Kamarás Iván - Közhelyet ne!
- Lassan már másfél-két éve. Elkezdtek olyan gondok zaklatni, amik nem feltétlenül rám tartoznak.
- Az egyik első fecske vagy Magyarországon?
- Lassan elfogadottá válik ez a helyzet. Sok színész van már, akik különböző ügynökségekhez tartoznak. Tény, hogy az elsők egyike voltam. Évekkel ezelőtt, mielőtt megpróbálkoztam én is vele, léteztek már ügynökségek, de több embert menedzseltek.
- Mit jelent nálunk a “menedzselés”? Apró-cseprő dolgaidat intézi vagy művészi kérdésekben is kikéred a menedzsered tanácsát?
- A hétköznapi dolgoktól kezdve a különböző szerződés-kötésekig, tárgyalásokig, egyszóval mindent Éva intéz. ő rendszerint vázolja az alternatívákat, melyik út hova vezet, melyik választásnak milyen előnyei, hátrányai vannak, aztán közösen döntünk mi legyen.
- Ezt az interjút miért vállaltad?
- Nem szoktam interjúkat lemondani. Erre a műfajra igény van, eljuthatok általa a közönséghez, népszerűsít a maga módján – ilyen alap dolgokat meg kell tennie egy színésznek.
- Amikor először láttalak színpadon a Budapesti Kamarában, az Othellóban, a Hajlamban és a Bánk bánban, feltűnt, hogy egy egészen másfajta színjátszási stílust képviselsz, mint ami megszokott a magyar színpadokon.
- Ez azért van, mert nem a Sztanyiszlavszkij-módszert tartom a legcélravezetőbbnek. Természetesen mindenféle stílusban otthon kell lennie egy színésznek, tehát a Sztanyiszlavszkij-módszert is tudnia kell, de nem feltétlenül csak ez létezik. A lélekábrázolás, a realizmus igen nagy teret hódított annak idején, és azóta sem tudnak tőle igazán elszakadni. Nem nagyon szeretnek stilizálni a magyar színészek, és nem is nagyon tudnak, ahogyan figyelem.
- Nem okozott gondokat ez a játékmód a pályád során?
- De. Rusztnál azonban a Kamarában, nem feltétlenül volt ez hátrány. De téma volt, az igaz, belekötöttek sokszor. Nem feltétlenül szeretik a rendezők az újszerű dolgokat, nem túlzottan örülnek neki, úgyhogy szocializálódnom kellett egy kicsit. De, ha egy modern amerikai darabot akartunk volna csinálni Ruszttal, akkor nem ebben a stílusban játszottam volna. Én a másik, hagyományos módszert is el akartam sajátítani. Ruszttal inkább klasszikus darabok kapcsán találkoztunk, a Sztanyiszlavszkij-módszerhez inkább más előadások kapcsán találtam utat. Szerintem már mutattam olyan szerepeket színpadon, hogy nem süthető rám a bélyeg: nem “ábrázolok embert”.
- Úgy érted, “belülről”?
- Nézd, ha az Othellot nem “belülről” csináltam volna, hiteltelen lett volna az egész. Amikor próbálni kezdtük, a természetes hangomon tettem ezt - Ruszt annyira elégedetlenkedett ezzel, hogy többféle módon provokált, kihozott a béketűrésből, teljesen felgerjesztett. A lényeg ebben a játékstílusban az, hogy ezekkel a külsődleges eszközökkel, amik embertelennek tűnnek, mégis meg tudsz tölteni egy embert, hitelessé tudsz tenni valakit. Én ezt stilizált játékmódnak nevezném. Klasszikus darabokat szerintem nem is lehet másképpen csinálni. Nem igazán lehet elmondani másképp egy Shakespeare-monológot, értelmét veszti a szöveg, nem szólal meg a muzsikája. Muszáj megadni ezeknek a figuráknak egy alaphangot, ami eljut az utolsó sorokig is.
-Erre a módszerre magadtól jöttél rá?
- Úgy gondoltam, ez az út. Sokáig úgy gondoltam, hogy így kell játszani, és nem másképpen. Ma már nem tartom ezt az egyedüli útnak. Ahány darab annyiféle megközelítés. Manapság azt gondolom, hogy nem kell annyi energiát beletenni egy darabba. Az utóbbi időben olyan darabokban dolgoztam, ahol inkább létezni kellett.
- Tudatosan építed a karrieredet?
- Szeretem magam új területeken kipróbálni. Jól éreztem magam Rusztnál klasszikus darabokban, de vágytam arra, hogy modern amerikai darabokban is kipróbáljam magam. Ugyanilyen vágy volt bennem, hogy filmezzek, énekelgessek. Szerencse, hogy össze lehet kötni azt, amit szeretek, azzal, amiből élek. Inkább a nyitottságot tartom fontosnak, hogy ne zárjam be magam, ne kötelezzem el magam Shakespeare-színésznek vagy ponyvaregényhősnek. Mindent, ami ezzel a pályával kapcsolatos, szeretek kipróbálni.
- A filmvásznon inkább kommersz alkotásokban bukkantál fel…
- Mert a moziban kommersz filmeket játszanak. Csináltam én másokat is, de azok nem igazán jutottak el a közönséghez, egy-két tévéfilmben is szerepeltem, irodalmi műsorokban vettem részt, verseket mondtam. Az Othello után sok ilyen jellegű felkérést kaptam, azoknak eleget tettem. Aztán, ahogyan sekélyesedett a környezet, olyan jellegű munkákkal bombáztak, meg bombáznak, amik inkább közszereplés címszó alatt foglalhatóak össze. Az Othello miatt fiatal alternatív színésznek tartottak, most pedig a másik végletként, közismert embernek tartanak. Ez mindig összefüggésben van az emberek sznobizmusával is.
- A filmes szerepeid közül melyik dolgoztatott meg a leginkább?
- A film egészen más jellegű, mint a színház - másképpen futja ki magát az ember. Olyan filmben még nem játszottam, ami annyira megdolgoztatott volna, ami teljes mértékben rám épült volna, és annyira izgalmas feladatot jelentett volna. Több kísérleti jellegű munkában vettem részt – az Európa Expressz is egy próbálkozás volt, kezdeményezés az akció-műfaj meghonosítására. Bármiféle újnak, próbálkozásnak én nagyon örülök. Azok a filmek, amelyeket most nyáron csináltam, például a Csodálatos mandarin, nagyobb kihívást jelentettek.
- Mészáros Márta filmjében egy koreográfust játszol.
- Nem, nem játszom, mert csak a Mandarin-témát forgattuk le. Egy csavargót játszom Szabó Győzővel, Gálffy Lacival és Bozsik Yvette-tel. A kerettörténetben koreográfus lettem volna, de ezt végül nem forgattuk le. Mozgásszínházat próbáltuk filmre vinni.
- Szeretnél külföldi filmben szerepelni, vettél már részt castingokon?
- Igen. Dolgoztam is egy pár koprodukciós filmben. Annyira egyébként nem vagyok rágörcsölve. Általában, ha elmegyek, magasnak bizonyulok, fogalmam sincs, hogy ezek a dolgok hogyan működnek a válogatás során. Dolgoztam németül, oroszul, angolul, olaszul – ahhoz képest, hogy nem is beszélek olaszul és németül. Ezek érdekes kihívások, és nem feltétlenül kell, hogy beszéljünk egy nyelvet, ahhoz hogy játsszunk rajta.
- Azért forszíroztam ezt a kérdést, mert nem régiben láttalak a tévében, ahol azt nyilatkoztad, szeretnél egy Oscart.
- Nem feltétlenül azt szeretném. Arra céloztam ezzel, hogy szeretnék olyan filmben részt venni, ami igazán nagy kihívást jelent a számomra, jobban rám épül, mint az eddigiek, amiben nagyobb a játéklehetőség. Végre szeretnék egy jó forgatókönyvet látni. Az Oscar útja azt hiszem az, hogy az ember csinál valami jót itthon, amire aztán felfigyelnek külföldön. Amerikában, ahol létezik filmgyártás, glédában áll több ezer ember, akik képesek azért bármit megtenni, hogy bekerüljenek egy produkcióba. Én nem igazán szeretek tülekedni. Nem vallom azt, hogy “minden áron”. Azt szeretem, ha nyitott a pálya, ha várnak engem. Majd meglátjuk. Más kérdés, hogy az én maximalizmusom mit szeretne. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy az, amit a maximalizmusom diktál, sikeres is lenne.
- Mit diktál a maximalizmusod?
- Mások az elképzeléseim, más az ízlésem. Szemléletbeli dolgok ezek. Lehet, hogy ez ellentmondásnak tűnik föl a szerepeim miatt, de nekem nem azok a filmek tetszenek, amik a közönségnek. Az új filmeket, az amerikaikat nem szeretem annyira. Azért sem vagyok oda annyira külföldi karrierért; amilyen filmekben meg lehetne jelenni, azok sztenderdek, olyan receptre írt történetek, ahol elsősorban a technikára van kihegyezve minden. Ez unalmas. Olyan, mintha mi ketten összeülnénk, összedobnánk néhány ötletet, az első jobbat megírná egy forgatókönyvíró, aztán összeszednénk 400.000.000. dollárt. Nagyjából ennyiről szól nekem a filmgyártás. Furcsa vonzalom fűz a régi filmesekhez, de az újak, sem a színészek, sem a rendezők nem tudnak lenyűgözni. A francia filmeket nagyon szeretem, vagy a ’30-as évek filmjeit; ha egy Belmondo-filmet megnézel, minden benne van: szív, izgalom, humor. Jean Gabint nagyon kedvelem, Alfred Hitchcockot, Kuroszavát, a Marcel Carné-filmeket egyenesen imádom. A lényeg, hogy legyen bennük költészet, szellem és stílus.
- Úgy hallottam nagy David Bowie-rajongó vagy? Benne is a stíl vonz?
- Igen, Bowie azt képviseli, amit gondolok, nyitott mindenféle irányzat felé, szívesen kísérletezget, kipróbálja magát többféle műfajban is. A “Man Who Sold The World” volt az első lemezem tőle, aztán elkezdtem gyűjtögetni a többit, és rá kellett jönnöm, hogy nem fémjelez semmit egy név, nem garancia a stílusra. Jellemző, hogy itthon nem az a fajta kultusz van körülötte, mint bárhol máshol a világon. Ahogyan én gondolkodom, az sem passzol ide, a szemléletem más. Persze itt élek, szeretném magam valamilyen módon megvalósítani, szeretném, ha elismernének valamilyen szinten, de nem úgy gondolkodom, mint az ország általában. Ahogy látom, az a nyitottság, ami rám jellemző, nem nagyon van meg senkiben, inkább a kasztosodás a jellemző. Ez végül is nem lenne olyan nagy baj. Amikor a lemezemet készítettem alternatív körökben mozogtam, ha ezek a körök deklaráltan a “másságukra” büszkék, “másnak” is kellene lenniük az átlagnál, nyitottabbnak például, de ez is egy zárt világ. Nem értem, miért kell lenézni a disco-zenét, mindent, ami nem ennek a világnak a kultúrájához tartozik. Én mindent meghallgatok, aztán kiszűröm azt, ami nekem tetszik. A lemezem sem mutat elkötelezettséget egy stílus iránt, akkor éppen ilyen zenét csináltuk, de beleférne egy teljesen más jellegű stílus is.
- A Vígszínházba is a kísérletező hajlam miatt mentél át, szerettél volna kipróbálni más irányzatokat?
- Az első évben a színészetben leginkább az energiák foglalkoztattak, az Othello kapcsán ez elementárisan jött elő belőlem. A második évben le akartam az eszközeimet finomítani, mert úgy találtam, nem vagyok elég érett színész. Aztán, ahogyan teltek az évek, egyre inkább képesnek éreztem magam arra, hogy szelídebben bánjak a színészi kellékeimmel. A Kamarában esténként 60-80 embernek játszottam, ez nagyon jó gyakorlat. A Vörös és feketével indultam Győrött Julien Sorelként, ami 700-800 nézőt jelentett, onnan eljönni egy intimebb színházba teljesen más világ. A vágy villamosáravisszahívtak Győrbe, és ráéreztem újból a nagy terek, a nagyobb közönség ízére. A Vígnek is ez a jellege csábított. De vendégként a mai napig is játszom a Kamarában, jelenleg fut A sirály és Az ügynök halála, a Tivoli Színházban.
- És a film?
- A film a színjátszás szempontjából a kis terekhez hasonlítható. Én egyébként azt gondolom, hogy a színészet a színházban zajlik. A filmekkel az a gond, hogy lehet, hogy jó benne az ember, de ettől még nem lesz jó egy film. És, ha nem jó a film, az rád is kihat, te sem leszel benne jó. Ha jó filmesekkel dolgozik az ember, összeáll a film magától is. Nagyon sok amerikai film kapcsán tapasztalom, hogy ha megnézed, szuper, de amikor már tekercsekre van bontva, ott állsz a szinkronban és szinkronizálod, kiderül, hogy gyakorlatilag nem játszik benne senki semmit. Úgy van kiszaszerolva a történet, olyan a vágás, a körítés, hogy nincs szükség arra, hogy bárki bármit is eljátsszon. Idén nyáron forgattam az Első generáció című filmet, amely tavasszal kerül képernyőre. Ez az első filmsorozat, amit elvállaltam, mert a rendező Szabó Szilárd és az operatőr Csukás Sanyi garanciát jelentettek számomra. Nem csalódtam, valami egészen új, lendületes dolog született, tíz héten át lesz képernyőn. Nemrégiben került bemutatásra a Fehér alsó című film, amiben egy menedzsert játszom. A film - nagyon jó produceri ötletnek tartom - az új Woody Allen film előtt megy.
- Érdekelnek a visszajelzések, a kritika?
- Hogy a szakma mit szól hozzám az azért nem érdekes, mert Magyarországon sajátos szemlélet uralkodik – Koltay Lajos fogalmazta meg ezt, valahogy úgy, hogy amit más csinál az szar, amit meg én, az jó. A filmes kaszt is egy külön kaszt, a kritikusok kasztja is egy külön kaszt, a színészeké, a színházi kritikusoké. Ezek a kasztok alig érintkeznek egymással, mindegyiknek megvannak a saját előítéletei. Gyakran a sznobság határozza meg, hogy most éppen kit ismerünk el, kit nem. Engem nagyon szerettek a kritikusok, amíg a Kamarában voltam, aztán amikor eljöttem onnan, legközelebb csak a Macska a forró tetőn kapcsán írtak rólam, mert ezt az előadást nem lehetett megkerülni.
- Úgy érzékeled, hogy rád ragasztották a kommercializálódás címkéjét?
- Igen. De ez baj? Én tulajdonképpen örülök ennek. Úgy gondolom, hogy ha valakit szeretünk, reménységnek tartjuk – az Othello után megkaptam a Kritikusok Díját, aztán kaptam még egy titulust, a Kritikusok Kedvence címet, amit öt évre adtak – akkor talán meg kellett volna várni, hogy mit csinálok még, és nem lemondani rólam, abban a pillanatban, hogy elszerződöm a Kamarából. Nagyon sokan hibáztattak, nem értették a döntésemet, pedig megbeszéltük, hogy ha bármi akad, amiben együtt akarnának velem dolgozni, főleg Ruszt József, akkor jövök. Meg is csináltuk utána a Romeot. Hogy én a klasszikusok után a Vígben első évben nem a Hamlettel indítottam, jó lépés volt, hiszen meg kellett, hogy ismerjenek a nézők. A kollegák szempontjából is jobb volt ez így, nehéz társulatról lévén szó, valószínűleg több bántást kaptam volna, ha nem A dzsungel könyvével kezdek. Nekem sem feltétlenül volt a vágyam megcsinálni a Romeo után A dzsungel könyvét, de nem így fogtam fel. Nem derogált. Egy más stílusban egészen mást csináltam, és ezt is lehet jól csinálni. Végül is elégedett vagyok. Három év után a társulaton belül megkaptam az elismerést, megszavaztak nekem két díjat is. Ez is nagy siker. Amikor átmentem, mindenki azt mondta, ott nem bírja ki senki, elszerződik. Tény, a színház nem a legerkölcsösebb hely, kemény harcok folynak, sokszor érzi az ember, hogy igazságtalanságok érik, ettől függetlenül ki lehet bírni. Most éppen a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovját kezdem próbálni a Vígben…
