Maffia avagy a hűség romantikája

A nagy család

Ezek a szavak korántsem egy osztálykirándulás tábortüze mellett hangzottak el a hippi-múlt fakuló emlékeit felidéző érzelgős tanárbácsi szájából. Mario Puzo Don Corleonéja mondta ezt, aki ugyanakkor jog- és érdekvitáit többnyire fegyverek és gyorsan kötő beton segítségével oldja meg. Mindezt persze csakis a „családért” és a „barátságért”.

Ha szükséged van a nagy Don szolgálataira, egyszerűen csak szívességet kell kérned tőle, s cserébe ő sem vár mást, mint - lehetőségeidhez mért - szívességet. Így lesznek például a jogi egyetemekre bejuttatott fiatalokból később olyan bírók és ügyészek, akik a megfelelő pillanatban a megfelelő döntéseket hozzák. A rendszer működését az erőszak garantálja, de a mindenek feletti, személyre szóló hűség és odaadás eszménye teszi vonzóvá. Ez úgyszólván az „ideológiai felépítmény”, a credo, mely köré a bűnszövetkezet azonosulásra alkalmat adó szervezeti identitása felépülhet. Fontos eleme ennek a hitvallásnak, hogy a törvényes rend világában a hazug kulisszák mögött valójában aljasság, erőszak, és korrupció tombol, mellyel szemben az egyén erős barátok nélkül reménytelenül védtelen.

A „családért” és a „barátságért”

Amerigo Bonaserát becsületes, törvénytisztelő emberként ismerhetjük meg a Keresztapa-regényben, aki tudatosan távol tartja magát a Corleone családtól. Amikor azonban a lányát nyomorékká verő suhancok a bíróság mit sem érő felfüggesztett ítélete után az arcába nevetnek, elkeseredésében mégiscsak nagyhatalmú földijétől kér méltányosabb igazságot. A Don úgy fogadja, mint atya a megtévedt gyermekét, és e szavakkal korholja: „Sok pénzt költesz ügyvédekre, akik pontosan tudják, hogy bolondot fognak csinálni belőled. Elfogadod egy bíró ítéletét, aki úgy árulja magát, mint az utolsó szajha az utcán.  …amikor pénzre volt szükséged, elmentél a bankba, és hatalmas kamatokat fizettél, közben kalaplevéve vártál, akár egy koldus, míg ők körülszaglásztak. De ha akkor hozzám jössz, az erszényem a tied lett volna. Ha hozzám fordultál volna, az a két szemét aki tönkretette a lányodat, most keserű könnyeket hullatna.”

A maffiafilmek alapreceptje tehát, hogy az egész világ ellenében is érvényes hűség romantikájához a bűn romlottsága keveredik, s az összeférhetetlennek tűnő ízek meglepően fogyasztható elegyet képeznek. A nézők lelkében ez ugyanazt a harcot szítja fel, amely egyes szereplők vívódásában is megfigyelhető: mennyire hagyja magát elsodorni az ilyetén érzelmesség vonzásában, ha mindez a mindennapi lelkiismeret számára elfogadhatatlan kegyetlen gyilkosságokkal, kínzással, mások kifosztásával párosul?

A Coppola-trilógia kiváltképp erősen hangsúlyozta, hogy a maffia mennyire teli van szeretettel. A család ügyeiben történő ijesztő operatív intézkedéseket leszámítva minden csupa esküvő, keresztelő, spagettivacsora és halálmegvető ragaszkodást jelző ölelés. (A fáma szerint Brando elsőre azzal dobta vissza A keresztapa forgatókönyvét, hogy ő ugyan nem fogja a maffiát dicsőíteni.) Az odaadás és az összetartozás szimbólumainak halmozása sejteti miféle kötőerő segíthetett a szervezet összetartásában, a lojalitás biztosításában. Az ember azon természetes hajlandóságára gondolhatunk, hogy a személyének szóló érzelmi gesztusok hatása alól ritkán tudja kivonni magát, még akkor is, ha jó oka van érdekszempontokat feltételezni mögöttük. Világos, hogy nem csak a New York-i olasz maffia, de legális szervezetek is élnek vagy visszaélnek ezzel a lelki reflexszel, amikor emberi közösségeket saját céljaik érdekében próbálnak mozgósítani. A cégek, amelyek közös szabadidős programokat szerveznek alkalmazottaiknak a „csapatépítés” jegyében, szintén jórészt ebben a mechanizmusban bíznak. Katonai alakulatok, ahol az újoncokat válogatott megpróbáltatásoknak teszik ki, de közben mindig bátorítják őket, sőt előírják nekik, hogy legyenek mindenben egymás segítségére, egyaránt építenek az ilyen helyzetben spontán fellépő érzelmi kötődésre. Lehet-e nem megszeretni a bajtársat, aki a kezét nyúlva felsegít a hágón (még ha a saját fülemmel hallottam is korábban, hogy parancsot kapott az ilyen viselkedésre)?

„Akár veled is halnék”

Amikor Donnie Brasco a maffiába fedőnéven beépülő FBI ügynök, elviszi karácsonyi ajándékát az őt felkaroló, öregedő alvezérnek, Lefty Ruggierónak, még nem sejtik, hogy az érzelmi kötés technikája ezúttal a visszájára fordul. A két ember között kialakuló kvázi apa-fiú kapcsolat mindkettejüket magával ragadja és kezdik elfelejteni hová is tartoznak valójában. „Akár veled is halnék” - mondja Lefty, amikor elmagyarázza patronáltjának mit jelent, hogy a nagyfőnököknél beajánlotta őt. Hiszen a maffiatag az életével felel, ha az általa bevezetett újonc árulónak bizonyulna. Már-már megható a korosodó gengszter -felbujtóként 23 gyilkosság felelőse - atyai fontoskodásában, ahogy ott ül a viseltes kanapén, nyűtt mackóruhában, atlétatrikóban (zseniális jelenet: melyikünk ne ült volna egyszer így szemközt az apjával), és magyarázza az új fiúnak, hogy immár végérvényesen rábízta az életét.

Leftyt végül valóban megölik, mert hiába válik egyre világosabbá, hogy pártfogoltja a másik oldalon áll, ő a végletekig kitart mellette. Donnie viszont hajszál híján átáll a maffiához. Egy meglepetésszerű FBI-akció szinte véletlenül akadályozza meg abban, hogy embert öljön, és ezzel megpecsételje a sötét oldalhoz tartozását. Így viszont érdemérmet és megalázó pénzjutalmat (500$) kap a sikeres akcióért, mely során mindvégig az életét kockáztatta. A kínos átadási ceremónia után, ahol a nevét is alig bírják felolvasni a papírról, Joseph P-i-s-t-o-n-e különleges ügynök alias Donnie Brasco szomorúan és megsemmisülten bámul maga elé. Alighanem Leftyn jár az esze, akinek a végzetét hozta, hogy kiállt érte. Felesége kérleli, hogy felejtse el az egészet és térjen vissza az igazi családjához. De hát akárhogy legyen is, nem könnyű elfelejteni valakit, aki egykor ennyire véresen valóra vált ígéretet tett nekünk: „Akár veled is halnék.”