Janisch Attila: Másnap

Attila, drágám, hol tartunk?

filmhu: Hogyan zajlottak a Másnap előkészületei?

Janisch Attila: Nekem a felkészüléshez hozzátartozik, hogy a saját videókamerámmal leforgatom előre a film legnehezebb jeleneteit. Ezekben a vázlatokban a barátaim, családtagjaim helyettesítik a színészeket. A Hosszú alkonyban a feleségem, Klári volt az asszisztensem, minden jelenetben ő volt az előjátszó is. Ezek a jelenetek persze sok komikus részletet tartalmaznak, hiszen ügyetlenek és épp csak jelzik a tervezett képsort, de mégis számomra nagy biztonságot nyújtanak a forgatás során. Én egy nagyon felkészülős, story boardos típus vagyok, ehhez képest a mostani filmem készítése során nagyon sok minden másként alakult, mint ahogyan azt elterveztem, vagy ahogyan a forgatókönyvben állt. Az anyagnak volt egy belső törvényszerűsége, amire improvizatívan kellett reagálnom. Lehettem volna persze makacs és merev is, aki kizárólag az előzetes elképzeléseit tudja megvalósítani. Valójában ezzel a  fafejűséggel az egész produkció kudarcát okoztam volna. Közhely, de ez a film nem hagyta magát megvalósítani anélkül, hogy állandóan vissza ne kérdezett volna. Úgy tűnt, mintha önmagát írná. Ráadásul sokáig azt hittem, hogy nagyon ellenséges is velem, bár lehet, hogy a legtöbbet segítette életemben. Kondicionáló tornának sem volt rossz ez a forgatás – legalább kilencven helyszínünk volt a Bükktől kezdve a Káli-medencén át a Mecsekig.

filmhu: Miért ezt a címet választottad?

J.A.: Állandó munkatársam és barátom, a forgatókönyvet író Forgách András hozta ezt a címet. Úgy tűnik, mintha valami konkrétumra utalna, de mégsem, hiszen a "másnap" mindig az előző naphoz képest nyeri el az értelmét. A cím tökéletesen kifejezi a film szerkezetét is, amit leginkább egy regénykísérlethez tudnék hasonlítani, ami Szerencsétlenek címmel jelent meg Magyarországon. A könyvet külföldön eredetileg úgy adták ki, hogy egy doboz tele volt papírlapokkal, amelyeket akármilyen sorrendben is olvastál, egy esemény, nevezetesen, az hogy a főhős meghal, mindenképpen bekövetkezett, csak vagy a könyv elején vagy a közepén vagy a végén, attól függően, milyen sorrendben szedted elő, és olvastad a lapokat. Ez a formai kísérlet itthon lefűzve került a boltokba, ezáltal épp a lényege veszett el, hiszen az olvasásnak csak egyetlen lehetséges irányt szabva az értelmezés leszűkült egyetlen lehetőségére.

A Másnap szerkezetében sem hagytuk érvényesülni a hagyományos kronológiát. Nem a linearitás, vagyis a jelenetek időbeni egymásutánisága szabja meg a történet menetét. Fontos volt a számunkra, hogy a film szerkezetében is tükröződjön az, hogy az értelmetlen és látszólag indíték nélküli bűn, amit elkövetnek, csak egy lineáris olvasatban értelmetlen. Valójában azonban  könyörtelen következetességgel épül föl az apró jelenetmozaikok részleteiben, amelyek azonban szinte lényegtelennek tűnnek a megtörténésük időpillanatában. Az ok és okozat e nehezebben egymáshoz rendelhető összefüggéseire utal a film szerkezete. Egymástól izolált események indulnak el a térben és időben egymás felé, egy senki által nem látott csomópontba, ahol egy újabb eseménnyé rendeződnek össze. Minden egyes részecske, esemény valaminek az oka vagy a következménye, egy lehetséges újabb csomópont. De ezt csak egy bizonyos nézőpontból, egy "eseményhorizontból" lehet látni, aki éppen részese az eseményeknek, az sincs tisztában velük. Ez a "nem tudás", a titok az a mélyebb sodrás, ami húz befelé, és amire ráépülnek a részletek. A film középpontjában egy gyilkosság áll, amit egy olyan ember hajt végre (bár nem biztos, hogy ő a tettes), aki nincs erre determinálva. Az események úgy rendeződnek össze, hogy ő válik a csomópontjukká, holott ő azt hiszi magáról, hogy egyszerű megfigyelő a történetben. Ennyit az elméletekről, mielőtt bárkit elriasztanánk a filmtől. Ami valójában egy izgalmas lélektani thriller a bűnbeeső emberről, az első bűnről és a végzetről. 

filmhu: A színészeid mennyire értették a koncepciódat?
 
J.A.: Sem a koncepció nem fontos, sem az hogy minden részlettel tisztában legyenek. Az egész a fontos, amit a részletek felépítenek. Törőcsik Mari a Hosszú alkony forgatásán mindig azt kérdezte: "Attila, drágám, csak azt mondja meg, hogy most hol tartunk pontosan a történetben?". A színészekkel való munkát az egészre való rálátás határozza meg és nem a részletek pontos ismerete. Azok ösztönből jönnek. Pontosabban az ösztönnek látszó tudásból. Ahogyan improvizálni is csak a nagyon felkészült ember tud anélkül, hogy tönkretenné az egész rendszerét.

filmhu: A főszereplőd, Gáspár Tibor, békéscsabai színész.

J.A.: Egy szabálytalan arcot kerestem, és Gáspár Tiborban találtam meg. Van
a homlokán egy keresztben álló ránc, és az orrvonala is nagyon megtetszett. Mielőtt megkérdeznéd, igen, ő Gáspár Sándor öccse. VOLT. Azért tettem ezt a kijelentést múlt időbe, mert azt remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy a filmünk után ő Gáspár Tibor színész lesz, mindenfajta rokoni kapcsolatokra tett utalás, állandó jelző nélkül. Szinte hihetetlen, hogy milyen koncentrációval és belső felkészültséggel teljesítette a feladatot. Olyan finoman visszafogott és erőteljes volt a játéka, amire többnyire csak a nagyon komoly filmes tapasztalattal rendelkező színészek képesek. Holott a Másnap Gáspár Tibor első igazi filmes munkája. Mindannyiunkat meglepett a játékának az intenzitásával. Rendezőként a minimális színészi játék híve vagyok, a kis mozdulatok, az apró arcrezdülések tetszenek, ezért mindig olyan színészt keresek, aki képes ennek az igényemnek megfelelni. Nagy érzelmi megrázkódtatások érik a figurákat a filmjeimben, melyeket teátrálisan is elő lehetne adni, de a visszafogott színészi játék és a hatalmas terek, a nagy léptékű táj kontrasztja sokkal izgalmasabb látványt eredményez. A táj a filmjeimben mindig a szereplő érzelmi állapotát fejezi ki. 

filmhu: Szerkezetileg hogyan néz ki a film?

J.A.: Az álmok a vágyak és a megélt, megtörtént események azonos hangsúlyt kapnak a filmben. Nem mindig választjuk külön, mi az úgynevezett valódi
történet része és mi az, ami csak a szereplő fejében játszódik. Különben is, ha egy filmben a néző rögtön tudja, hogy most víziót lát, azt nem szeretem. Az izgat, hogyan ütköznek egymással a valóság különböző szintjei, amikor nézőként elveszítem a tájékozódási képességemet, és valóságosabbnak élem meg a következő szintet, mint az előzőt. Bizonyos mértékben hasonlít a film szerkezete a Hosszú alkonyéhoz, miközben persze teljesen más. Abban a filmben az volt a legfontosabb mozzanat, ami a film szerkezetét meghatározta, hogy a történet közepén a főszereplő, akit Törőcsik Mari alakított, meghalt, a film azonban ment tovább. Úgy tűnt, mintha volna kontinuitás, valójában azonban egy kizökkent világban voltunk, ahol a főszereplőnek el kellett fogadnia, hogy itt az út vége.

A Hosszú alkony a felkészülésről szólt, arról, hogyan állunk a halálhoz: menekülünk-e előle, vagy pedig elfogadjuk. Hiszen ez dönti el a halálunk minőségét. Ha menekülsz előle, ijesztő, ha azonban úgy fogod fel, hogy ez egy újabb esemény, amit befogadok, akkor felfedezés. Bolyonghatsz egy ijesztő, démoni rengetegben, de haladhatsz előre egy ismeretlen, fel nem térképezett világban is, ahol újabb csodák várnak.

A Másnap szerkezete hasonló is, de más is. Másképpen szól az ismeretlenben tett utazásról. Itt nem az elkerülhetetlennel való szembenézés a tét. Itt a szereplőknek a saját démonaikat kell megismerniük, abban a rettenetes és éles fényben, amely az első bűn elkövetését követően süt le rájuk egy megváltozott világban, egy idegennek tűnő égbolt alatt. Egy ember bolyong a labirintusban. A saját fejében képződő amnézia labirintusában, egy ismeretlen táj labirintusában és az emberi lelkek labirintusában. Labirintus labirintust ér a filmben. Hiába hiszi azt a főszereplő, hogy ő megy az úton – az út megy a lába alatt. Az ember nem úgy éli az életét, hogy az útjelző táblákkal van tele. Amikor jönnek a jelek, és sugallják, hogy vigyázz, ne arra menj, te azokat nem jelekként értelmezed, amikből kiolvashatod a veszélyt. A dolgok csak visszafelé olvashatóak. Látszólag van információm arról, hogy mi felé tartok, látszólag hasonlít egyik helyzet a másikra, de van egy pillanat, amitől mégis más. A helyzetek sosem a domináns oldalukat mutatják. Ha állandóan a jelekre figyelsz, elveszíted az élet valódi formáját.

Az elbukás kockázata teszi az életet veszélyessé és felismerésekben gazdaggá. Ha nem lenne benne az elbukás és a felismerés lehetősége, talán rá sem kérdeznénk, hogy mi, miért történik velünk. Bódy Gábor az Amerikai anzix című filmjében fogalmazta meg gyönyörűen ezt a gondolatot, a szereplő előtt nyilak jelennek meg, mutatva a lehetséges irányokat. Kétfajta ember létezik. Ha mutatsz egy labirintust valakinek, aminek van három bejárata és egy kijárata, eldöntheted, hogy honnan indulsz el. Elindulhatsz a három bejárat egyike felől, de választhatod a kijáratot is, hiszen akkor van egy fix pontod, amihez viszonyíthatsz. Jobban hasonlít az életre, ha a bejárat felől indulsz, hiszen ott sem tudod, hol a kijárat.