helyénvalónak tűnt.

ZS.D.: Azt viszont nem akartuk, hogy az elején ne legyen, a közepén legyen, a végén megint ne legyen, bele kellett illeszkednie a filmbe. Azt gondolom, hogy ez a stílus arra mutat rá, hogy minden szomorú pillanatnak van egy groteszk megfelelője, ugyanakkor minden groteszkben van valami szomorúság. Ezen felvételeknél nagyon nagy szerepet játszott Bálint Arthur, a film operatőre, aki sokszor teljesen önállóan dolgozott. Pontosan és jól érzett rá azokat a pillanatokra, amelyek bemutatják a valóságot és a megrendezett valóságot.

filmhu:  Nem  „hagyományos” dokumentumfilmet lát a néző, ez az első kockákból már kiderül.

ZS.D.: Az igazság az, hogy a Józsi nővér esetében műfaji kérdések tekintetében elszemtelenedtem, van is néhány jelenet, ami fricska a műfajiság felé. Meggyőződésem, hogy teljesen mindegy, hogy milyen műfajjal dolgozunk, mindegy hogy használunk-e játékfilmes elemeket, hogy hiteles dokumentumfilmes dolgokat viszünk-e végig szituációkban, emberanyagban, ábrázolásmódban. Semmi sem számít, csak a végeredmény. Szeretem ezeket a határfelületeket, hiszen a klasszikus dokumentumfilm is nagyon erős beavatkozás a valóságba. Ha csak leteszek valaki elé egy kamerát, már akkor is beavatkoztam. Mert másképp néz, másképp beszél: szerepel. Minden film alapvetően: „hamisítás”. Bármilyen alkotásról legyen is szó. A Józsi nővér néhány pillanata műfaji fintor, hogy észrevegyük: nem ettől függ.