Lars von Trier: Dogville

Kutyafája

Pedig: A Dogville vetítésén a mellettem ülő középkorú férfi folyamatosan fanyalgott, unalmasnak találta a filmet, izgett-mozgott, a film után a folyosón többen voltak azok, akik azt mondták, hogy lehet, hogy Trier jó rendező volt, de már nem az, a Dogville, rossz (mondd a szemembe) igen, a Dogville csapnivaló film. Nos. Egy biztos: Lars von Trier zseniális rendező, a Dogville ötlete, forgatókönyve, képi világa, feledhetetlen, érdekes, és legalább annyira inspiráló, mint volt annak idején a Dogma (abban is már el volt ásva a kutya) mozgalom (igaz még nem múlt idő, de kétségtelen, hogy a Dogma atyjának, Triernek, már semmi köze hozzá): idézni kellene Bazint, és mindenkit, aki valaha valamit írt a színház és a film kapcsolatáról: ugyanis a Dogville színház is, film is, színdarab is, népszínmű, véres komédia, és több köze van Brechthez, mint mondjuk Bergmanhoz, több köze van az amerikai dráma aranykorához (Teenessee Williams, O’Neill), mint mondjuk Antonionihoz.

A film egy leginkább színpadnak nevezhető díszleten (díszleten és nem díszletben; a házakat csak alaprajzuk körvonalai jelzik, sok a daruról készített magaslati felvétel) játszódik, egy Dogville nevű városban, ahol nem élnek többen, mint Gombosszegen, vagy egy átlagos öt szintes panelben. Itt talál menedéket a gengszterek elől menekülő Grace, vagyis Nicole Kidman, aki a Baz Luhrman féle gigantikus tévedés, a Moulin Rouge (ismét csak kénytelen vagyok hangsúlyozni a véleményem) részletgazdagon rekonstruált miliője után, egy erősen stilizált, képletes térben kénytelen játszani. A falu, rövid vita után befogadja. A film kilenc részének legalább fele a Dogville-i boldog napokról szól. Grace beleszeret Tomba, aki meggyőzte a helyieket, arról, mind a falu, mind Grace jól jár azzal, ha Grace náluk marad. A falusiakat többek között Lauren Bacall (Bogart exneje), Ben Gazarra (Cassavetes egyik kedvenc színésze), a rendező szívének kedves, remek színészek (Jean-Marc Barr, Stellan Skarsgard) alakítják, nem sorolom tovább: aki rossz színészvezetőnek tartotta Triert, az a Dogville után megváltoztathatja a véleményét: megannyi helyzetgyakorlat, ajtó nincs, csak ajtónyikorgás, minden utca, minden ház csak egy vázlat, egy skicc, és vicc (még a kutya is: a puszta rajz morog): a Dogville ironikus, és helyenként (a humor sem volt korábban Trier erőssége) igen szórakoztató, humoros film. Trier felidézi a film-noirokat, a hetvenes évek nagy gengszter filmjeit, elszórakozik az amerikai mozik sutaságán, a viktóriánus erkölcsökön. Dogville kimutatja a foga fehérjét: a legalább két tucatnyi DV kamerával felvett mű minden beállítása merész, megkockázatom, zseniális (ki merne ma egyszerű fehér vászon elé állítani színészeket Trier-en kívül), számtalanszor kihasználja, hogy egyszerre több minden megmutatható a vásznon, hiszen nincsenek falak: látható például, ki mint tesz-vesz a helyiek közül, miközben Grace-t megerőszakolják.

Sokszor kellene (kell) megnézni a Dogville-t, hogy minden apró momentumra oda lehessen figyelni, a feliratokra a házak falán, az autókra, az utca nevekre (mellesleg, a fő utcát Elm utcának hívják), de az már első ránézésre világos, hogy itt többről van szó: hogy itt arról látunk valamit (talán filmet) - erkölcsről, társadalomról, arról, hogy hogyan változik a véleményünk, a képünk azokról, akiket közelebbről, majd még közelebbről megismerünk – amiről Aronson vastag könyvet írt (a Társadalmi lényt: a Dogville társadalmi pszichológia alapvetés is (ahogy erkölcs-filozófiai alapvetés is), és mint ilyen, komor (minden humora ellenére), kegyetlen és pesszimista film. A Narrátor hang (ha jól hallottam) ugyanaz, mint Trier egy korai filmjében, az Európában. Egy újabb Trier-trilógia (ami Amerikáról, az amerikai álomról szólna), első darabja. És annak ellenére, hogy a velem egy moziban ülők többsége fanyalgott, kötelező darab: legalábbis a filmet készítőknek, vagy készíteni akaróknak mindenképpen: Triertől van mit tanulni. Úgy fújja át a végén valóban bekövetkező döbbenetes katasztrófa (északi) szele az egész darabot, hogy a végén még a legelutasítóbb nézőnek (a mellettem ülőnek) is hideglelése lett. A Dogville vitathatatlanul lenyűgöző kísérlet: pedig a kilenc jelenetből jónéhányban a színészek nem csinálnak mást, csak azt, amit minden színészgyakorlat órán, már főiskolás korukban is csináltak.