Koreai kardjátékfilm
Vér és popcorn
A dél-koreai mozi az új évezredben oly virulens, oly bőséges hozamú és oly magas minőségű hozamot produkál, hogy bármilyen filmes szakemberből sárga irigységet vált ki. A nagy stúdiók vállalt célja a nézősereg minőségi kiszolgálása, evégett pörögnek a kreatív agyak és ettől csörögnek a pénztárgépek; ennélfogva zsánerfilmekben, vagyis krimikben, horrorban és harcművészeti moziban kiváltképpen erősek és sokoldalúak a helybéliek.
Az Arahan (rendezte: Ryoo Seung-wan, 2004) és a Sword in the Moon (Kim Ui-seok, 2003) a martial arts műfaj, azon belül is a kardjátékfilmek skálájának ellentétes végein helyezkednek el. Egyik a 17., másik a 21. században játszódik; itt vaskos drámai szállal megerősített hősies vérengzést, amott komikus elemekkel dúsított látvány-fantasy-t kapunk; egyikőjük fityiszt mutat a megkövesedett hagyományoknak, a másik híven követi a tradíciókat; szellemiségüknél és kivitelezésüknél, állaguknál fogva mégis erős rokonságban állnak ők, fennen hirdetve a dél-koreai új hullám érdemeit.
Az Arahan modern közegbe helyezi a megszokott elemeket, már a cím kiterjesztése – Urban Martial Arts -- is városi harcművészetet ígér, az alkotók komolytalan szándékát a főcím elé applikált nyitójelenet is tisztába teszi. A megvilágosodott nagymesterek szenvedélyes láncdohányzás mellett élcelődnek a régi korok szokásain, gúnyos kommentárokkal illetik a harcművészethez rögzült tévhiteket. Melyik bolond menne a kietlen hegyekbe edzeni, kérdi egyikőjük, mikor egy tisztességes ebédet sem lehet megfőzni odafent, a legközelebbi falu pedig háromórányi gyaloglásra fekszik; eközben a másik telefonos jövendőmondással foglalkozó vállalkozásának anyagi hasznával henceg, cinkelve üzletileg kevésbé sikeres társait. A beavatottak remekül érzik magukat a vasbetonból és üvegből emelt városban, csakis amiatt búsonganak, hogy nemigen akadnak tanítványok; ezt a gondot fokozott médiajelenléttel kívánják orvosolni, bízva benne, hogy rátalálnak arra a személyre, kinek átadhatják az évszázadok óta vigyázott, rejtélyes kulcsot. Szerencsétlenségükre az őstehetséggel megáldott kiválasztott helyett csak egy balfék közrendőrt (Ryu Seung-beom, korábban: Die Bad, Sympathy for Mr. Vengeance) vet elébük a sors, kit zsenge korú, csodaszép protezsáltjuk (a valóban ifjú és megejtően szép Yoon So-yi első nagyjátékfilmes szerepében) merő tévedésből varázsol ájulásba egy titkos léglökéses technika tökéletlen alkalmazásával. Az egyik mester ígéretesnek tartja a fiú chi-jét, marasztalja őt, váljon tanítványukká, az alig kikamaszodott tányérsapkás pedig elfogadja az ajánlatot, mivelhogy gyengéd érzelmeket táplál a bűbájos hölgy iránt. A konfliktust egy társból lett ellenség váratlan felbukkanása váltja ki; az elfeledett hetedik mester, ki az Arahannal – ez afféle Szent Grál lenne a film kontextusában -- kapcsolatos szabályok megszegése miatt száműzetett föld alatti fogságba, egy metróépítkezés következtében kiszabadul, és erőszakkal kívánja megszerezni a kulcsot. Sorra hullnak el az idős nagymesterek, legvégül az ifjakra hárul a kulcs megoltalmazása, kik szembeszállnak a gonosszal, és – na vajon- közös erővel legyőzik őt.
A szkript kong az ürességtől, viszont a film, mint mozgásba lendített képregény, kiválóan működik. A gondosan összeválogatott szereplőgárda, az alaposan felkészített főszereplők, a nagyszerű harci koreográfiák, az ironikus kikacsintások, legfőképpen pedig a pompás látvány több mint elégséges ingert kínál a 114 perces játékidőre, unatkozni senki sem fog. A divatos tréningruhákba bújtatott Yoon So-yi egyszerűen bombajó csaj, friss és szexi, ráadásul a harcművészeti kihívásokkal is szépen megbirkózik, s bár a főszerepet játszó Ryu Seung-beom személyét legfőképpen a dél-korai tinilányokra opcionalizálták, a nagymestereket játszó középkorú színészek ironikus, kikacsintásokkal tarkított alakításai feledtetik a fiatalember a világ azon felén mókásnak, errefelé inkább idiótának tetsző manírjait. A terítés legnagyobb ásza a gonosz nagymestert játszó, színészként és harcművészeti koreográfusként egyaránt nagy rutinnal bíró Jung Doo-hong (egyebek közt: Silmido, Brotherhood of War, Fighter in the Wind), aki megelevenedett comics-figuraként osztja az opponenseket – Yoon So-yi varázslatos mosolya mellett legfőképpen az ő figurája ragad meg a nézőben.
Az Arahan habkönnyű, látványos mókázás, ellenben a Sword in the Moon már borotvaélesre fent harcművészeti tündérmese, alig szelídített mészárszék és vértenger. Rendezője, Kim Ui-seok a drámák világából érkezett a martial arts műfajba, szándéka is ehhez igazodik: karakterközpontú, torokszorító összecsapások által tagolt, veszteségekkel terhelt hőseposzt alkotott, méghozzá lélegzetállító minőségben. Főszereplői tragikus sorsú figurák; a testvérpár egyazon iskolában sajátította el a kardvívás művészetét, ám egyikőjük a sokak által zsarnokként gyűlölt uralkodó személyes biztonságára ügyelő gárdaalakulat parancsnokává vált, másik pedig a kegyetlen despota elveszejtésére törő merénylők szerény létszámú, és egyre fogyatkozó különítményét vezeti. A célhoz egyetlen út vezet, kíméletlenül át kell lépniük a másik vérbefagyott tetemén, a konfliktust egyéb módon feloldani nem lehetséges. Az arcát széles karimájú szalmakalap alá bújtató, csapzott küllemű Ji-hwan (Choi Min-su, pl. The Myth) és ninja segítője, Shi-yeong (Kim Bo-kyeong) sebes iramban mészárolják a hatalom embereit, fellógatott hullák és lemetszett fejek bizonyítják részeredményeiket, Gyu-yeob (Jo Jae-hyeon; többek közt: A sziget, Bad Guy) pedig az összeesküvőkre vadászik hasonló elhivatottsággal és könyörtelenséggel. Végkicsengését tekintve a Sword in the Moon a hazánkban is forgalmazott Hős antitézise, a zsarnokság ellen viselt, önfeláldozó harc patetikus mellékíztől sem mentes melodrámája.
Amíg az Arahan nyílt idétlenségével próbálja idegesíteni a nézőt, Kim Ui-seok a gátlástalan pózolással teszi ugyanezt, haragudni rá mégsem lehet. Mert a keveset szóló, méltóságteljes, ősz hajú főszereplő figurája elképesztően cool, a kosztümök és a helyszínek bámulatosak, a koreai eredetű technikák mellett japán és kínai elemeket is szép számban alkalmazó vívójelenetek álomszépek (nem véletlen, hogy a koreográfiáért egy hongkongi és egy koreai szakértő közösen felelt), a kibontakozó konfliktus valódi izgalmakat és durva jeleneteket egyaránt kínál. Nem utolsó sorban említve a döbbenetes minőségű kameramunkát -- ezen sorok írója még évek múltán sem tudja, hogy lehetnek ennyire jók, ráadásul kivétel nélkül, a dél-koreai operatőrök.
Popcorn és vér, urbánus harcművészeti fantasy és epikus hősdráma; érdemes követni a nagyra nőtt kistigris sorsát, mert a dél-koreai kardjátékfilmek hosszú sora mindenki számára tartogat emlékezetes tételeket.
Néhány, a tematikához illeszkedő ajánlás:
Bichunmoo, Shadowless Sword, Saulabi, Fighter in the Wind, Whasango
