Jeles András: József és testvérei

"Minden kifejezéssé változik"

filmhu: Évekkel ezelőtt, 2000 januárjában megjelent a Holmiban József és testvérei című írása, melyet a Parasztbiblia archaikus nyelvezete ihletett. Milyen gondolatok vezérelték, amikor ennek a történetnek mozgóképi formát keresett, egyáltalán: rögtön egyértelmű volt, hogy ebből a szövegből filmet fog készíteni?

Jeles András: Egyértelmű volt. A Parasztbiblia voltaképpen egy gyűjtemény. Néhány nagyon okos néprajzosnak eszébe jutott, hogy utána kellene járni, hogy a még valamennyire meglévő paraszti világban milyen emlékek illetve konkrét szöveganyagok vannak az Ó- és Újtestamentumról. 
Persze furcsa azt mondani, hogy paraszti világ. Ma ez már alig létezik, mégis sikerült összegyűjteni, ami töredékesen és legendaszerűen megmaradt és eleven. Számomra különösen nyelvileg volt nagyon érdekes a gyűjtemény. Pontosabban az a mentalitás fogott meg, amelyik megnyilvánul ebben a nyelvben: hogy félreértik, és hogy hogyan értik félre azt az innen Közép-Európától nagyon távoli világot, amely az Ó- és Újtestamentum közege. 

Évekig spekuláltam azon, hogyan lehetne ebből filmet csinálni. A létező anyagból nem tudtam történetet kivonni, mert nem volt benne hosszabb epikus anyag. Éppen ez az egyik sajátossága, hogy csak töredékek léteznek. Milyen vicces, hogy évek kellett ahhoz, hogy eszembe jusson: nekem kellene írni egyet a Parasztbiblia mintájára, mintha létezne egy összefüggő epikus anyag a Parasztbibliában. A József-történetet részben talán Thomas Mann miatt választottam, mert közismert, és nekem is kedves történetem. 

filmhu: Az írása elsősorban a nyelvezetre helyezi a hangsúlyt. Munka közben gondolt már arra, hogyan készül majd ebből film?

J.A.: Nem, ez általában nem szokott érdekelni. Amikor filmre képzelek valamit - nem tudom, miért van így, de tény, hogy így van, - nem foglalkozom azzal, hogyan fogom azt megcsinálni. Kezdetben arra gondoltam, elmegyek majd Erdélybe, mert ott még léteznek ehhez a filmhez megfelelő arcok és tájak. Egy év után kiderült, hogy Erdélyben nem kivitelezhető a dolog. Részben technikai, anyagi okok miatt, részben pedig azért, mert nem találhatók meg Erdélyben sem már, vagy csak nagyon elszórtan azok a tájak és emberek, akikre, amelyekre nekünk szükségünk volna. Vagy például azért sem, mert azoknak a szereplőknek, akiket alkalmasnak gondoltunk, nem tudtunk volna elegendő pénzt fizetni ahhoz, hogy amikor jön a vihar, az aratás vagy a betakarítás, akkor ne menjenek el a földekre dolgozni. Az állatokat egyébként is etetniük kell, és mindenképpen haza kellett volna járniuk.

Ezután támadt az az őrült ötletem, hogy talán Marokkóban meg lehet csinálni, ott minden együtt van. Oda is kimentünk és nagy nehezen begyűjtöttük azt a tapasztalatot, hogy ugyan valóban minden adott, de megint csak nincs annyi pénzünk, hogy ott forgassunk. A költségvetés a távolság és a bérmunka miatt nőtt volna meg: kötelező lett volna ugyanis egy kinti céget alkalmazni. Az utcáról lehetségesnek tűnt embereket összeterelni, és akárhol, ahol nekünk tetszik, forgatni velük. Ez simán megoldható és olcsó lett volna, de az ottani törvények ezt nem tették lehetővé.

Úgy állt a helyzet, hogy le kell mondjak a filmről. Lefordítani sem lehetett úgy a szöveget, hogy egy külföldi fantáziát lásson benne. Így csak abból a pénzből lehetett gazdálkodni, amit addig a Mozgókép Alapítványtól kaptunk. Egy színházi munkám során a véletlen hozta ezt a lehetőséget, hogy egy teljesen új technológiával, egyetlen helyszínen meg lehetett csinálni a filmet. Erről a technológiáról nagyon nehéz beszélni, mert ha azt mondom, hogy egy írásvetítővel és egy operafóliával dolgoztunk, ez semmit nem mond. 

filmhu: Az erdélyi vagy a marokkói forgatás nyilván egészen más filmeket eredményezett volna. Milyen nyomot hagynak, foglalkoztatják még ezek az el nem készült munkák? 

J.A.: Sajnos a filmkészítés arra a beállítódásra trenírozza az embert, hogy le kell tudni mondani mindenről. Ugyanakkor olyan emberekkel ismerkedtünk meg Marokkóban és Erdélyben is, akik függetlenül a filmtől egyszer még fontosak lehetnek. 

filmhu: Voltak olyan elemek, amelyek az ottani tapasztalatból átkerültek az árnyjáték-változatba?

J.A.: Azt hiszem nem, de egy-két werk jellegű felvétel bekerült Marokkóból és Erdélyből is. Egy speciális közvetítés által szerepelnek a filmben. 

filmhu: Az árnyfilmhez létrehozott technológiának mit kellett tudnia ahhoz, hogy a történet általa elmesélhető legyen?

J.A.: Alkalmassá kellett válnia ahhoz, hogy minden gördülékenyen működjön. Ez nagyon speciális munkát kívánt, a technológia ugyebár nincs tekintettel arra, hogy mire használjuk, és mik az igényeink. Egészen különleges feltételek között kellett kifejlesztenünk a képi világot. Egy ismeretlen technológiáról, amelynek csak az alaphatásait ismerem, egyszer csak kimondani, hogy alkalmas erre, tulajdonképpen vakrepülés. Hogy mi mindennek kellett megfelelnie, azt szinte el sem tudnám mondani. Ennek munka közben kellett kiderülnie. Valami isteni szerencse folytán úgy látszik, hogy menet közben saját magunkat is és az apparátust is alkalmassá tudtuk tenni arra, hogy minden működőképes legyen.

A kamera, döntően egyetlen objektívvel, szemben áll a vászonnal, szemben és tengelyben az írásvetítő fényével. Ezek voltak a lehetőségeink, és így kellett plánozást, tájat, mozgást imitálni, mindazt a hatást felidézni, amihez az évtizedek folyamán a filmekben hozzászokott az ember. Magát a technológiát is a filmkészítés közben tanultuk. Az igazi érdekessége éppen ez volt a munkának: minden egyes beállításnál újra és újra meg kellett hogy szervezzük a virtuális teret, és azt, hogy a plánok hogyan képesek hordozni, ábrázolni ezt. Közelik, távolik, tájképek, mozgások, alsó- és felsőgépállás - amikor József például bekerül a kútba, azt látjuk felülről, belülről a kútból, alulról kifelé - mindezt tényleges tér nélkül kellett megcsinálni. Azt hiszem végül minden hagyományos megoldásnál érdekesebben sikerült elkészíteni a filmet.

filmhu: A látványtervező Perovics Zoltán volt, aki az alternatív színházi világ egyik jól ismert alakja. Láttam előadásait és maga készítette díszleteiket. Tényleg fantasztikus szerkezeteket, szerkenyűket talál ki.    

J.A.: Nagyon jó érzéke van ehhez, és az operatőr, Babos Tamás is nagyszerű partner volt a munka során. 

filmhu: Talán az ötlet színházi eredete miatt is lett így: szinte laboratóriumi körülmények között képzelem el a forgatást, hasonlóan egy színházi közegben végzett munkához. 

J.A.: Igen, maga a munka ezért is folyt barátságos körülmények között. Közben persze tudnunk kellett, hogy a végeredmény éppen hogy nem színházi hatás, hanem annak kötelezően filmszerűnek kell lennie. 

filmhu: Az árnyjátékban érzek egy erős kapcsolatot a Parasztbiblia alapján írott szöveg nyelviségével. Az árnyékok mintha elfednének bizonyos egyediségeket. 

J.A.: Az első pillanattól nagyon is hívogató volt ez a lehetőség. Az ember kinéz az utcára, látja a figurákat, embereket – számomra mindig probléma volt a filmmel kapcsolatban, hogy nem tudom eldönteni, hogy ez most látvány, ez valami kifejezés, vagy ez egy tér egy adott filmben itt és most, ilyen és ilyen napszakban. Minden filmkép mögött ott van ez a probléma: az történik a maga érintetlenségében, ami történik, vagy ez egy kifejezés, üzenet? A kép sokszerű konkrétum, részletek gyűjteménye, soha nem tudok valamit az időnként szükséges egyszerűséggel vagy csakis a kifejezésre szorítkozva mondani. Ha hagyományos filmképpel dolgozom, nem tudok közvetlenül a kifejezésre szorítkozni, illetve mindig csak hosszú távon, hangulatok árán, bizonyos színészi játék, világítás árán jön létre a kifejezés.

Az árnyfilm esetében voltaképpen őrületes felelősségről van szó, mert nem mondhatom, hogy beborult, vagy esett, ilyesmire nem lehet hivatkozni. Itt minden négyzetcentiméter állásfoglalás, morális kérdés. Mindent vállalni kell, mert minden kifejezéssé változik, ha akarom, ha nem. De ez annyira közel áll hozzám, hogy teljesen ki voltam vele békülve.

filmhu: Talán ehhez tartozik az is, amit a Filmvilágnak adott interjúban említ, hogy a színészek úgy használták az árnyékukat, mint egy bábut. 

J.A.: Ennek az egésznek persze az a következménye, hogy a csillogó szemekről, meg a sajátos arcokról le kellett mondani. Egészen rejtélyes módon az emberi minőségek és szituációk szerintem teljesen egyértelműek lettek ennek ellenére is. 

filmhu: Ha jól tudom, a szereplőknek hangja sincsen.

J.A.: Végig narráció van, nincsenek dialógusok. Úgy kellett csinálni, hogy mindezt a narráció oldja meg.

filmhu: Hogyan válogatta ki a színészeit?

J.A.: Döntő volt, hogy mennyire van tisztában azzal, hogy az ő fizikuma mit jelent, illetve hogy kibéküljön ezzel az alaphelyzettel, amit a technológia kínál. 

filmhu: Elég speciális feladatuk volt. Sokat kellett próbálni velük? 

J.A.: Nem kellett sokat. Nem tudom, ez azért van-e, mert intelligens színészekkel dolgoztam, vagy azért, mert ez minden normális ember számára adódik, ha bemegy egy ilyen játéktérbe. Mint amikor az ember bemegy egy templomba, legyen az keresztény vagy akármilyen, adódik, hogyan kell ott viselkedni. Ebben a munkában minden és mindenki képelem volt, a színész éppúgy, mint a bárány, a szamár, vagy a naplemente.