Jeles András: József és testvérei

Közelítések egy árnyjátékhoz

A film egy riportszerű jelenettel kezdődik, amiben a bájos Rutkai Bori jókedvű habozás után elmeséli nekünk annak történetét, hogyan választotta ki őt két túlvilági alak József szerepére. Ez a továbbiaktól élesen elkülönülő képsor az origó, ahonnan ellépve máris fikcióba csöppenünk. Ez az első lépés egy szórakozóhely nyüzsgő embersokaságába vezet. A kis fényben is érzékeny, katonai infra-kamera szemcsés, monokróm zöld képsorain egy-egy arc, egy-egy sors emelkedik ki pillanatokra a tömegből, majd végül egyetlen szál húzódik ki a szórakozóhely történetgomolyagából. Egy fiatal nő megtörésének, szexuális rabszolgává alázásának és eladásának dokumentumszerű eseménysora indázik végig a filmen, a bibliai jelenetek között, József és testvérei, Jákob és Lábán, Ábrahám és Izsák, Ádám és Éva meséjének közvetlen ellenpontjaként és távoli párhuzamaként. Az alkotás harmadik rétegét, a film tulajdonképpeni magvát ugyanis ezek a bibliai történetek adják, amelyek Jeles András pár évvel ezelőtt megjelent elbeszéléséből, a Parasztbiblia stílusát páratlanul szellemesen utánzó József és testvéreiből származtak át a filmre. Két, egymást váltó narrátor olvassa fel Jeles elbeszélését, miközben az események árnyjáték formájában elevenednek meg a vásznon. A Jeles-életművet végigkísérő probléma, hogy miként lehet nem-színészekkel színdarabot, filmet eljátszatni, ezáltal újabb megoldást nyer: a játszók teste a kamera szokásos, „kétdimenziósító” eljárása mellett még egy további absztrakciós metóduson esik át, amelynek eredményeként a test egyetlen vonallá, pontosabban körvonallá csupaszodik és eközben egyetemes típussá általánosodik. A Biblia gazdag nyelvi humorú és magával ragadóan eleven értelmezéseként megjelenő szöveg valamint a színészek legkisebb gesztusait, a játékos díszlet- és kellékelemeket továbbá a pazar látványvilágú hátteret egységbe foglaló kép tökéletesen kiegészítik egymást, nemcsak egyedülálló mozgóképes élményt, de meseszerű naivitása ellenére, helyesebben szólva éppen annak köszönhetően, bámulatosan sokszínű világmagyarázatot nyújtva a nézőnek.

A Jeles-féle világmagyarázat a teremtéstől kezdve a bűnbeesésén, a szerelmen és halálon át egészen a feltámadásig és a megváltásig terjed, ahogy az már csak természetes egy - mégoly különös - bibliaadaptáció esetében. Nincs rá mód, de nincs benne sok ráció sem, hogy hosszan boncolgassam a József-történet köré rendezett Jeles-féle Szentírás-magyarázatot, annál is kevésbé, mert ebből a kegyes prédikációk áporodottságába bódítóan friss levegőt hozó árnyjátékból jobb, ha ki-ki a maga élvezetére szemezget ki részleteket elmélkedésre és lelki épülésre.

Adódik azonban egy megkerülhetetlen kérdés: mi köze van az árnyjátéknak a monokróm képekhez, a József-történetnek a szexuális megaláztatás történetéhez? A két stílusréteg ütközetésének nyilvánvaló rendezői célja, hogy kizökkentse a nézőt az archaizálás, a mesei-mitikus fogalmazásmód keltette kellemes ernyedtségből, az izgalmas átértelmezés ellenére még mindig távolinak tetsző bibliai történetek önfeledt szemléletéből. Nincs mese - a szó szoros értelmében sem: ezek az ősrégi mítoszok a legkorszerűbb technikával, haditudósításszerűen rögzített jelenre (is) vonatkoznak. A testvérei által lecsupaszított és verembe vetett, három napig ott senyvedő József nemcsak a megfeszített és sziklasírba temetett Krisztus, hanem a mában játszódó jelenetek lemeztelenített és megalázott szexrabszolgája is egyben. Ahogy Józsefet egy marék dohányért adják el testvérei a cigányoknak, ahogy Krisztust harminc ezüstpénzért árulja el Júdás, úgy adják-veszik bagóért a fiatal nőt is a leánykereskedők. De vajon feltámad-e a ma embere is a halálból, ahogy feltámadt József és Krisztus? Nincs egyértelmű válasz. Az értelmezés kulcsa egy felismerhetetlen, rejtélyes kép, ami a riportszerű felütés után elkezdődő szemcsés felvételek élén, majd a film befejezéseként mered ránk. Ez a rossz felbontás vagy a túlzott közelség miatt azonosíthatatlan folt (talán egy mozgó szem?), „aki” kimondja az utolsó szót a filmben. Az újszövetségi utalás arra enged következtetni, hogy nem pusztán a kamera vagy a rendező, akinek kedvére a bábok játszanak, és aki ítéletet mond e játék felett, hanem maga az Isten. Minden szenvedés, minden kín ezért a hallgatag Istenért van, aki, minden bizonnyal, hisz’ mi másért tenné, mulatságát leli a részvétlen tekintete előtt zajló emberi színjátékban. Akár így van ez, akár tévednék ebben a kompetenciámat meghaladó kérdésben, nekem, halandó nézőnek, fájdalmasan szépnek tetszik ez az egyetemes mozgóképjáték.