Jancsó Lámpása

„Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten” – a nyakatekert és bebiflázhatatlan cím (állítólag valami rég elfeledett regény rég elfeledett titulusára utal) a magyar film történetének jeles állomása… - kezdhetném igazul és mégis ide nem illően. Jancsó hosszú című filmje első darabja annak a sorozatnak, melyből már a harmadikat láttuk most a Filmszemlén, és mely megújította nemcsak Jancsó közönségét, de megifjította magát a mestert... - habár Jancsó mindig is fiatalabb volt, mint fantáziátlan környezete.
A Lámpás-ban egy fekete-fehér dokumentumfilm után először dolgozott Jancsó Miklóssal operatőrként és íróként Grunwalsky Ferenc, és először szerepel két istenáldotta clown, Kapa (Mucsi Zoltán) és Pepe (Scherer Péter). „A három sírásó” – kezdjük inkább így. Igen: Kapa, Pepe, és egy nem kevésbé mókás barátjuk sírásó Pesten. A három sírásónak semmiféle lámpát nem adott kezébe az Isten, sőt az Isten valahogy megfeledkezett róluk. Meg még néhány százezer szegény emberről a rendszerváltozás utáni Magyarországon. Na nem baj, rikkant a három sírásó mindenféle lámpás nélkül, és nekilát feleselni az Istennel.
Kapa és Pepe máris bankot rabolni megy.
„Mi egy bankrablás a bankalapításhoz képest” - mondta némi joggal a kellemetlen eszű Bertold Brecht, és sírásóink nyilván nemcsak P. Howard humorát, de Brecht igazságát is jól ismerik, tehát elmennek bankot alapítani, bankot vásárolni, bankot „szanálni”, meg mindenfélét csinálni bankemberekkel és nyalka bankfiúkkal: fülön pöccintik a direktort, almával dobálják az igazgatósági tagokat, meghágják az addig csak direktortól hágott titkárnőket („micsoda muffok” mondja Pepe), és aki ellenszegül, azt bizony lepuffantják. Tüdőlövés. A kapitalista újgazdagoknak randa egy természetük van: hétszer tudnak feltámadni, na de Kapáék meg kilencszer. Mert, hogy el ne feledjem, Kapáékat tán többször puffantják le valamely fényes bankházban meg a temetősarkon, mint ők a vadkapitalistákat. Sebaj: ezt a filmet úgysem lehet szép sorban elmesélni, ugyanis Jancsó nem „szép sorban” araszol előre, hanem ugrik és bukfencezik, mintha Buster Keaton és Bunuel törvénytelen gyermeke volna, és ha talán ő maga nem is, de a Lámpás… meg a Szúnyogok… meg most az Utolsó vacsora… hát az nekem gyanús.
Kapa és Pepe a Lánchídra is felmászik, meg a Parlament (vagy csak az irodaház?) ormaira. Olykor Pepe ugrik a Dunába, olykor Kapa, a végén meg a direktorok direktorait taszajtják lefelé, miután hypóval itatják őket… Hogy is?
Ezt a filmet nem lehet elmesélni, mert „őrültség, de van benne rendszer” – akár Kapa idézi, akár más.
Rengeteg szóvicc, a verbális humor zuhataga zúdul a nézőre, de akinek van szeme, a film erős és szokatlan képi humorát is élvezi, nemcsak a szavakét. Például azt is, hogy mennyire vertikális (’függélyes’, mondanám régies ízzel) a Lámpás, meg a következő burleszk-Jancsók szemlélete. Bizony, tovatűnt a nagyhorizontú szabad puszta, mely annyira ígérte a szabadságot és határtalanságot a rabság éveiben. Megjött a szabadság, nem parancsol itt sem a bíró, sem a rendőr, a politikust úgy rúgják seggbe, ahogy soha Magyarországon, na de minden gennygócnak a legmodernebb gyorstüzelő lapul a zsebében, és milliós hamis szerződések a másik zsebükben: hullák ők, mégis náluk a hatalom. A szabad Magyarországon szép lehetsz, de okos nem, a szemed fölfelé nézzen, meg a lábad alá, Lánchídról a Duna mélyébe, magas ravatalozóból a sírgödörbe, ahova majd rúgva bebuktatnak.
„Röhögjetek, mert önmagatokon röhögtök.” – Befejezném, de azt elfelejtettem, hogy Kapa már itt is kiabál, aztán a Szúnyogokban még sokkal inkább, sőt ott még Bunuel nevét is szájára veszi… ezért nekem ő nemcsak okos, hanem szép is, a Scherer meg nem különben. Ébredj, Magyarország.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1998) - Rendezte: Jancsó Miklós. Írta: Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Grunwalsky Ferenc. Kép: Grunwalsky Ferenc. Zene: Ferenczi Győző. Szereplők: Mucsi Zoltán (Kapa), Scherer Péter (Pepe), Szarvas Jószef, Vasvári Emese, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula. Forgalmazó: Budapest Film. 100 perc.

m1 február 10, szombat, 22.00.