Kötéltánc - interjú Kabay Barnával
- A film legnehezebb munkafázisa az irodalmi munka volt - kezdi a beszélgetést Kabay Barna. Embert próbáló feladat volt az 1934-ben készült, igen nagy sikerű kultúrkincs remake-jét úgy megcsinálni, hogy megtartva az eredeti mű karakterét, szlogenjeit, poénjait, slágerét, egy öntörvényű forgatókönyv alapján ízig-vérig mai történetet meséljünk el, amelyben a fiatalok ráismernek önmagukra, noha görbe tükröt tartunk eléjük. Kötélen táncoltunk. Nem véletlen, hogy több mint egy évig húzódott a forgatókönyv megírása, hiszen legalább hét író tollából a legkülönbözőbb változatok születtek. Az alapmű és az első forgatókönyv Pozsgai Zsolt munkája volt, a végső verziót pedig Nógrádi Gábor írta, konzultánsa, Koltai Róbert segítségével.
- Ez némiképp meglepett, ugyanis azt hallottam, hogy Koltai kibékíthetetlen nézetkülönbségek miatt nem vállalta el azt a szerepet, amelyet végül Bajor Imrére osztottak.
- Ebből is látható, hogy a szokásos, alaptalan híresztelésről van szó. Az történt, hogy Robi igent mondott egy színházi felkérésre, és mivel abszolút főszerepről volt szó, nyár elejétől kezdve nem ért rá a filmezésre. Bajor Imre igen komolyan vette a szerepét, rendkívül felkészült volt. A forgatás során harmóniában, jó kedvvel dolgoztunk - egyébként ez jellemezte az egész stábbal való munkámat, Kern Andrástól Stohl Andrásig . Ez a legjobb oldala a vígjáték készítésének, hiszen ekkor a rendező mindig azon gondolkodik, hogy a száz jó poén közül melyik a legjobb. Meggyőződésem, hogy a filmkészítés team-munka, így a kamera előtt, illetve mögött álló emberek kreatív együtt gondolkodásán, párbeszédén múlik, milyen lesz a végső mű. A Meseautónál - ahogyan a Hippolyt esetében is - ez az együttműködés kiválóan sikerült.
- Előfordulhat, hogy a színészek nem tudják függetleníteni magukat az alapműtől. Bajor Imrének Kabos Gyula árnyékától kellett volna megszabadulnia.
- Szerintem Bajor Imre legfőbb célja az volt, hogy a mai egyszerű kisembert fogalmazza meg, és ne pedig Kabos-utánzat szülessen. Minden színész arra törekedett, hogy másképp játsszon, mint az egykori nagyok, és hogy önálló karaktereket hozzanak létre.
- Miért készít remake-eket?
- Több évvel ezelőtt arról beszélgettünk Gyöngyössy Bencével - aki akkoriban rendezte első nagyjátékfilmjét, a Cigánytörvényt -, hogy miként lehetne áthidalni a magyar közönséget a magyar filmtől elválasztó szakadékot. Arra gondoltunk, vissza kell nyúlni a gyökerekhez, a nagyokhoz. Akik a harmincas években úgy készítették a filmjeiket, hogy arra be kell mennie a hazai, sőt, a határon túli közönségnek is. A Hippolytot éppen ezért két nyelven forgatták, Kabosnak németül kellett beszajkóznia a dialógusokat. Akkoriban európai közönségfilmben gondolkodtak: a Meseautó eredetijét a legszerényebb statisztikák szerint is több mint hét millióan nézték meg. Ebből kiindulva, és figyelembe véve azt, amit Amerikában és Nyugat-Európában láttunk, azt gondoltuk, hogy a magyar filmtörténet remekműveit meg kellene próbálni újrafogalmazni a mai igények szerint. Számunkra nagyon fontos, hogy ebben a folyamatban ne csak az irodalmi mű és a forgatott anyag legyen színvonalas. Mi tudatosan a hollywoodi kép- és hangtechnikával készülő százmillió dolláros amerikai filmek közé szeretnénk bekerülni a vetítőtermekben, ezért a film előkészítését, forgatását, forgalmazását átgondolt, a költségvetés legalább harminc százalékát kitevő reklámstratégia - a werkfilmtől a roadshow-sorozaton át CD-ig - kíséri végig A hazai filmkészítők azonban általában ezzel nem törődnek, mert ha egy magyar film elkészül, akkor a rendező piheg a kimerültségtől, holott a nullkópia elkészülte után kezdődik csak ez a rendkívül fontos munkafázis.
- De vajon adottak-e a feltételek egy közönségfilm elkészítéséhez? Nem kötik-e meg a kezüket túlságosan a támogatásról gondoskodó szponzorok, hogy végül a filmkészítők, gyakran szándékaik ellenére, harsány, esetleg ízléstelen elemeket legyenek kénytelenek becsempészni a filmbe?
- Mindig az arányokra kell ügyelni. Tapasztalataim szerint igenis minden szponzorral egyezségre lehet jutni abban, hogy csak addig erőltesse a saját érdekeit, amíg az a film dramaturgiáját, alapvető művészi szándékait nem sérti. A valóság - mind a Hyppolit, mind a Meseautó esetében - úgy fest, hogy nem a szponzorok, hanem a filmszakma az, amely ellenállt, és nem támogatta a műveket. A játékfilmes kuratórium kifejezetten iszonyodott a forgatókönyvtől, emiatt a Mozgókép Alapítvány nem szállt be a filmbe. Nem győztek pocskondiázni minket, harmadrangú fércmunkának, vagy tisztán üzleti vállalkozásnak minősítették a majdan megszületett filmet. Tudomásom szerint a kritikusok egy bizonyos csoportja is hasonlóképpen érez - bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy természetesen itt is akadnak kivételek. Tehát mi nem a szponzorok, hanem a filmszakma terrorja alatt nyögünk.
- Önt ez zavarja?
- Kifejezetten! Meggyőződésem, hogy egy jó, vérbő vígjátékfilm elkészítése legalább olyan nehéz és rangos feladat, mint egy szép művészfilm rendezése. Ezt azért is merem állítani, mert körülbelül húsz évig készítettem művészfilmeket - így az Oscar-nominált Jób lázadását is. A vígjáték, más szóval közönségfilm, Magyarországon mindig nagyon erősen megbélyegzett műfajnak számított. Ez mára odáig fajult, hogy igen tehetséges vezető színészeink nem mernek részt venni egy ilyen jellegű filmben, ugyanis nem tudták elviselni a kollégáik, kritikusaik, rendező barátaik szemrehányásait, támadásait, amikor elvállaltak egy főszerepet a Hyppolitban.
- Vagyis előfordult, hogy önnek nemet mondott az a színész, akire legszívesebben bízott volna egy szerepet?
- Igen. Méghozzá olyan kicsinyes indokokra hivatkozva, hogy tart a kollégái fúrásától. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy színvonalas, nagyközönségnek szóló, családi programnak is beillő filmre legalább akkora szükség van a magyar filmszakmában is, mint a nagyon rangos művészi alkotásokra.
- Ugyanakkor egyetértek Gelencsér Gáborral, aki egy írásában úgy fogalmazott, hogy nálunk az igényes kommersz vígjáték megteremtésére a hatvanas évektől kezdődően csak a két világháború közötti polgári vígjáték hagyománya szolgált mintául. Így a nagy vesztes a szatíra és a groteszk.
- Ez nem igaz. Tímár filmjei ennek ellentmondanak.
- Tímár, mint kivételt említette a szerző. Én arra vagyok kíváncsi, hogy önt miért nem érdekli a szatíra és a groteszk?
- Természetesen érdekel. Nem fogok az életem végéig remake-eket készíteni. Számos dokumentumfilmet rendezek, most éppen a bajor királyi családról, amely koncentrációs táborba került a második világháború alatt Németországban. Ifjúsági programokkal, gyerekműsorokkal is foglalkozom, most A Pendragon legenda filmes adaptációján, a Black Rose vár titkán dolgozom. Nem szabad senkit sem beskatulyázni. A filmrendezés olyan szakma, mint a cipészé: követni kell a divatot, meg kell felelni az elvárásoknak, miközben nem szabad megfeledkezni a saját igényeinkről sem.
- Tervezi új remake elkészítését a jövőben?
- Amennyiben finanszírozzák, igen. Számos Kabos-filmmel foglalkoznék szívesen.
- Ön szerint hányan fogják megnézni a Meseautót?
- A Hyppolitot eddig közel 270.000.-en látták. A forgalmazókkal és a kollégáimmal szemben én ezt csak fél sikernek tartom mindaddig, amíg ez a szám nem éri el, sőt, meg nem haladja a háromszázezret. Ezzel az érzésemmel mára egyedül maradtam, mert azt mondják, örüljek, hogy a Hyppolit a tizenkettedik legnézettebb film volt az évben. Most úgy gondolom, hogy a Meseautó látogatottsága meg fogja haladni a Hyppolitét.
Horeczky Krisztina
