Juliane Lorenz Fassbinderről

„Mindent tudni kellett”

Fantasztikus energiával őrködik a hagyaték felett, felügyeli az archívumépítéssel járó jogi és technikai munkát, közben megállás nélkül járja a világot, könyveket és dvd-sorozatot ad ki, szervezi a filmheteket - mindent megtesz, hogy az életmű megőrizze illetve újra meghódítsa az őt megillető helyet.

Fassbinder idén május 31-én lett volna hatvan éves, ebből az alkalomból a Goethe Intézet szervezésében Budapesten is válogatást mutattak be a filmjeiből az Örökmozgóban. A sorozat zárórendezvényre, a Lili Marleen rendezői változatának vetítésére Juliane Lorenz Magyarországra látogatott.

filmhu: Hogyan ismerte meg Fassbindert?

Közös munka Juliane Lorenz és Rainer W. Fassbinder

Juliane Lorenz: 1976-ban 19 éves voltam, Münchenben politológiát tanultam és közben asszisztensként dolgoztam a Bavaria Stúdióban, ahová a szüleim vittek be. Egy ismerős ismerőse ajánlott Ila von Hasperg vágó figyelmébe, aki asszisztenst keresett egy új filmhez - ez volt a Kínai rulett – így találkoztunk Rainerrel. Én egészen fiatal voltam, nagyon szégyenlős - magamtól eszembe nem jutott volna, hogy odamenjek hozzá - de nagyon lelkes, és az első pillanattól odavoltam érte. Ő ezt értékelte is, örült, hogy ott vagyok és meg akart tanítani mindenre, amit tudott.

Aztán jött a Bolwieser, amiből egy kétrészes tévéváltozatot és egy moziváltozatot is vágtunk. Egész idő alatt rengeteget kérdezgettem, sokat beszélgettünk, ami számára is érdekes lehetett, hiszen hozzá képest egy új generációhoz tartoztam. Később azt mondta, szörnyű fárasztó voltam, hogy mindent annyira komolyan vettem, mindent megfigyeltem, valósággal ittam a szavait… De rögtön megkedveltük egymást. Másrészt akkoriban a magánélete mélyponton volt. Rossz volt nézni, hogy szenvedett. Ott volt ez a nagyszerű rendező, aki uralta és irányította a dolgokat, a privát életben viszont teljesen elveszett volt.

filmhu: Azt hittem volna, hogy a kapcsolataiban ő volt a domináns.

J. L.: Nem, ez egyáltalán nem igaz. Abban a kapcsolatban, amiről én beszélek, inkább kiszolgáltatott volt. Az akkori élettársa, Armin szeretetreméltó ember volt, viszont nem egy intellektuális típus. Nem akart közreműködni a munkában, a filmjeiben – a legszívesebben otthon volt és főzött. Rainer viszont szerette magához kötni az embereket. Nagyon komplikált volt a kapcsolatuk. Már a következő filmet, a Despairt csináltuk, amikor szakítottak. Rainer új életet akart kezdeni, amihez én éppen megfeleltem - egyszerű voltam, gondoskodó, gyakorlatias. Fontos volt az is, hogy jól tudtam angolul, mert ő nem szívesen beszélt angolul.

Előfordult, hogy az emberek féltek tőle, de ez nem az ő hibája volt. 24 film volt a háta mögött, és még harminc éves sem volt – ez megfélemlíthette az embereket. Ő maga viszont gyengéd, szeretetre vágyó és hihetetlenül magányos ember volt. Stabilitásra, otthonra, családra vágyott. Más tekintetben is új szakasz kezdődött az életében, akkoriban a régi színészeivel is meglazult a viszonya, Schygullával és Margit Carstensennel; új színészekkel dolgozott, Dirk Bogarde-dal például, más irányba indult.

filmhu: Az egyik portréfilmben Fassbinder említi is, hogy a munkamániája nem más, mint a magánytól való félelem.

Nem tanítgatta, hogyan kell játszani Rosel Zech - Veronika Voss

J. L.: Rengeteget dolgozott. Ebben az is szerepet játszott, hogy abban az időben nem volt semmilyen filmes képzés. Mindent a gyakorlatban tanult és tanított meg, mindent maga csinált, és ugyanezt a vállalkozókedvet és tempót várta el mindenkitől. Peer Rabennek egyszerűen csak azt mondta – te zenét tanultál, te fogod írni a zenét. Mindent tudni kellett, és lehet, hogy ez meghaladta némelyek erejét.

filmhu: Ön hogyan tudta felvenni a tempót?

J. L.: Nagyon jól, kimondottan élveztem. Fiatal voltam, szerettem dolgozni. Álmodozó típus voltam, de gyakorlatias, segítőkész is, és bírtam a gyűrődést. Rainer nagyon sokat segített, vágóasszisztensből pillanatok alatt vágó lettem. A Bolwieser után pimaszul azt mondtam, hogy ez volt az utolsó asszisztenskedésem, és ő rögtön rávágta: így van – és a Despairt már egyedül vágtam. Szerencsére gyors felfogású voltam, hamar megtanultam, amit kellett.

filmhu: Hogyan zajlott a közös munka? Fassbinder konkrét utasításokat vagy szabad kezet adott?

J. L.: Egyből bedobott a mélyvízbe, ami nagy bátorság volt tőle. De a színészeket sem tanítgatta, hogyan kell játszani. Eleinte nagyon féltem, hogy valamit rosszul csinálok, koncentráltam, és bizonyos filmeknél rögtön tudtam is, hogy jó lett. De volt olyan eset is, a Lili Marleen például, ahol nagyon nehéz dolgom volt, egyrészt a rengeteg anyag miatt, másrészt mert teljesen kész voltam - előtte másfél évig a Berlin Alexanderplatzot vágtam, megállás nélkül.

Még kész sem volt, amikor elkezdődött a Lili Marleen forgatása. Fáradt voltam, még lázadoztam is, de ez Rainert nem hatotta meg. Annyira ki voltam borulva, hogy egyszerűen otthagytam az egészet. Aztán visszajöttem, és a táncos jelenetet olyan jól vágtam meg, hogy ma is büszke vagyok rá. Rainer megnézte és csak annyit mondott: „most elkaptad a ritmust”. Mindig éreztem, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. De azt nem mindig tudtam, hogyan változtassak rajta. Ilyenkor pár szóval segített tovább, a Querelle-nél például azt mondta, „ez egy görög tragédia” – és rögtön világos lett, mit akar.

filmhu: Fassbinder vonzódott az irodalmi alapanyagokhoz, kitűnő adaptációkat készített. A forgatókönyveken és színdarabokon túl neki magának nem voltak irodalmi ambíciói?

Egy igazi „grande dame” Hanna Schygullával Velencében

J. L.: Nagyon szerette az irodalmat, mindig is rengeteget olvasott. Mivel német történelemmel foglalkozott, rengeteg információ az irodalmon keresztül jutott el hozzá. A legelső filmterve is az Effi Briest volt, csak nem volt elég pénze és tapasztalata, hogy leforgassa. Éppen idén adtam ki egy kötetet a fiatalkori verseivel, novelláival. Ezeket még Kölnben írta, 17 évesen. Eredetileg karácsonyi ajándéknak szánta az anyjának, sajátkezűleg állította össze és kötötte be a kötetet. Megható olvasni ezeket a szövegeket, amelyek sokszor nagyon kemények.

filmhu: A  Fassbinder személyéhez kapcsolódó mítosz sokáig eltakarta a filmeket. A „zseniális szörnyeteg, enfant terrible” imázst az önpusztító életmód és a korai halál csak felerősítette. Ma, több mint húsz évvel a halála után elég idő eltelt ahhoz, hogy nagyobb távolságtartással lássuk a filmeket. Milyen a Fassbinder recepció ma? Jelen vannak a filmjei Németországban és a világban?

J. L.: Én nagyon örülök annak, hogy a mítosz, a botrány már nem annyira fontos, mint a filmek. Igen, a filmeket vetítik, bár leginkább az évfordulókhoz kapcsolódóan, sajnos. 1992-ben, Rainer halálának tizedik évfordulóján Berlinben volt az első teljes retrospektív a mi felújított kópiáinkkal és egy nagy kiállítással - hatalmas sikere volt. Aztán 1997-ben New Yorkban, a MOMÁ-ban került sor egy nagy vetítéssorozatra, új feliratokkal.

Németországban viszont a mostani évfordulót talán el is felejtették volna, ha a párizsi Pompidou központban nem zajlana éppen most egy nagy rendezvény: egy teljes retrospektív, többnyelvű katalógus, DVD-kiadás, kiállítás – amiről megjelent egy tudósítás a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Az általam nagyra becsült újságírónő szóvá is tette, hogy milyen dolog az, hogy csak New Yorkban vagy Párizsban ünneplik Fassbindert. Ez egy kicsit talán lelkiismeretfurdalást keltett, és megmozdult valami. Mindenesetre most júniusban kezdődik egy retrospektív a berlini felújított Babylon moziban. És a legrosszabb a helyzet Münchenben, ahol Fassbinder felnőtt.

filmhu: Olvastam, hogy pár évvel ezelőtt utcát akartak elnevezni róla, de a terv kudarcot vallott. Ez arra utal, hogy a személyével kapcsolatos ellenérzések még ennyi idő után is élnek?

Elkapni a ritmust A Lili Marleen plakátja

J. L.: Azt a teret akarták elnevezni róla, ahol sokáig élt. A zsidó hitközség tiltakozott, egy régi darabja, a Der Müll, die Stadt und der Tod (A szemét, a város és a halál) miatt, amit antiszemitának kiáltottak ki. Valójában az antiszemitizmus problémájával foglalkozott, de nem volt antiszemita. Frankfurtban írta a darabot, amikor rövid ideig ott volt színházi intendáns. Sokkal fontosabb azonban, hogy mostanában egy müncheni főiskola jelentkezett, hogy szeretné a nevét felvenni. Ennek nagyon örültem.

filmhu: Ön 1992 óta a Fassbinder nevét viselő alapítvány igazgatója. Mivel foglalkozik az alapítvány?

J. L.: Az alapítványt 1986-ban hoztuk létre Rainer anyjával, Liselotte Ederrel, azzal a céllal, hogy a hagyatékot egyben tartsuk, gondozzuk. Legelső feladat a filmjogok tisztázása volt. Ma az összes Fassbinder-jog személy szerint nálam, és az alapítvány kezelésében van. Néhány éve DVD-n is kiadjuk a filmeket. Nagy kézirat és fotógyűjteményünk is van. A RWFF közhasznú magánalapítvány, mindenféle állami támogatás nélkül működik, a filmjogokból befolyó bevételekből tarja fenn magát - szerencsére. Szabadok vagyunk, ez nagyon fontos.

A művészetnek függetlennek kell maradnia, én pedig meg akarom tartani az irányító szerepet. Néha előfordul, hogy egyes projektekre állami forrásokért pályázunk, most például, a 13 részes tévésorozat, a Berlin Alexanderplatz DVD-kiadásánál, ami nagyon bonyolult dolog, mert nem minden filmhez kapcsolódó jog van a birtokunkban. A munka azonban nagyon fontos, mert ebből a filmből – Fassbinder egyik fő művéből – gyakorlatilag nincs vetíthető kópia. Ez a jelenlegi legfontosabb projektünk, a tervezett költsége mintegy félmillió euro.

filmhu: Néhány évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Filmarchívum számára vásároltunk egy kitűnő minőségű 35mm-es kópiát a Félelem megeszi a lelket című filmből. Minden filmet ilyen jó minőségben őriznek?

J. L.: Az eredetileg 16mm-re forgatott, kifakult filmeket - ezek részben a korai, Antitheater korszakában készült filmek illetve tévéfilmek – szerencsére már 12 éve felnagyíttattuk 35mm-re, ami nagyon jó döntés volt, hiszen a 16mm-es technika mára szinte kihalt. Nemcsak pozitív kópiákat készítünk, hanem elsődlegesen biztonsági negatívokat. A negatívokat hűtött raktárban tartjuk, rendszeresen ellenőrizzük. Sokan nem is tudják, hogy ez mennyire fontos. A DVD-kiadásokhoz a filmeket az eredeti negatívról digitalizáltuk és felújítottuk, kockáról kockára restaurálva a képet és a hangot, ami fantasztikus dolog. Nagyon drága, de megnyugtató minőséget hoz. Szerencsére egy kitűnő müncheni céget találtunk a digitalizálásra, ugyanazt, amelyik Wim Wenders filmjeit is digitalizálta. Eddig majdnem harminc filmet adtunk ki DVD-n, Európa különböző országaiban, Amerikában és Japánban.

filmhu: Tartja a kapcsolatot a Fassbinder-team egykori tagjaival?

Akik élnek, dolgoznak Fassbinder és Michael Ballhaus

J. L.: Az utolsó tíz év szereplőivel, akiket akkoriban is ismertem. Hanna Schygullával ma már jó barátok vagyunk. Éppen tegnap nyílt egy  életműkiállítása a New York-i MOMA-ban. Sokat dolgozik, ír, énekel, fellép, főleg francia nyelvterületen. Tavaly, a hatvanadik születésnapja alkalmából kiadott egy csodálatos fotóalbumot. Nincs könnyű élete, ő gondozza a 97 éves apját, mint ahogy az anyját is ő ápolta. Sokáig nem dolgozott színésznőként, de szívesen forgatna ismét, fiatalokkal. Persze már nem az a fiatal, gyönyörű „Schygulla”, de egy igazi „grande dame”. Az utóbbi években nagyon közel kerültünk egymáshoz, egyike a legjobb barátaimnak.

Rosel Zech, aki Veronika Voss-t játszotta, szintén a barátnőm. A Zöldségkereskedő címszereplője, Hans Hirschmüller színházban rendez, elsősorban Fassbinder darabokat. Michael Ballhaus Hollywoodban lett az egyik legfontosabb operatőr. Udo Kier rengeteg kisebb szerepet játszott Hollywoodban.

Sajnos Peer Raben nagyon beteg, nem tud komponálni. Wong Kar Wai a 2046-ban felhasználta néhány korábbi szerzeményét, amit a Harmadik generációhoz írt. Barbara Baum az egyik legfontosabb európai jelmeztervező lett. Mindannyian élünk, szorgalmasan dolgozunk.

filmhu: Mivel foglalkozik a Fassbinder-hagyaték gondozásán túl?

J. L.: Folyamatosan dolgozom mint vágó. A fiatalok közül Oskar Roehler-rel, akinek legutóbbi filmjét, az Ágnes és fivérei-t is vágtam. Nagyon élvezem a közös munkát. Legutóbb az Amikor 13 újhold volt egy évben remake-jét akarta megcsinálni, végül változott a terv, új történetet írt, de a főszereplő maradt Elvira Weishaupt.

Most kezdtem el egy könyvet írni Rainer édesanyjáról, akinek nagyon érdekes élete volt. Talán egyszer filmet is csinálok belőle. Van az életemnek más oldalai, de ma is ezer szállal kapcsolódom Rainerhez, és boldog vagyok, hogy így van.