Menekülés a rövidfilmbe
Tanulságok napjai
Fliegauf Benedek: HypnosRövidfilm. Nem egészestés, komoly darab, csak amolyan kis nyúlfarknyi filmecske. Már legyintenénk is, milyen könnyű dolog ez, tíz-húsz-harminc percben mesélni valamit. A jó tömörítéshez azonban mesterkéz kell, a műfajhoz pedig jó adottságok: irodalmunk is jó pár, a regény nagyszabású műfajával kezdő, de végül a rövid formákban magára találó tehetséget termelt. Paradox a helyzet: filmgyártásunk sanyarú állapota miatt hazánk(fiatal)fiai gyakorta kerülnek olyan helyzetbe, hogy kicsi büdzséből kicsi filmet kell készíteniük. Nagyfilmnyi mesélnivalójukat - vagy nagyravágyó álmaikat - kell ekkora időtartamba sűríteniük. A kényszerhelyzet azonban jót is szülhet. Előbbire, utóbbira is példát szolgáltatott az ötödik Menekülés a rövidfilmbe fesztivál. Volt, aki ide „menekült” és volt, aki rátalált egy formára, hosszra.
Az előzsűrizés hiánya sok előnnyel járt, különösen az alkotók szempontjából, tanulságképpen, egymás megismeréséül szolgáltak a különböző forrásokból származó művek. Ám a betévedő-kíváncsi néző - mert hál'istennek, erre is jócskán volt példa - nagy eséllyel tévedhetett el a filmrengetegben, nem tudván hova tenni egyes próbálkozásokat. Nem hiszem, hogy értette, miért is kell több, mit húsz percen át elcsúszó utószinkronnal néznie egy szappanoperára emlékeztető, ám azt mélyen alulmúló filmet, amelyben a főszereplő fiú művi helyszíneken próbálkozik a másik nemnél. Az említett alkotás, a Wo man, amely mégis jól sült el, előbb diszkrét kuncogást, majd egyre nagyobb derültséget váltott ki a nagyrészt alkotókból álló, egymást egyébként kölcsönösen elismerő közönségből. Egy hajszál választotta el a filmet attól, hogy műfaji paródia legyen - ez akkor juthatott eszünkbe, amikor az „akkor járunk?” és a „biztos, hogy akarod?” közhelyeit hallottuk a főhős szájából -, sajnos azonban szerzői mindezt véresen komolyra vették. A nagyravágyás veszedelmére több példát is szolgáltatott a fesztivál, többek között a KGB-s akciófilm felnőtt-utánzó serkenő bajuszú főhőseit megmutatva.
Meskó Zsolt: Somlói galuska |
A tanulságok miatt is megérte beülni a fesztiválra, a hibák, hiányosságok mellett ígéretes filmeket is láttunk, ne hamarkodjunk el az ítélkezést, ki tudja, hol találkozunk egyes nevekkel néhány év múlva. A dokumentumfilmesek közül például a Tanyavilág Budapesten (Szádvári Lídia) jó érzékkel dokumentált pillanataival. Ha már dokumentumfilm: Az Ashi luma - lóvilág készítői talán nem is gondolnák, hogy mi miatt lett nagyon emberi és sokszor mókás a filmjük. Mert nem attól, amit az alkotói szándék kimondottan a feloldás, a vicc kedvéért ültetett bele, hanem a megszólalók öreges túlbeszélése, vagy kedves bárgyúsága által. (És nem azért, mert váratlanul egy nagy piros szív jelenik meg a fekete háttérben, amikor hőseink lovuk iránti érzelmeiket ecsetelik).
Volt, aki a tabuk döntögetésével kísérletezett, több film is használt pornófilm-részleteket (Rendes szex, Das Abendessen aus der Damon), láthattunk gyönyörűen kidolgozott animációt a fotó történetéről keringőzenére (Fotolife), vagy ötletes melodráma nyolc percben és egy beállításban (Schwechtje Mihály: Bohóc). A szabad kéz, a kísérletezés tágas terét sokan nagyon jóra használták szűkre szabott lehetőségeik határain belül.
Fliegauf Benedek: Hypnos |
„Este van, este van, este mindig jó” - mondja egy kislány Fliegauf Benedek filmjében, a Hypnosban. Nem is kislány, nagylány már, mégis úgy látja, „bogárkarika forog a lámpa körül”, amikor hipnotizált állapotba kerül. A rendezőt a Beszélő fejek óta rögeszmésen izgatja az emberi lélek bugyrainak felkavarása, ebben az esetben egy, pszichoanalízisről beszélve kissé közhelyszerű gyermekkori rémképet, a nemi erőszakot önt képekbe, közhelyesnek azonban cseppet sem mondható, eredeti módon.
„Rövidfilmet nézni jó” - írták a szervezők a program bevezetőjében. Inkább így pontosítanám: sok rövidfilmet nézni még jobb.