Jelentés a jövőből - C3. Science and Fiction in Media Art
Roppant tanulságos volt végigülni az egész napos előadássorozatot, kiderült ugyanis, hogy média ide, fikció és technika oda, az egyetlen valóban megbízható és biztos hatású kifejezési forma, úgy tűnik, még mindig a több ezer éve rendszerbeállított emberi nyelv és gesztuskészlet. Az előadók és a technikai személyzet minden igyekezete és jóindulata ellenére ugyanis bármely más eszköz bevonása problémák sorozatát indította el: inkompatibilitás, szétszakadó kapcsolat, fagyás, életlenség stb. mintha a felvonultatott lehetőségek rögtön saját korlátaikat, sérülékenységüket is jelezni kívánták volna.
Az előadássorozatot Siegfried Zielinski nyitotta meg, aki az általa alapított anarchaeology mozgalomról tartott rövid áttekintést. Ennek lényegi üzenete, hogy – a látszat ellenére – az emberi észlelés, gondolkodás nem az egyre nagyobb komplexitás irányába halad, hanem éppen ellenkezőleg, egyre szűkebb határokon belül, egyre sztenderdizáltabb módon működik; a tárgyias, technológia-alapú megközelítés hatására az innovatív fantázia amolyan balzaci szamárbőrként egyre jobban összehúzódik, és a „lehetetlen” tengerének behajózása helyett csupán a tudományosan leírt „lehetségeshez” tapad. Az anarchaeology mozgalom visszafelé haladva a szellemtörténeti fonálon ezt a fajta egykori komplexitást, összetett látásmódot keresi a régi szövegekben, fókuszba állítva a 16-17. századot.
Érdekes volt ez a nyitás, hiszen az előadó áttételesen a modern technikai megoldások kritikáját adta, arra utalva, hogy minden konkrét megvalósulás, amellett, hogy új lehetőségeket nyújt, egyfajta szűkülő tölcsérként egyre inkább be is határolja, mintegy szabványosítja a megnyilvánulási lehetőségeket.
A prágai Milos Vojtechovsky sötétlila öltönyben, kissé bizonytalan fellépéssel, de érdekes témával érkezett: az 1960 és 80 közötti grandiózus szocialista szpartakiádok természetrajzáról adott elő néhány gondolatot. Ezeket a sporteseményként felvezetett szocialista erőfitogtatásokat amolyan modern voodoo-rítusokként írta le, ahol az arctalanná tett, betanított élőképekben szereplő több tízezer férfi és nő válik az üzenet hordozójává s egyben megjelenítőjévé: „a fegyelem mindenek felett”. A cseh előadó természetesen egykori szpartakiád-felvételekkel kívánta illusztrálni az egyén engedelmes, változtatható díszítőelemmé, illúzióvá válásának egykori tömeges szertartásait, ám megkezdődött a később megszokottá váló technikai pokoljárás: az egyszerű VHS szalagból három ember kitartó erőfeszítése árán is csupán néhány hang nélküli állóképet, és egy-két kisebb fragmentumot sikerült kicsikarni.
A lényeg azonban így is érthető volt, s valóban érdekes és provokatív gondolat az „élőtest-display” médiaművészeti szempontból való felvetése, amely tökéletes leképezése (volt?) a társadalmi egyenirányításnak, a diktatúrák reprezentációs technikáinak. Kinek ne jutnának eszébe ilyenkor például Leni Riefenstahl filmjei, vagy akár az első tévéközvetítés a berlini olimpiáról? Hogy a legújabb kori olimpiák médiahisztériáját már ne is említsük.
A Barcelonából érkezett Claudia Giannetti semmit nem bízott a véletlenre, az emberiség jövőjének az új technológiák fényében feltáruló lehetőségeit boncolgató előadását papírból olvasta fel. A leszorított hajjal, szigorú arccal, németül előadott, szaktekintélyek gondolataiból összeállított helyzetkép tömören és precízen mérte ki a tudománnyal szövetkezett homo sapiens által befutott távot és a lehetséges jövendőt a Gólem legendájától Mary Shelley Frankeinstein sztoriján keresztül az individuum várható megszűnéséig és a mesterséges emberig. Az előadás által sugallt jövőkép nem túl megnyugtató: a gazdasági alapú techno-ipar egyre hatékonyabb eszközzé válik az egyén kontrollálására, ellenőrzésére, a szabad akarat lassan összetöpped, mint az aszalt szilva, a klasszikus értelemben vett individuum beadja a kulcsot, míg a reménysugarat olyan dolgok jelentik majd, mint a hálózati rendszerekben egymásra találó és összekapcsolódó „álmok”, illetve az abszurditásból kisarjadó sajátos misztérium, melynek feladata, hogy értelmet adjon az értelmetlenségnek. Hmmm…
Üdítő színfolt következik: Keiko Sei előadása Nikola Tesláról, akinek a váltóáram és a (Marconit megelőzve) rádió mellett még 700 másik találmány fűződik a nevéhez, először állított elő mesterséges villámot, és korát messze meghaladva felvetette nemcsak az információ, de a vezeték nélküli energiatovábbítás gondolatát is. Egy igazi kelet-európai zseni volt tehát, aki megfordult a budapesti Telefon-Hírmondónál is, majd persze Amerikában csinálta meg szerencséjét. Mindemellett külön érdekességként sajátos kapcsolat fűzte egy japán vallási csoporthoz. Találmányaiból egykor meghökkentő bemutatókat tartott, melyek akár médiaművészeti eseményeknek is felfoghatók. A szép Keiko Sei az ezen inspiráló életmű hatására létrejött médiaművészettel foglalkozóTesla Clubrólbeszélt szétszórtan és lelkesen. Ezután egy Teslának ajánlott videó-alkotás következett, s ezúttal majdnem minden működött, csupán a hang hiányzott egy darabig. Sebaj, kezdtük megszokni.
A délelőtt záróeseménye és egyben fénypontja Nils Abramson hologramról szóló előadása. A stockholmi fizikaprofesszor volt az egész nap legjobb előadója: érdekes, kifejező, tele humorral, végig jár keze-lába, és mindenekelőtt tökéletesen ura témájának. Ambranson röviden összefoglalta, amit a magyar Gábor Dénes által feltalált hologram készítéséről tudni kell (Gábor Dénes a hologram feltalálásáért 1971-ben kapott Nobel-díjat). Ezek után egészen egyedülálló képek következnek a „röptében elkapott fényről” (Light in Flight). A professzor és munkatársai egy pincében többek között egy leszerelt ajtó segítségével, fillérekből hozták létre azt a kísérletsorozatot, amely során sikerült egy nagyon rövid, 1 picosecundumos lézerimpulzust (3mm-es nyalábhossz) nyomon követniük és haladás közben lefényképezniük. Nesze nektek high-tech laborok! Szó esett még a lelassított, sőt megállított fényről, és még egy meglepetés: a jövő művészeti lehetőségeit megelőlegezve a professzor bemutatott egy lézerfény és bonyolult tükörrendszerek nélkül létrehozható hologramkészítési eljárást is, amelynek során egy speciális anyagra történő egyszerű karcolással lehet térhatású képet létrehozni. A nézőtéren leeső állak.
A délutáni szakasz Pierre Bongiovanni filmproducer higgadt és pragmatikus előadásával kezdődött arról, hogy az új lehetőségek kibontakozásának segítésére Franciaországban létrehozták a Next Movies elektronikus központot, amely úttörő szerepet kíván vállalni az új szemlélet és kísérleti technológiák elterjesztése terén. A programról részletesen a www.next-movies.com címen lehet olvasni.
Joachim Sauter a berlini Art+Com képviseletében arra hozott példát, miként éri be és váltja valóra a valós élet a cyberpunk víziót. Neal StephensonSnow Crash című könyvében (1992) írja le az Earth programot, ami nem más, mint a Föld összetett, virtuális reprezentációja. Az Art+Com a Deutsche Telekom megbízásából éppen valami ilyesmit hozott létre Terravision projektjében. A Terravision nem más, mint műholdfelvételekből összerakott „Föld-kép”, amelyen kedvünkre bolyonghatunk, egy-egy területet akár fél méteres felbontásig megvizsgálhatunk, szabadon barangolhatunk a számítógéppel modellezett háromdimenziós térben, aktuális időjárási adatokat és számos más egyéb például gazdasági, társadalmi információkat kérhetünk le az általunk vizsgált régióról stb. A program nem egyetlen gigantikus infóláda, hanem a Hálón szétosztott adatbázisokat, információrészeket köti össze, mégpedig mindig csak az aktuálisan szükségest, megőrizve így rugalmasságát és naprakészségét. Ez a félig kutatókból, programozókból, félig művészekből álló csoport úgy tűnik valóra válthatja a paranoiások legszebb rémálmait: a jövőben 15 percre mindenki Nagy Testvér lehet.
Az Art+Com azonban nem állt itt meg, a földrajzi és szociális-gazdasági térben való barangolás mellett megcélozták az időben való közlekedést is. Az egyes területekről úgynevezett „idő-layereket” hoztak létre, meglévő filmfelvételek alapján modellezték az egykori állapotokat, s a felhasználó folyamatában láthatja például egyes városrészek átalakulását, sőt feltételezhető jövőjét is.
A szimpózium egyetlen magyar résztvevője Kömlődi Ferenc volt, aki a transzhumanistamédiaművészetről tartott tartalmas és élvezetes előadást. A transzhumanista és extrópiánus „tanok” rövid összefoglalása után ezek médiaművészeti kapcsolatait, lehetőségeit vette górcső alá, megállapítva, hogy egyenlőre a kezdeti, kísérleti fázis zajlik, s egy-két kivételtől eltekintve (pl. Natasha Vita-More munkái) kevés a meggyőző, átütő alkotás, valamint hiányoznak a játékos, popularizáló munkák.
A Kömlődi által felvázolt egyik lehetséges forgatókönyv szerint a jövő, a mesterséges intelligencia finomodásával párhuzamosan, várhatóan a cybertérbeli hasonmások elszaporodását hozza majd, melyek független entitásként jelennek meg, s beépülnek a már ma is előrehaladt média-sztár, média-ikon jelenségkörrel jellemezhető információs közegbe.
A szimpóziumot Kiyoshi Furukawa és Wolfgang Münch Small Fish című audio-vizuális koncertje zárta, ahol valami egészen furcsa egyvelegben találkoztak a tervezett és improvizatív elemek. A laptopra és egérre írt zenében a képernyőn elhelyezkedő különböző tárgyak kölcsönhatásából született meg a látható, hallható végeredmény, mely hol szinte már klasszikusan szép, hol balesetszerűen esetleges hatást keltett.
