Kézikamera - Titanic szubjektív

A Dugj meg már emlékezetes alkotás marad. Botrányfilm, a franciák kishíján betiltották (R besorolást kapott, azaz csak pornómozikban lehet vetíteni), és egyet kell értenem velük. Nem a pornográfia háborít fel, hanem a tartalom. Semmi nem védi a filmet. Mentség talán, hogy rossz történetből nehéz jó mozit csinálni, már ha egyáltalán kísérletezni kell ilyesmivel. Azoknak feltétlenül ajánlom, akik nem mernek pornófilmeket nézni, erre ráfoghatják, hogy művészfilm. (A fogalom John Waters Poliésztere óta amúgy is elég tág - Lángoló csipkebokor).

Innentől kezdve viszont csak dicsérni tudok. Moshen Makhmalbaf Salaam cinemájával kezdem. Hogy is lehetne szebben ünnepelni a százéves mozit, mint filmmel? És ha már a szereplőválogatásnál nehézségekbe ütközünk, vegyük fel azt. A ragyogó ötlet jól kivitelezve nagyon emberi filmet eredményezett, könnyekkel, nevetéssel - és hát mi másról is szól a mozi.
A lírai vonalat képviseli Kitano Takeshi Kikujiro nyara című műve is. Vasárnap reggel tízkor ideálisabb filmet nem is vetíthetett volna a Titanic - szeretnék minden átbulizott szombat este után ilyen filmekre ébredni. A történet banálisan egyszerű: kissrác édesanyjához indul, aki vidéken dolgozik, és az összes emléke róla egy fénykép. Útitársa a kisstílű és kétbalkezes Kikujiro, aki nem a japánokról alkotott sztereotípiák megtestesítője. A szomorúan kalandos utazást végig humorral ábrázolva a film képes arra, hogy ne forduljon se szentimentálisba, se giccsbe, viccesebbnél viccesebb karakterek bukkannak fel minden bokorból, és az egészet aláfesti Joe Hisaishi fantasztikusan ideillő zenéje. (A filmzenék közül kiemelkedik még az Öngyilkos szüzeké is - Air)
És akkor aktion. A Coen testvérek új filmje az Ó, testvér, merre visz utad? a tőlük már megszokott all-american freak show méltó folytatása, melyben George Clooney bebizonyítja, tulajdonképpen ő is színész. Délen járunk, plusz még világválság is. (Pedig a Dél még fellendülés idején is súlyos...) A film nyelve angolszakosoknak csemege, egy mukkot sem lehet érteni belőle. A sztori itt sincs túlbonyolítva, de a remek karakterek és a vicces epizódok nagyon élvezhető mozit eredményeznek.
Guy Ritchie második nagyjátékfilmje (Blöff) az első (A ravasz, az agy...) méltó folytatása. Szerintem felül is múlja az elődöt, de erről hajlandó vagyok vitatkozni. Bonyodalom bonyodalom hátán, London összes nemzetisége felbukkan a filmben - ez is nyelvész-csemege -, és ezt is remek színészi alakítások fűszerezik. Kettőt emelnék ki, Brad Pittet, aki most bizonyította, hogy a Harcosok klubja nem véletlen volt, sziporkázik a szerepben, úgy látszik bírja a verekedős szerepeket, illetve kedvenc horvát színészemet, Rade Serbedziját, aki egy epizódszerepben - Boris, az orosz fegyverkereskedő - nyújt emlékezetest.
A Titanic legjobb filmje sokak és az én véleményem szerint is a koreai Lee Myung-Se Nincs menedék című filmje. Most megint kiejthetetlen és megjegyezhetetlen neveket kell bemagolni, mert remélem találkozunk még vele, és szereplőivel is. A film tartalmát lehetetlen összefoglalni, nem is biztos, hogy van neki. (Amúgy sem mondanám el, a többiét sem mondtam el. Tessék elmenni moziba és jól megnézni. Bár ennek nincs forgalmazója - ha valakit érdekel, dobjuk össze a pénzt, biztos siker). Az impresszióm egy hihetetlenül színes stíluskavalkád, innovatív kameramozgások, ritmusos vágások, lírai egysnittesek és hihetetlen képi agresszió keveredése, bugyuta koreai HC dalok kíséretében. Aztán a vágóasztalon összefutott az olasz neorealizmus és a Mátrix, és ez már majdnem szürrealizmus.
Ezek után megittunk pár pohár vörösbort, legyűrtünk egy-két kaviáros szendvicset, majd aludni mentünk. Én egy 32-es sorszámú magyar szemléről álmodtam, amin ugyanilyen jó filmeket láttam. Már alig várom!