Még egy utolsó nekilendülés

Az előző napi ghánai-mongol konga-kooperációval megvalósult közös lelassulást, vagy ha jobban tetszik, felgyorsulást és a zártkörben megtartott szervezői lazítást követően csak kevesen képviselték a Mediawave-péntek moziközönségét. Igaz, a versenyprogram már lefutott, a zsűri mérlegelésbe mélyedt, de ez még nem az „aki bújt, aki nem” állapota. Az „egyhétvégések” kaptak egy utolsó lehetőséget az ismétlésekkel. Amiből még válogatni lehetett: a sámán zenészek által „megreklámozott” szibériai dokumentumfilm blokk, a zenei filmek második adagja, meg a nagymesterek retrospektívjei még egyszer.

Már csak a mulasztások pótlásán igyekszem, maradnak a dokfilmek, de megengedhetek magamnak némi ínyencséget. Aztán valahogy sikerül beletrafálnom az összes „élet-filmbe”. Műsoron a halál misztériuma, a frusztrációk, a kételyek, a közhelyekbe csúszó nagy kérdések. Mindjárt a kisjátékok kettes blokkjában, egy csapatban a korábban már megemlített hazai büszkeségekkel Dyga Unojával és Fliegauf Hypnosával, Guillermo Marin munkája, a sokat sejtető címmel megáldott Deus ex machina. Az alapkérdés egyszerű: mi van, ha egyszercsak megteszed, amire titokban gondolsz? Ha egyszercsak hagyod elszabadulni az indulataidat, átléped azt a bizonyos határt, és nem gondolsz a következményekre. Ez az egyetlen pillanat pedig olyan magátólértetődő természetességgel érkezik, amikor itt az ideje, hogy a félénk fiú megerőszakolja kacér kolléganőjét, a jólfésült üzletember pedig agyonveri az útjában álló kocsi sofőrjét. Hogy honnan és miért érkezik mindez, arra nem adnak konkrét választ a minimálszöveg mellett reklámgyorsasággal pergő képek, csak egyet szögeznek le visszavonhatatlanul: „Veled is megtörténhet egyszer.” Az őrült pedig kiabál: „Mindenki fusson!” Önmaga elől?

 
Kicsit békésebb vizek, és utóbbi itt szó szerint értendő, hullámoznak tragédiába Lucy Blakstad ír családi közelképében, A születésnapban. A sztoriban semmi különös nincs: Anya és fia vendégségbe indul egy traktoron, amivel átszelni készülnek az apályban megcsappant tavat. A traktor elromlik, jön az ár, felmerül az emberek a folyékony semmi közepén szindróma, aztán elmúlás, megbocsátás, lelkiismeretfurdalás, meg a piros sapka, ami a mamából marad.

Ha már halál. A téma a szolid unalomban szorgoskodó váltóőröknél is felmerül, akik megértek egy dokumentumfilmnyi celluloidot a szlovák Peter Filonak (Az ablakon keresztül). Kis, sínek mentén berendezett sajátos miliő, az egyenruhások kasztjának egyik vetülete. Aki megtehetné, nem utazik, aki túl sokat látta, nem kívánja. Hogy mi az érdekes ebben a világban, nem derül ki. Talán csak az az egyetlen gondolat, ami a folyamatot elindította, amikor a rendező mélyfilozofikus állapotban kibambult egy express ablakán.

Szintén élet értelme jellegű kérdések a 42-őn túl, azaz már túl a hatvanon is, egy idős kubai házaspárral, akikben az a különleges, hogy valaha a szivarnagyhatalom elsőszámú sztárjai voltak, mégsem lettek halhatatlanok. Martha és Luis (r.: Yoav Shamir) tragédiája a rendszer, ami nyugdíjba küldte őket. Marad tehát az emlékezés, ami állítólag az események újra átélése, ezzúttal egy majdnem halhatatlanságot biztósító stáb kíséretében. Barnult fotók, régi lemezek, néhány szégyenlős mosoly, egy-egy mosogatás közben előtörő dal, meg néhányan a régi fiúk közül, akik még emlékeznek rá, hogy poharazott Castro Gagarinnal a Valdez Band muzsikájára. Ennyi maradt.

A sámánblokk A negyedik dimenzióban kalandozik két majdnem teljesen őrült fizikussal, akik a pálinkafőzéstől a tökéletes autóig tesztelik a fizika és Isten összefonódásait, míg a dokumentumblokk további részében orosz Retro (r.: Ella Davletshina) egy régmúlt táncmulatság évtizedekkel későbbi tevékeny felidézésével, aztán egy köteg képeslapnyi Peru, avagy üzenetek a Semmi széléről (Lea Rekow), ahol néha egy álló hétig tart a lakodalom, a férfiak a sapkájukba kötött mintákkal jelzik, hogy páratlanok vagy párosak-e, az ősi indián vallás keveredve a katolicizmussal, az ásványokat és a bányászatot az Ördöggel azonosítja, a Nasca-völgy csontjai pedig némán hevernek tovább.

Vizuális kényeztetés után némi audio. A várva várt David Murray -Pharoah Sanders-szel ellentétben- nem okozott csalódást, sőt! Épp csak leszállt a repülőről, máris friss és lelkes muzsikált produkált. És talán mert már annyira otthon érzi magát, ezzúttal nem világos öltönyben, hanem egészen lenge, nyárias öltözetetben, szandálban, és saját, hasonlóan „afrikaiul” kinéző csapatával celebrált a Művészetek szentélyében, ahova nemcsak a meleg és a péntek este vonzott teltházat.