Marx József: A kétdimenziós ember

Ködös utak

A játékfilm dramaturgiája – így az alcím, mely kiegészítés lövi be valójában a témát. A megfogalmazás azonban ismerős, mi több, egyre ismerősebb. A tartalomjegyzékbe, majd a szövegbe történő bemelegítő alámerüléseket követően az első felötlő asszociációk egyetlen könyvre redukálódnak. A hetedik művészet-ért nyúlok a polcra, gyanúm megerősítést nyer, mi több, egy elfeledett alcímmel ajándékozza meg érvelésem: A film formanyelve. A film drámaisága. Azaz a kettős lehatárolás szintén a (játék)film dramaturgiáját adja ki eredőnek Bíró Yvette 1994-ben kiadott munkájában. Olvasási kedvem ettől persze még csöppet sem lanyhult, épp ellenkezőleg, hiszen az időközben eltelt majd tíz év filmnyelvi innovációi és az ezekhez tapadó elméleti belátások indokot szolgáltattak egy új, nagyobb rálátással bíró filmdramaturgiai tanulmány felbukkanásához.

Ám a recenzió hirtelen fordulatot kénytelen venni, mivel a dicséret lehetséges irányvonalai a továbbiakban a csalódottsághoz vezető utat szegélyezik. Sorolom. A legfőbb erény fent vázolt lehetőségéről könnyűszerrel mond le a szerző, amikor például csuklóból veti el a digitális technika létjogosultságát a “filmművészet” terepén. A hozzáállás duplán problematikus, mivel e gesztussal egyben átgondolásra érdemtelennek (és csupán a látványfokozás trükkhajhászására érdemesnek) ítéli az utóbbi évek talán legnagyobb hatású filmnyelvi újítását; továbbá fenntartja az – éppen az utóbbi évtized(ek) tudatos és tudattalan törekvései által egyaránt – elutasított, de minimum megkérdőjelezett magas- és alacsony-, elit- és tömeg-, stb. oppozíciós előtagok meghaladott használatát. Marx József elsőként tehát lemond a legújabb tendenciák hozadékáról: érzéketlen a Dogma iránt, nem vesz tudomást a digitális kamerák elterjedéséből eredő “hozzáférési robbanásról”, vagy éppen a digitális trükkök egyre realisztikusabb valóságimitációs paradoxonáról. Ezzel szemben nem definiálja számunkra a “filmművészet” fogalmát, melynek elképzeléséhez csak kétes értékű megközelítő fogódzókat nyújt: “a filmművészet áramkörébe mondjuk az olyan alkotások, mint a Csillagok háborújának szaporodó epizódjai, aligha kapcsolódnak be” (11.o.) illetve a fogalom-meghatározatlanság ehhez hasonló, komoly tanulmányba nem illő meglátásokat kreál: “a fiatalok igényeit kielégítő film (ami ugye nem a filmművészet)” (12.o.).

A szerző – immár bizton állítható – konzervativizmusa nem talál (nem is keres) rendes fogást a klipeken, illetve a mozgóképes posztmodernizmuson sem. Előbbivel kapcsolatban nagyszüleim modorában jegyzi meg a 158. oldalon, hogy a klipeknek “nincs kontextusa, hacsak nem maga a nóta, amelyet illusztrálnak”; ám a posztmodern film sem ússza meg egykönnyen, mivel a könyv végének legyintést érdemlő kitekintésének konklúziója: “Bejöttek az utcámba!” – adja – a feltehetőleg a tenyerét dörzsölgető – Lynch szájába a blöffretorikát a Kék bársony kapcsán (275.o.). Az alfejezetet bevezető eszmefuttatás (jó esetben) elfogultságot tükröz, benne ugyanis a véletlen fogalmának mozgóképbe oldása kapcsán a jancsói szerkesztésmód kerül – összemérhetetlen és félvállról átgondolt – szembeállításba a tarantinói (immár lealacsonyító idézőjeles) “véletlennel”. A vitát lezáró lakonizmus pedig direkt cáfolja a Ponyvaregény-nyel kapcsolatos függetlenfilmes tudásunkat: “túlságosan nagy volt az anyagi befektetés részaránya a szellemi befektetéshez képest”(271.o.).

A képtől a történetig tisztességesen felépített filmes folyamat nagyjából követi a tíz évvel korábban napvilágot látott előd léptékeit, úgy, ahogy annak példáit is. A filmnyelvi, elbeszélésbeli és technikai evidenciák elkoptatott és viszonylag kevésszámú illusztrációkkal vannak kikarózva (vö. például a “Megtört” horizont alfejezettel), a dramaturgia alapegységeit, szabályait sorba állító alfejezetek (245.oldaltól) esetleges és általános kritériumokat sorolnak – leginkább a klasszikus elbeszélésmód írott (Burch vagy Bordwell) szabályait követve.

A negatív kritika élét a könyv számos örömteli pillanata csorbítja, melyek közül megemlítendő a filmtörténetbe ágyazott dramaturgia spektrumának technikai, gazdasági, politikai hátterű szélesítése, de leginkább színesítése. Emellett kiemelendő a szöveg igazi kuriózuma, azaz egyes szépirodalmi idézetek hangsúlyosan frappáns, kevéssé sem erőltetett, meglepően konstruktív és gondolatébresztő szerepeltetése. Noha a szerző éppen az “újból divatos élménykritika” (13.o.) ellenében kívánja meghatározni munkáját, mégis az idézetekkel való szubjektív játék válik a könyv valódi és egyedi élményt nyújtó erényévé.

Persze kár is sopánkodni, hiszen A hetedik művészet dramaturgiai folytatása, azaz egy évtizedet követő átgondolása már úgyis megszületett, mely a Nem tiltott határátlépések világába vezet, ahol a címbe rejtett megengedő hozzáállás egyben feloldja az ezredforduló tarthatatlan mozgóképi konzervativizmusát.

Marx József: A kétdimenziós ember
Vince Kiadó, Bp., 2003

Szívesen elolvasnád olcsóbban? - Klikkelj ide: Bookline.hu