KISSJÁNOS - "... a halálod rendben van" - beszélgetés Csoma Zsolttal és Tollár Mónikával
- A stáb tagjai a film forgatása során lementek a tetemtárolóba, oda, ahová az emberek többsége sohasem juthat le élve. Noha az öngyilkosság sorsszerű, akik a halállal kacérkodnak, vajon meggondolnák-e magukat az utolsó pillanatban, ha szembesítenék őket a lent látható világgal?
Tollár Mónika: Ha sightseeing tourt szerveznél nekik és hidegvérrel közölnéd velük, így fogják végezni ők is? Ez így nem tisztességes. Hogyha valakinek az a "dolga", hogy önkezével vessen véget az életének, azt el kell fogadni. A Pince akkor is alapjaiban kérdez rá az életünk értelmére és értékére, ha úgy megyünk le, hogy nem akarunk másnap meghalni.
- Ezek a kérdésfeltevések nem a hétköznapok történéseivel kapcsolatosak...
T.M.: Ezek az élet lényegi kérdései: hogy mivégre élünk és hova tartunk. Van-e célunk, elvégzendő feladatunk. A héttagú stábban a film kapcsán naponta szembesülünk a saját életünk minéműségével. Ezt pedig korántsem egyszerű lelkileg feldolgozni, miközben kétségtelenül nagyszerű önmegismerési lehetőség.
- Az elmúlt egy, Zsolt esetében három év alatt, mi minden változott a mindennapi életetekben? Hogyan módosult a halálhoz, illetve a halott testhez való viszonyotok?
T.M.: Én a húsevéssel vagyok azóta bajban. Ha ebédnél elém rakják vagy ha betévedek egy közért húsrészlegébe, azon kapom magam, hogy a tetemtároló jellegzetes szagát érzem és mindenütt halottakat látok. A többi változás sokkal nehezebben érhető tetten. Annyi bizonyos, hogy ma már azt tudom mondani, az élet önmagában jó, attól hogy VAN. Nem állítom, hogy régebben féltem a haláltól, de tartottam tőle. Ha most arra gondolok, hogy ülök az autómban, és durr, egyszer csak meghalok, már nem rémülök meg. Már nem rettegek attól, hogy mi lesz a halál után. Talán azért, mert tudom, hová kerülök, és mert ismerem a Jánost. Ami persze hülyeség, mert nem János jön a halál után.
Csoma Zsolt: Számomra az volt a legfontosabb felismerés, hogy ennek az egésznek mennyire nincsen "romantikája". Nem születnek az emberben filozofikus gondolatok. Igazából itt a Semmire döbbenünk rá. Én az Intézetben nem láttam és nem tapasztaltam olyasmit, ami megváltoztatta volna a mindennapjaimat. Legtöbben azt gondolják, ha valaki látott háromezer halottat, bizonyára könnyebben viseli, amikor meghal valakije. Ez nem így van. Ugyanolyan fájdalommal éli át hozzátartozója halálát, mintha sohasem látott volna halottat. Az is bizonyos, hogy ma már nem okozna különösebb problémát, ha egy napig ugyanabban a helyiségben kellene lennem egy élettelen testtel. Az emberben működik a belső önvédelmi reflex. Még nem találkoztam senkivel, aki a tetemtárolóban rosszul lett volna. Sőt, úgy tíz perc után, mikor hozzászoktunk a szaghoz, ami a legkritikusabb pont ebben az egészben, már hétköznapi dolgokról is tudunk beszélgetni - miközben harminc halott van körülöttünk. Mégpedig azért, mert itt emberek vannak: akik halottak.
- Ott lenn méltóságuktól megfosztott emberek vannak!
Cs.Zs.: Azt gondolom, a méltóság az, amikor a halott emberrel úgy bánnak, hogy az élő ember volt valamikor. És itt az Intézetben minden halottnak megadják ezt a tiszteletet.
- Miért éppen ebbe az Intézetbe jöttél forgatni, és hogyan találkoztál Jánossal?
Cs.Zs.: A Balázs Béla Stúdiónál - amelynek sohasem voltam tagja, pénzt sem kaptam tőlük - három és fél éve lehetőséget kaptam egy film elkészítésére. Volt ott is egy pince, ahová szintén le lehetett menni, csak ott nem halottak voltak, hanem technika. Azt fel lehetett hozni - persze nem mindenkinek. Akkoriban egy tetemtárolóról és boncteremről szóló rövid filmetűdre vállalkoztam. Öt-tíz percben mutattam volna meg a helyszíneket - élők és holtak nélkül. Fellapoztam a telefonkönyvet, felhívtam az Intézetet, beszéltem a gazdasági igazgatóval, aki körbevitt az épületben. És akkor szembejött Kiss János, az Intézet egyik boncmestere. A mai európai civilizációban - melynek nem része a halottkultúra - az a közhiedelem él, hogy aki halottakkal foglalkozik, biztosan abnormális. Én is ezt gondoltam. Aztán Jánossal beszélgettünk öt percet, és tudtam, hagyni kéne az egész filmetűdöt a fenébe. Erről az emberről kellene portréfilmet készíteni. Három és fél év, valamint néhány próbafelvétel után, most új stábbal forgatom le a dokumentumfilmet.
- Lehet-e portré-dokumentumfilmet forgatni "kosztpénzből"?
Cs.Zs: El lehet ezt kezdeni egy fillér nélkül is, mert technikával és szívességgel sok mindent ki tudsz váltani. Megkérhetsz néhány barátot is, segítsenek, hogy a film létrejöjjön. Ekkor azonban ezek az emberek mind ingyen dolgoznak. És ahhoz, hogy valaki ingyen dolgozzon, nagyon fiatalnak, nagyon lelkesnek, ebből következően tapasztalatlannak kell lennie. Én ezt nagyjából másfél évig csináltam, és a végeredmény: AMATőRIZMUS. Mert százötvenezerért veszel egy Hi8-as kamerát, ami a tévében is leadható minőségű képet rögzít, de ha nem jó például a hangja, akkor csak home video lesz a filmből.
T.M.: Egy ilyen témánál - haldoklás, halál, tetemek, boncolás - különösen figyelni kell, hogy a hang és a kép kiváló legyen. Mert amint hangyaháború van a képen, vagy visszhangos a beszéd, BlairWitch Project-retró lesz a filmből a következő alcímmel: "Szarja össze magát minden budapesti lakos!".
- Az áru-imázs-marketing szavaktól is könnyen ízléstelenné válhat a produkció. Viszont ha nem vesztek tudomást a filmről, mint kulturális árucikkről, akkor hiába dolgoztatok, a munkátok érdektelenségbe fullad.
T.M.: Most két dologról beszélsz: egyfelől, hogy a film témája nem piacképes, mert tabu, másfelől, hogy minden alkotást el kell tudni "adni". Ezt a két dolgot kell szétválasztani egymástól a mindennapokban. Lemehetek a tetemtárolóba egyszer, ötször, tízszer, de amikor a lehetséges támogatókkal tárgyalok, nem elmélkedhetek az ott látottakról. Egy hónap után be kellett látnom, a film témája ma Magyarországon - akárcsak Európában - gyakorlatilag eladhatatlan. A haldoklás, a halál, a tetemek, a boncolás nem népszerű, nem kellemes, nem csillogó: óriásplakátra, "gyerek kezébe" nem való. Amikor a szponzorkeresésbe belefogtam, naivan bíztam abban, hogy aránylag hamar össze tudom szedni a szükséges pénzt. Így utólag visszagondolva, ez erős nagyképűség volt a részemről...
- Miközben tudjuk, hogy a halál és a haldoklókkal való törődés mennyire nem része az európai kultúrának, néhány hete a televízióban egy liposzóma és egy PH-érték közé bevágják a Magyar Hospice Alapítványt. A "társadalmi célú hirdetés"-ben jól fényképezett, népszerű emberek csevegnek...
T.M.: ... tökéletesre sminkelve. Mert hát miért pont Dobó Kata beszél a halálról, aki IN-DÖ-JÚESZÉJ gyorstalpaló haldokló-ápolói tanfolyamot végzett? Vajon a halált és a haldoklást miért egy abszolút hiteltelen és szellemi értéket nem képviselő média-arccal akarják négy másodperc alatt a torkunkon lenyomni? Talán mert a gyászolót is viccekkel kellene felvidítani? A Hospice Alapítvány esténként két intimbetét között kap el minket: "Figyelj! Most még menstruálsz, büdös a hónaljad, de egyszer megdöglesz te is!". És ha csak egy kicsit is félsz a haláltól - márpedig félsz, mert erre szoktattak - akkor remegő kézzel azonnal felhívod a tévéd képernyőjére tolakodó Matáv-számot, lecsengetsz 245 forintot, és megnyugtatod a lelkiismeretedet. Hanyatt dőlsz az Életben: már nyugodtan menstruálhatsz, vehetsz egy új dezodort is, mert a halálod rendben van.
- A produkció kapcsán két szakmával kellett kommunikálnotok: a filmesekkel és az orvostársadalom tagjaival. Utóbbiak pártállami tekintettel méregetnek titeket, miközben az a néhány filmes szakember, akitől tanácsot kértetek, elzárkózott a segítségnyújtástól.
Cs.Zs.: Indirekt módon volt negatív a hozzáállásuk. Odamehettünk volna egy másik filmmel is, akkor sem segítettek volna. Leginkább ugyanis arról van szó, hogy mindenki félti a "motyóját". Ehhez a filmhez a filmes szakmának semmi köze, ahogyan nekem sincs közöm a filmes szakmához, és nem is törekszem rá, hogy legyen. A személyemmel kapcsolatos bizalmatlanság az orvostársadalomban három és fél év után sem szűnt meg, de ennél még rosszabb a boncmesterekkel - mint kisegítő személyzettel - szembeni ellenérzésük. Csak akkor vesznek róluk tudomást, ha jó napjuk van...
T.M.: ...vagy ha orvosi műhibát követnek el. Az a benyomásom, hogy az orvosoknak sincsen halottkultúrájuk. Az egyetemen évekig azt tanulják, hogy addig gyógyítgatjuk a beteget, amíg mozog. Akárcsak a hozzátartozók, az orvosok sem képesek "elengedni" a haldoklót. A halál az orvostársadalom szemében a Nagy Kollektív Kudarc. Az európai civilizációban az emberek ugyanis még mindig azt hiszik, hogy ha valaki meghal, azért az orvos a felelős. Mert "az Isten verje meg, miért nem csinált valamit, doktor úr?!" Hiszen az úgy van rendjén, hogy a beteg elégedetten távozik a kórházból, előtte persze lerakja a borítékot, van benne húsz rugó. De aki elpatkol, az nem tejel.
- Mindenek ellenére: állt-e mellétek elismert szaktekintély?
T.M.: Dr. Polcz Alaine - a téma abszolút "nagymestere" - kezdetektől fogva bízik bennünk. ő és állandó munkatársa, Angyal Eleonóra thanatológiai szaktanácsadó folyamatosan segít minket. Az Intézet részéről dr. Keller Éva egyetemi docens a szellemi védnökünk.
- Mit gondoltok a magyar halálfilmekről?
Cs.Zs: Általában rosszak a tapasztalataim, de Jelenczki István tud a halálról "jó" filmet csinálni. Nagyon sokat köszönhetek neki a produkciónkkal kapcsolatban.
T.M.: Szerintem arról az alapvető problémáról van szó, hogy maga a Halál és a meghalás folyamata leforgathatatlan. Mert az agyrém, hogy leraksz a szoba közepére egy hokedlit magadnak, a kamerát a haldokló arcába tolod, és azt várod, hogy mondja meg a tutit.
- Most Dettre Gábor "... halott lepke száll tova..." című, háromszázhúsz perces filmjét cincálod ...
T.M.: ... amelyben a rendező gyakorlatilag odaköltözött egy haldokló emberhez, felvett többszáz óra anyagot, de pechére "lecsúszott a lényegről". Egyébként nem is merem végiggondolni, vajon Dettre Gábor komolyan hitte-e, hogy egy moziban vagy nagyszobánk kényelmes plüssfoteljéből tényleg végignézzük a főszereplő haldoklását. Hogy a közel hat órán keresztül beszélő csontsovány bácsit képesek leszünk azzal a tudattal végighallgatni, hogy közvetlenül a film előtt "jól" leteszi a kanalat.
Cs.Zs.: Az ilyen forradalmi vállalkozások abszurditását Örkény István már megírta a Rózsakiállításban. Ha ezt a művet Dettre Gábor elolvasta volna, vagy ha elolvasta, emlékezett volna rá, biztosan nem csinálja meg a filmet.
- Azért a ti feladatotok is meglehetősen összetett...! Dettre Gábor filmjének már a címe is lírai, ami a tiétekről erős jóindulattal sem mondható el. Mi ez a (Kiss János) altábornagy-remake?!
T.M.: Mozaikszó. Mert számunkra elsősorban az ember a lényeg. Ez a film Kiss János boncmesterről és az ő vitalitásáról szól. Minden kényes témakör az ő személyiségén keresztül jelenik meg. Az a szándékunk, hogy a nézők ugyanúgy megszeressék Jánost, ahogyan mi a forgatások alatt. Hogy pozitív képük legyen egy emberről, aki egyszerre ugyanolyan és más, mint mi.
- Hogyan boldogultál filmed főszereplőjével a forgatások során?
Cs.Zs.: Mivel János kiváló riportalany, baráti beszélgetéseink alapján tematikus kérdéscsoportokat készítettem. Van legalább harminc-negyven kedvenc anekdotája, pontosan kidolgozott története.
T.M.: János hihetetlenül reproduktív és fegyelmezett "színész". Rendkívül élvezi a forgatásokat - a bonctermi hétköznapok között ez igazi élmény számára. A Boncmesterek Országos Egyesületének elnökeként pedig azt is pontosan érzi, hogy a róla készülő portréfilm egyszerre tisztelgés és elismerés minden boncmester munkájáért.
- Producerség ide vagy oda, alapvetően színházi embernek tartalak, aki önerőből képes létrehozni a saját produkcióit. Mint a tavaly decemberben a Merlinben bemutatott Mrozek-drámát, a Mulatságot. De most mintha jobban izgatna a film, vagy az ügyek felkarolása..
T.M.: Nem vagyok olyan ember, aki egyszer kitalálta magának, hogy színházrendező lesz, és ha az nem jön össze, akkor inkább nem csinál semmit: sértetten ül otthon, mert nem érkeznek kétségbeesett hangú felkérések naponta. Azt gondolom magamról, hogy elsősorban nem dramaturg vagy rendező, hanem ember vagyok, akit a megfelelő feladatok megtalálnak. Legyen az bozótirtás Korzikán, mosogatás New Yorkban, vagy producerség Budapesten.
- Te meg azt mondtad, nincs közöd a filmes szakmához és nem is törekszel rá, hogy legyen...
Cs.Zs.: Nem azért akarok filmrendező lenni, hogy kiabáljak egy tölcsérbe. Azért csinálok filmet, mert van egy-két dolog, amit el szeretnék mondani, és csak így tudom. És ha ezután a film után nem lesz mit mondanom, akkor majd valamit mást csinálok.
