Makk Károly: Mese a 12 találatról

Makk Károly lassan ötven éves vígjátéka érdekes útikaland visszafelé az időben. A Mese a 12 találatról ’57 február elején egy nagyrészt szétlőtt, romos városban került a nézők elé. Pár hete már véget ért a disszidálás nagy hulláma, és akik a romos városban maradtak, másfél óráig jól érezhették magukat a moziban, sőt szembenézhettek a vásznon megjelenő alteregóikkal. A vásznon orvosprofesszortól általános iskolai tanárig és pincérnőig meg munkásig a legkülönbözőbb pesti emberek szaladgáltak. Mindegyikük élete szűkös és nehéz, mégis sokat nevetnek, és van bennük valami elpusztíthatatlan életrevalóság. A neorealista olasz komédiákhoz hasonlóan ők is véletlenül ismerkednek meg és barátkoznak össze egy presszóban, ahol totószelvényt töltenek ki. A neorealista olasz komédiákhoz hasonlóan itt is narrátor kíséri végig a történetet. Kiderül, nagyon sok pénzt nyernek, és megváltozik az életük. Aztán kiderül, alig nyertek valami kis pénzt, de valamiképp mégis meg fog változni az életük. Sok minden hasonlít ebben a filmben az olasz neorealista komédiákhoz: a hangvétel, a cselekmény-bonyolítás, még a szereplők is – csak a pesti nézők helyzete volt teljesen és összehasonlíthatatlanul más 1957 romos telén, mint mondjuk az olasz nézőké egy hasonló olasz komédia premierjén.

Makk Károlynak a nagyon sikeres indulása (Liliomfi) után jó évei és jó filmjei következtek (9-es kórterem, Mese a 12 találatról), majd a Ház a sziklák alatt, ez a komoran fénylő remekmű. Bármilyen furcsa talán, 57/58-ig Makk a gyors- és könnyedkezű fiatal profi, a magyar vígjátéknak máris nemcsak reménysége, hanem legbiztosabb művelője, egy „korszerűbb” és igazabb Keleti Márton – ilyennek látszott. A látszatban volt is valami, csak ma tudjuk, a jövőben, hogy Makk azért ennél több lett, hogy már akkor is „több van benne”. A Mese a 12 találatról -– hogy szép klisét használjak: „könnyed” vígjáték, típusos emberi sorsok szinte kortalan (történelemtől független) „örök” sorsok komédiás megrajzolásával, könnyed elbeszélésmóddal... Így is van, és mégsem ez az értéke: amit a vásznon látunk, arról süt, hogy nem „független” a történelemtől, hogy csak az akkor Budapesten játszódhat, hogy ezeknek az embereknek a sorsa (ahogy „ki vannak találva”, és ahogy a színészek megelevenítik) szociológia meg történelemkönyvi hitelű. Az akkori presszó, az akkori társbérlet, az akkori orvosi rendelő – archeológiai lelet mai szemmel - komédiai önkénybe csomagolt hiteles dokumentumfilmet kapunk, történészek bámulhatják nagyítóval. (Az egyik szereplő – Psota Irén – kisszobájának falán külföldi városok és szállodák fényképe – ide nem fog eljutni most vagy egy évtizedig, ha már nem disszidált... A film persze 56-ban készült, a forradalom előtt, ezért aztán most február elején, a határok végső lezárása idején a szétlőtt Pesten különös „akusztikája” támadt Psota sírós utazni vágyásának.

Írhatnánk a színészi játékról. Egészen másképp játszanak, mint ma: más gesztusokkal, más hangsúlyokkal, más mimikával. A fiatal Ruttkay, a fiatal Darvas Iván, a fiatal többiek: számomra hitelesebbek és jobbak, igazabbak, mint a hasonló korú mai magyar színészek. Azt hiszem érdemes erre az időutazásra vállalkozni: egy villanásra belenézhetünk egy mára már örökké behomályosult történelmi tükörbe. Nevetni lehet meg bámuldozni, és még meg sem tudjuk pontosan mondani, hogy mi benne a legbámulatosabb.

Mese a 12 találatról. (Magyar Filmmúzeum, Vasárnap, 21h 30 perc)