John Lennon

A béke provokátora

“A gitározás remek hobbi, John, de  a zenéből soha nem fogsz megélni.” - mondta állítólag Lennon nagynénje a tizenhat éves beatniknek. Lennon még abban az évben, 1956-ban megalakította első zenekarát, a Quarryment - azt a bandát, amelyből a Beatles pár évvel később kinőtt. A Lennont öt éves kora óta nevelő Mimi néni nagyot tévedett: unokaöccse élete és munkássága ma már szerves része az egyetemes zenetörténetnek. Lennon nemcsak megalapította a Beatlest, de alakította is: zenét és dalszöveget írt,  ráadásul ő volt az, aki elsőként kiábrándult a Beatles-álomból. Ő volt az, aki legelőször ráébredt, hogy a Beatles tagjai lázadókból szépen lassan átlényegültek pop-istenekké, dollármilliókat érő fogaskerekekké a lelketlen popgépezetben.

Átkelés az Abbey Roadon

A Beatles széthullása után is Lennon volt az, aki a legsikeresebben lépett ki az együttes árnyékából. Eleve neki volt a legkönnyebb: rebellisként kezdte, és úgy is fejezte be. Rock-zenészből rock-ikon lett, majd pacifista misszionárius, ha úgy tetszik avantgarde művész és politikus. Saját meghatározása szerint (is) kivételes művész volt. “Zseni vagyok.” Provokatív, de igaz állítás. Nagyképűségnek tűnik, pedig nem az. Egyszerű tényközlés. 1966-ban, amikor a Beatles az Egyesült Államokba látogatott, ezt nyilatkozta: “Népszerűbbek vagyunk Jézusnál.” Újabb provokáció? Igen. De annál sokkal több. Lennon minden szociológiai tanulmánynál érthetőbben és világosabban mutatott rá a fiatalok körében végbemenő értékváltozásra. Hogy az a népszerű, aki bekerül a tévébe, eljut Amerikába. Hogy az őket övező ováció már réges rég nem a zenéjüknek szól, hanem a Beatlesnek, mint társadalmi jelenségnek. Egy másik rocker idézetével élve: felismerte, hogy “a divat mondja meg, hogy ki vagy.” Ez a felismerés vezette el később ahhoz a döntéséhez, hogy a népszerűségét felhasználva avantgarde tüntetéseket, happeningeket szervezzen. És részben ennek a döntésnek következtében lett úgy, hogy a négy ex-Beatle közül Lennont és csakis Lennont nem pusztán a Beatles-szel lehet azonosítani. Ő ugyanis önálló, tiszta jelkép lett, a béke lázadó, modern apostola.

Lennon megítélése szempontjából a legfontosabbak a szóló évek. A dalszerzőből, ex-Beatleből ekkor lett ikon, ekkor szerveződött köré kultusz, amit halála nem tompított, hanem óriásira duzzasztott.

A Beatlesben még csak ösztönös rebellis volt, később viszont a népszerűséget tudatosan felhasználó politikai aktivista. Bár a Beatles színrelépésével a rock történetének valóban az egyik, ha nem a legnagyobb robbanását váltotta ki, kulturális és társadalmi értelemben egyaránt, mégis az események a gombafejűektől függetlenek voltak. Mondhatni szerencséjük volt: az ifjúsági lázadások korában ugyanis szükség volt egy olyan együttesre, amelyik képes zenében visszaaadni a kor fiatalságának életérzését. A Beatles szintetizáló (a rock'n'roll, rhythm and blues, skiffle, blues és a dixieland elemeiből táplálkzó, de abból új minőséget és irányt létrehozni képes) zenéje valóban szervezőerőt jelentett a hatvanas évek elején, de erről a Beatle-fiúk mit sem tudtak, csak zenélni akartak.  Ezzel szemben az önállósult Lennon már tudatosan kapaszkodott a pacifista eszmékbe.

A Beatles-médiatermék kellékei

Tudatosan szakított a Beatles-szel is. Bár hivatalosan 1970-ben oszlott fel a zenekar (1970 áprilisában Paul McCartney bejelentése sokkolta a rajongókat: kilép a zenekarból), Lennon már 1967-ben különutakon járt, fokozatosan leszakadt a Beatlesről. Elege lett abból a hisztériából, amit a beatlemania jelentett, ami már fontosabb volt a rajongóknak a zenénél. (Ez a jelenség a legelső, 1964-es Beatles-filmben is tetten érhető: az Egy nehéz nap éjszakájá-ban a rajongók alaposan megkergetik Ringo Starrt, de nem azért, mert lelkesednek a muzsikáért, vagy magáért Ringoért, hanem azért, mert híres.)

„A zene akkor halt meg, amikor Brian Epstein (a Beatles menedzsere) egyenöltönyt adott ránk, és a másfél-kétórás műsorunkat húsz percre csökkentette...Minden este ugyanazt a műsort, ugyanúgy leadni, dögunalom.” - mondta Lennon 1971-ben híres, a Rolling Stone-nak adott interjújában. Tehát bár a világ a Beatles lába előtt hevert, a rajongó tömeg élő barikádként gátolta a négyesfogatot a zenei fejlődésben: a beatlemániákusok megszállottan ugyanazt a hangzást követelték a csapaton. A Revolver és a  Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band „kísérleti zenéjével” nem igen tudtak mit kezdeni. „Jó, ha száz ember él a Földön, aki érti a zenénket.” - nyilatkozta keserűen Lennon, alig egy évvel azután, hogy ominózus Jézus-Beatles hasonlatával előjött.

A lázadó Lennon a beatlemania és az üzlet Beatles felett aratott diadalát nem tudta elviselni, elege lett az együttesből, ami számára már nem volt több a menedzserek (és Paul McCartney, aki Epstein halála után fokozatosan megpróbálta átvenni az irányítást a Beatles-birodalomban) aranytojást tojó tyúkjánál. Ekkor találkozott a japán, avantgard művésznővel, Yoko Onoval, és ekkor ugrott fejest az undorground kultúrába.

Még vegetált a Beatles, amikor 1968 novemberében Onóval közösen kiadták a nem mellékesen hallgathatatlan Two Virgins című lemezt, amelynek  - érthető okokból – a borítója ma is híresebb, mint maga a lemez. (Lennon és Yoko Ono anyaszűlt meztelenül, kéz a kézben, háttal a szemlélőnek, amint épp visszafordulnak és ártatlanul a kamerába néznek).

Yoko Ono és John Lennon Vissza a régi-új lázadáshoz

Lennon jelképpé válása – a Two Virginsnél szerencsére sokkal jobb albumkat készített – részben Onóhoz fűződő kapcsolatának köszönhető. Miután 1969-ben összeházasodtak, sajátos akcióba kezdtek. Az amszterdami Hilton szálló hetedik emeleti lakosztályában – ahol nászútjukat töltötték – ágyban fekve fogadták a sajtó képviselőit. A bed-int felhívásnak szánták, békés tüntetésnek, háborúellenes performansznak, a „szeretkezz, ne háborúzz” jelszavának jegyében. Amikor Lennont arról kérdezték, nem érzi-e úgy, hogy sajátos akcióival ő maga is politikussá vált, így felelt: “már hogy lennék politikus, azok mind jól fésültek és öltönyben járnak. Én igyekszem minél természetesebbnek látszani.” Ez a “hair-peace”. 

Lennon ekkor már tudatosan építette maga körül a hippi-mítoszt, de provokatív megjegyzéseivel, akcióival (makkot küldött a politikusoknak, mondván, ültessék el, addig sem politizálnak) nem a tiniket akarta aktivizálni, hanem mindenkit, aki él és mozog.

Az elkövetkező években minden társadalmi problémáról énekelt, még saját drogfüggőségéről is (Cold Turkey), a zenét pedig tudatosan minimalizálta, a szöveg egyszerű, nyers, kifejező – ahogy ő mondta: simple english. Mindenkihez el akart jutni.

Közben a Beatles-legendát is igyekezett lerázni magáról, God című számában tárgyilagosan énekli, hogy már nem hisz a Beatlesben, az Imagine album How do you sleep című dalában kőkeményen ráront Paul McCartneyra, de az Instant Karma “mi a fenét képzelsz, ki vagy, tán szupersztár?!”-strófájából is kihallatszik a sztárkultusszal szembeni idegenkedése. Saját magát is zenészként, művészként és gondolkodó emberként (és nem utolsó sorban zseniként) határozta meg, nem pedig sztárként. “Azok nem túl sokat tudnak mondani az életről.”

Címlap 1980 december 9-én

Békekampánya természetesen a kormányzat részéről sem maradhatott megválaszolatlanul: 1973-ban az amerikai bevándorlási hivatallal kellett megküzdenie – kábítószer-ügyei miatt kiutasítással fenyegették. Ekkor felhagyott az agitációkkal, és bár a Watergate-botrány elsöpörte a Nixon-rezsimet, ezzel pedig Lennon is megnyugodhatott, a cinikus provokátor a magánéletbe menekült, eltemetkezett New York-i apartmanjában.

Öt évig alig lehetett hallani róla. 1980-ban azonban két szenzációs hír járta be a világot Lennonnal kapcsolatban. Novemberben öt év hallgatás után megjelent új, duplaalbuma a Double Fantasy. És hogy december 8-án agyonlőtték.

Yoko Ono a nyilvánosság teljes kizárásával hamvasztatta el férje testét, a temetés helyett a rajongóknak a Central Park-beli gyászszertartással, kétszázezer fős tömegdemonstrációval kellett beérniük, ahol hatalmas transzparenseken öles betűk hirdették: Peace.

Lennon a hatvanas évek végén a 2000-ik évre tette a világbéke kiteljesedésének esztendejét. Vajon mit jósolna ma, ha élne?