Média és háború

Önfelszámolás

A puding próbája az evés, a hírtévéé meg a háború. A háború éles helyzet, a legkomolyabb dolog, amit eddig ki tudtunk találni – ha már büszkék nem lehetünk rá, legalább tudjunk róla, akárhol történik is. Az iraki háborúról rengeteg vélemény elhangzott és hangzik el folyamatosan. Nem tisztünk rendet vágni közöttük, mérlegelni, hogy miért is van ez így, miért nem máshogy, kellett-e vagy sem. A hírtévék mutatnak, mi nézünk és értékelünk.

Kép a képben
A legkülső burok, a puszta látvány. TV be, adrenalin föl, impulzusok kihegyezve az információdömpingre. Az információáramlás finoman kiegyenlített (CNN, BBC), vagyis jó sokszor mutatják ugyanazt. Sokáig. Ismételve, megkeverve, új kontextusba helyezve – időt hagynak a nézőknek, dolgozza fel mindenki a maga tempójában. Az alaptempó egy sokszorosan Cavinton-függő aggastyán horizontjára lett ugyan beállítva, de sebaj, a vizuális megvalósulás és a képtördelés invenciózus, már-már avantgárd értékekkel bír. A képmező sokszorosan osztott: az egyik sarokban általában egy beszélő fejet látunk, aki folyamatosan rappeli a legújabb(nak tűnő) híreket, a kép legnagyobb részét pedig maguk az események foglalják el, jól elkülönülve a resztlitől. (Ez esetben a resztlibe tartoznak a különböző tévétársaságok – hírügynökségek - katonai alakulatok logói, amik egy-egy szerencsésebb pillanatban el tudják önteni az egész képernyőt, de általában meghúzódnak valamelyik sarokban.). A képsík alsó részében scrollozódnak a legfrissebb hírek, a textus minősége csak néha igényelné nagyító használatát, de olyankor már minek – a szemünk így is elég megterhelésnek van kitéve. Legalábbis, ha fejünkbe vesszük, hogy egyetlen képelemet sem hagyunk ki és kifacsarjuk mindből a legtöbb információt.
Az alapfelállás a fent vázoltakban adott, ehhez járulnak még a bónusz-elemek: nem ritka, hogy több beszélő fej is uralja a képernyőt, külön kis ketrecben mindahány. Egymással társalognak műholdon, de az is lehet, hogy egy stúdió-térben vannak, csak így hatásosabb. Közben megy az események repetitív ismétlése, különböző kameraállásból ugyanaz a homokdűne, vagy gyakorlat közben felvett harckocsi. Néha beadnak egy-két 3D-s térképet Irakról, ahol digitálisan megrajzolt virtuálcsapatok mozognak, híven követve a kommentátor instrukcióit. Aki esetenként (vizuális agresszió!) minden előzmény nélkül, mint valami szellem, betölti a képernyőt, jelentőségteljesen a szemünkbe néz, mond valami nagyon fontosat (legalábbis a hangsúlyból ítélve, mert amit mond, azt már hallottuk), majd hipp-hopp eltűnik, térkép vissza. E kis példa is remekül megmutatja, hogy a különböző képmezők közti váltogatás (a kép beterítése az egyik elemmel, majd vissza, ugyanez más kivágattal, kicsit gyorsabban, stb.) végtelen számú variációs lehetőséget generálhat. A hírtévék vágói (és szerkesztői) ezt ki is használják - a ritmusra nem lehet panasz. A felszínen úgy tűnik minden rendben, mindenki teszi a dolgát.

Zöld alapon zöld ufók
A probléma ott kezdődik, ha az agy elkezdi értelmezni a látványt. Van ugye a kísérleti filmekből ismerős permanens villódzás, ami a kivehetetlen háttér és az elmosódott előtér kontextusában érdekes képzettársításokat kelthet. Zöld alapon zöld ufók vívnak digitális párbajt, mindezt olyan, nehezen komolyan vehető képi megoldásokkal dúsítva látjuk (zoom az egyik pöttyre, kis zöld pöttyből nagy zöld pötty lesz, ejha!), amiket egy komolyabb visual dj kikérne magának. És a tudat mélyén ott munkál a felismerés: bizony ez egy bombázás. Ahol emberek halnak meg.
Azokat a képeket, amiken kivehető, hogy mi történik, három csoportba oszthatjuk. Van a broadcast minőségű, szemnek oly kedves standard televíziós kép. Vannak az amatőrfeelinget hordozó (és általában arab hírcsatornáktól átvett) roncsolt, szemcsés Hi-8 minőségű képek, valamint az újdonság, amivel több pixelnyi homokot és tankhátsót sikerült már élő közelségbe hozni: a videotelefonon átjátszott képek. Ez utóbbi inkább viccnek jó, mintsem érdemi képi információ átadására – pszichológiailag viszont hatásos lehetne, hisz azt sugallja a nézőnek: „mi bizony még így is, árkon-bokron, önökért.” De mivel szegény néző nem tudja mit kéne látnia, és miért, ez a szempont nem releváns. Az amatőrfeelingű képeken az a jó, hogy van akció. Valóban látunk eseményeket, bár mivel e felvételek forrása jobbára arab, ott él a gyanú, hogy erősen cenzúrázott változatban kerülnek a nyugati csatornák képernyőire. A cenzúra léte tény, tetten érni néhány hamar elvágott snittben, és az egész nyugati tájékoztatási koncepcióban lehet. El kell fogadni, ez van. Ami e képtípusnál még feltűnő (bár ez mindháromra vonatkozik, de erre hatványozottan), az az operatőri munka teljes hiánya. A képek úgy néznek ki, mintha egy éppen arra tekergő iraki pásztorgyerek kezébe adták volna a kamerát. Ez még nem lenne baj, de látszik, hogy nem ért hozzá. A kamerán van zoom, használjuk hát, ha kell, ha nem. Élességgel fölösleges bíbelődni, ott az autofocus, van olyan béna, mint akármelyik operatőr. Képkivágatot megtartani elitista luxus, nézhető képet komponálni fölösleges, háborús tudósításnak minden elmegy.
A broadcast minőségű képeken ezzel szemben remek felbontásban, technikailag profin látjuk a Semmit. Azt viszont sokszor. Néha egy-egy füstfelhő, arra mélázó varjúcsapat, ilyesmi. Lehetne akár a Hortobágy délben, csak ott kevesebb a homok. Tiszteletreméltó ez a reduktív gesztus a TV-társaságoktól, hogy nem adnak olyan képet, amin információ is van. De akkor minek nézzünk (hír)tv-t?

Ecce homo
Például a hiteles emberábrázolások miatt. Amerikai katonát ritkán látunk ennyire testközelből, (irakit most sem), hogy az ingujjra vetkőzött, golyóállómellénnyel felturbózott, de gondosan sminkelt és derített (hát igen, a profik) tudósítókról ne is beszéljünk. Az, hogy e gigantikus show melléktermékeként emberek is meghalnak, valahol elfelejtődött. Száraz adat csupán néha a képernyő alján futó végtelenített hírfolyamban. Az összegzések személytelenek, a képeken látható élő és talán épp akciózó amerikai katonák csavaroknak tűnnek a gépezetben, felcserélhetőek és összekeverhetők. Statiszták, mint ahogy az irakiak is, ha egyáltalán megmutatják őket. (Nem így az igen médiaérzékeny bagdadi civileket, akik a három legnagyobb hírtévé – CNN, BBC, Al-Jazeera – kamerái előtt bontották le Szaddam Huszein szobrát nemrég.) Az emberi méltóság zárójelbe lett téve egy időre – aki katona, számoljon a következményekkel. Aki civil, az pedig a legrosszabbal. Róluk tudunk a legkevesebbet. A nézők számára készített végtermék pedig egy nagy igyekezettel összerakott Potemkin világ lett. Érdekeltté kellett tenni valahogy mindenkit ebben a showban, össznépi társasjátékká degradálni a vérvalóságot. A hollywoodi boszorkánykonyhából elcsent hangulati elemek (aláfestő zenék, a képvágás ritmusa) működnek és hatnak, de nem fedik el a lényeget: ebből a háborúból alig láttunk valamit. Arról, hogy mi történt (és történik ott) az emberekkel, pláne fogalmunk sincs, legalábbis nem az audiovizuális médiából. Az most eléggé leszerepelt. Maradnak majd a beszámolók azoktól, akik ott voltak, átélték és látták az eseményeket, talán el is hisszük majd nekik. A szemünknek nem hihetünk. Nincs miért.