Jancsika és a libuskák - "Anyukám kérdezte, hogy ez hová készül?"
Az álomszerű vízióiról, roncsolt képeiről és kísérletező kedvéről ismert Buharov csapat (Igor és Ivan Buharov, Vasile Croat, Nyolczas István) két éve készítette el utolsó filmjét, A másik ember iránti féltés diadalát. Új nagyjátékfilm-tervük, az Álomvadászat egyelőre pénzre vár, addig is leforgattak egy kisfilmet, a Jancsika és a libuskákat (ezúttal hárman: Igor és Ivan Buharov, és Vasile Croat). Lejárt 35 mm-es filmre, amatőr szereplőkkel, szürreál stílusban.
- Nemrég fejeződtek be a Jancsi és a libuskák felvételei. Mi lehet tudni erről a filmről?
- Vasile Croat talált egy padláson egy dolgozatot. ’52-ben írta egy hét éves kisfiú. Buta kis történet. Jancsika tereli a libákat, minden reggel kihajtja őket, aztán jön egy kígyó, az megcsípi, a gúnár megmenti, követ dob a kígyóra. Ez önmagában nem volt igazán érdekes, de csinált hozzá egy zenét. Egy nagyon súlyos zenét. Vasile a Pop Ivan zenekarban Ivan Buharovval játszik együtt, közösen írták. A zene kívánta, hogy legyen belőle valami képi anyag is. Mert sötét, meg szomor, de közben egy kedves kis sztori van benne. Írtunk rá egy szkriptet, és ezt megmutattuk a Durst Gyurinak. Nyersanyag volt hozzá, lejárt 35-ös, azt lepróbáztuk, és belekezdtünk.
- A film mennyiben tér el az eredeti alapanyagként szolgáló dolgozattól? Követi a mesét, vagy ezúttal is átmentek szürreálba?
- Nagyjából követi, a mese el is hangzik a filmben. Igazából képpel narráljuk a hangot. De mivel akadtak problémák a forgatáson, nem tudtuk teljesen követni a mesét. Például akartunk egy kislányt a filmbe, mert van benne egy szerelmi szál, Jancsikának nagyon megtetszik egy kislány. De a szereplő, akit előző nap találtunk Hajdúnánáson annyira izgult, meg annyira tetszett neki ez az egész, hogy másnapra belázasodott. Úgyhogy nem tudtuk kivinni a forgatásra.
- És milyen lesz a hangulata? Sötét mesét látunk majd, vagy inkább egy vidámabb filmet?
- Hát nem hiszem, hogy túl vidám filmet tudnánk csinálni. Nem az a kimondottan happy film lesz, de azért biztosan lehet majd rajta nevetni is. Kísérleti mesefilm lesz szürreál hangulatban.
- Az a Vasile által írt szám lesz a film zenéje is?
- Aha, nagyrészt az, de lesznek benne más zenék is. De nagyon sok múlik még a vágáson.
- Mikorra fejeződnek be az utómunkák, mikor láthatjuk a Jancsi és a libuskákat?
- Másfél hónap múlva kész. Aztán küldjük fesztiválokra.
- A Buharov-filmek kalákában készülnek; a forgatókönyvírástól a rendezésen át a vágásig közösen csináltok mindent. Milyen előnyei és hátrányai vannak ennek a csapatmunkának?
- Több szem többet lát. Rögtön kapsz egy kontrollt a másiktól. Ha kitalálsz valamit, akkor nem csak magadra számíthatsz, nem csak a saját ízlésedre kell hagyatkoznod. De ez sokszor hátrányos is, dominancia-harcokat kell lejátszani. Ebből baromi sok konfliktus támadt.
Viszont például a forgatókönyvnél előnyös, ha többen írják. Sokkal jobb hármasban, négyesben forgatókönyvet írni. Mondasz valamit, és akkor rögtön kiderül, hogy vagy jó, vagy nem. Mert együtt kezdtük el ezt az egészet, együtt gondolkodtunk mindig, ízlésben hasonlóak vagyunk, de gondolkodásmódjában azért mindenki más.
Ha valaki egyedül rendez filmet, és egyedül szerepel rajta a neve, akkor is ott áll mögötte egy dramaturg, egy asszisztens, egy gyártásvezető, meg még egy asszisztens; igazándiból nem egyedül csinálja. Mivel mi amatőrként indultunk, outsiderként, autodidakta módon kezdtük el filmezni, így nálunk nem lettek a szerepek kiosztva. Mivel ez kezdettől baráti társaságnak indult, egy csapat volt, először egy zenekar, meg egy performance társaság, természetes volt, hogy a filmre mind a négy név kerül fel: készítették…
- Mivel a filmjeitekben az egymást követő jelenetek között viszonylag laza kapcsolat van, ezért a forgatás során nagy tér nyílik az improvizációra. Mennyire használjátok ki ezt a lehetőséget?
- Nagyon. Amennyire csak lehet. Például A másik ember iránti féltés diadalánál a film fele improvizáció. Volt egy alapötletünk, azzal pályáztunk forgatókönyvírásra. Nyertünk a pályázaton, és rá voltunk kényszerítve, hogy megírjuk, mert le kellett adni a forgatókönyvet. Másfél-két hónapos meló volt, folyamatosan írtuk. Amikor kész lett, leadtuk, elfogadták. Pályáztunk, kaptunk rá pénzt, és elkezdtük forgatni. Mikor fölvettük az első felét, és megnéztük, nem tetszett, kevésnek tűnt, valami baj volt vele, valahogy megállt az egész; nehéznek, kövesnek éreztük. Utána lementünk többször – csak négyen-öten, hangmérnökkel, pár szereplővel – és felvettük, ami közben az eszünkbe jutott, improvizált jeleneteket, és azok már sokkal jobban működtek. Valószínű, hogy ez van ránk osztva. Volt úgy, hogy a szereplő inspirált valamire, mondván, hogy ez kurva jó, ezt nem gondolta volna, hogy ilyen jó lesz, és akkor vegyél föl még vele valamit, helyezd még egy szituációba.
Vagyunk annyira szabadok, de legalábbis szeretnénk annyira szabadok lenni, hogy, ha valamit még érzünk a szereplőben, a helyzetben, annak szabad utat engedjünk és leforgassuk. Ez szerintem mindenkinél működik, ha rátalál egy olyan szereplőre, akinek van ereje, sugárzik, akkor azt használja, amennyire csak tudja. És hozzon ki belőle mindent, amit lehet. És így bizonyos mellékszereplők is sokkal előrébb jöttek. Így változtak a dominanciák, és így végül is más lett a film. De ez egyáltalán nem volt zavaró számunkra, elég laza ezeknek a filmeknek a szerkezete ahhoz, hogy ez ne okozzon zavart a történetben.
- Az előző filmetekben – a Buharov filmek sorában elsőként – a főszerepet egy profi színészre, Madaras Józsefre osztottátok. A Jancsika és a libuskákban folytatódik a profizmus felé mutató tendencia?
- A Jancsikában nem, de később talán lesz. Nem mondanám azt, hogy el szeretnék zárkózni a profi színészektől, de ennek egyrészt anyagi korlátai is vannak, másrészt az amatőröknél általában jól sülnek el a dolgok. Bennük még megőrződött valamiféle naivság, merítenek a saját életükből, és ilyenkor baromi szép és élő dolgok jönnek elő.
Vannak jó színészek Magyarországon, csak azt nehéz elkapni, hogy a színész úgy játsszon, mintha nem is játszana. A profiknál ez mindig probléma.
- Miért jó szürreál hangulatú kísérleti filmeket készíteni?
- Nem tudom. Ez olyan, hogy szereted csinálni, és csinálod, mert különben elkezd viszketni a gyomrod, és valami hiányzik. És nem a cigi, meg nem a kávé, hanem valami más. Valami megtetszik, valami megragad, és akkor azt meg akarod csinálni. És, hogy miért? Az anyukám kérdezte meg a húgom is, hogy ez hova készül? Hol lesz bemutatva? Mondtam, hogy nem tudom, nem azért készül, nem feltétlenül azért, hogy be legyen mutatva, hanem azért, mert jó csinálni. Alapvetően azért készül, mert ennek élünk, szeretünk filmeket csinálni.
- Elképzelhető-e, hogy egyszer majd látunk tőletek egy klasszikus, lineáris elmesélt filmet?
- Nyilván. Ez egy fejlődési folyamat, az ember többfajta dolgot kipróbál. A filmkészítés, nálunk már több mint ambíció. Én legalábbis úgy érzem, hogy csinálni kell, mert izgat, meg annál jobb érzés nincs, mint amikor elkészül egy film. És az vállalhatóan készül el, tehát azt mondod, hogy ez most, tényleg jó lett, ez tetszik.
