Kalandorok

Alma a fájától

A recept nem tűnik túlzottan bonyolultnak, bár valószínű(bb), hogy nagyszerűsége épp az egyszerűségében rejlik – filmünk magva az utazás, mely alapjáratban magában rejti a kaland és a váratlan, ám dramaturgiailag indokolható fordulatok lehetőségét. Ehhez jön még a három hiteles főszereplő, az apa, a fiú és a szentléleknek csöppet sem nevezhető nagypapa, akik – ha ironikus formában is –, de (élet)útjaikkal, vágyaikkal és vezekléseikkel a kis (magyar) valóságot hivatottak reprezentálni.

A történet szerint a bárzenész Elekes Géza (Rudolf Péter) egy atyai segélyhívás nyomán indul Erdélybe András fiával (Schruff Milán). Hogy az út túloldalán, a határ másik felén, vagyis Erdélyben mi vár rájuk, nem sejtik előre: a család legidősebb férfitagja, István nagypapa (Haumann Péter) ötven év után úgy dönt, elhagyja a zsémbes asszonyt (Pogány Judit), és Magyarországra költözik az új élet reményében. A visszaút során közelebbről is megismerhetjük a három férfit, akik – bármennyire idegenkedjenek is egymástól –, le sem tagadhatnák, hogy rokonok: mind a hárman valamiféle függőségben szenvednek (cigaretta, szerencsejáték, szex), lakásproblémákkal küszködnek, és úgy tűnik, nincs szerencséjük a nőkkel. (Paczolay a köztük lévő jellembeli hasonlóságot egy frivol képen zanzásítja: alvás közben a kis család minden tagja a lába közén pihenteti a kezét.)

"A zordon Kárpátoknak vadregényes tája adja a festői hátteret"

A film cselekményét a road movie tipikusnak mondható dramaturgiája lendíti előre, amihez a zordon Kárpátoknak vadregényes tája adja a kellőképpen festői hátteret. A kínos, vicces, veszélyes, bizarr kalandok egymást követik, mindig újabb és újabb mellékszereplőket hozva be a történetbe – a Mekk mesterre hajazó erdélyi ezermester szerepében Gáspár Tibor kiváló alakítást nyújt, de a féltékeny nagymama, Pogány Judit, az erdélyi cigányvajda, Kovács Lajos, vagy az ártatlanul frivol özvegyasszony (Bánfalvy Ágnes) is nyomot hagy a nézőben. Mindeközben a három csipkelődő, rivalizáló főszereplő egyre közelebb kerül egymáshoz, a színészeknek pedig még arra is marad idejük, hogy felvillantsák eszköztáruk legjavát: az egyik legszebb jelenetben Pados Gyula operatőr mesteri módon „lopja el” Haumann Péter lelkét, aki miközben a nyári szélviharban az ócska szalmakalapok után néz, egy fél pillantásával képes kifejezni ábrándjai elillanását.

„Fél pillantásokban” egyébként bővelkedik a mozi – a csendek, azok a vélemények, amiket a karakterek inkább megtartanak maguknak, mintsem hogy kimondják, gyakran beszédesebbek, mint a pergő dialógusok. Egy-egy ilyen „elhallgatásban” (is) felsejlik az emberi dráma, az, ami miatt Paczolay filmjét – jóllehet tényleg szellemes darab – nem nevezhetjük egyértelműen komédiának. Amikor Rudolf Péter arról beszél, hogy bárzenészként felkérése van a Gundel étterembe, és ez pályája csúcsát jelentené, vagy amikor a nagypapa arról ábrándozik, hogy Pesten majd szalmakalapok és erdélyi terítők árusításával tartja fenn magát: legalább olyan megindító, mint amennyire humoros.

Hit the road, Elekesék!

A stáb ügyelt arra, hogy romániai magyar környezet ne legyen túlzottan specifikus: hőseink éppúgy tarthatnának a magyar vidékre, mint a világ túlsó felére. A hangsúly a filmben a konkrét és a metaforikus értelemben vett útra esik, amelyen rokonok, barátok és számos ellenkező nemű kíséri el az utazót, aki – lett légyen akárhány kitérő, zsákutca is –, előbb-utóbb úgyis (végleg) célba ér.