Mennyei küzdelmek

Cannes 2.

Cannes-i illetőségű nyugdíjasok mellett ülök. Végig beszélgetnek a film alatt. Most akkor ki filmezte le, hogy hazajött? Tényleg nem látta a kamerát? Elküldte neki a kazettát? Mit akar?

Három tekintet ugyanabban a keretben Haneke: Caché

Haneke filmjének narratív szerkezete Esterházy Függőjéhez hasonlít: nem tudjuk, ki kiről mesél. Egy film: a főszereplőről felvételek készülnek, aztán a főszereplő megnézi ezeket a felvételeket. Egy láthatatlan ember, rejtélyes zaklató, egy láthatatlan kamerával azt tűzte ki célul magának, hogy egy jól ismert televíziós személyiség élő lelkiismerete lesz: filmre veszi bizonyos cselekvéseit, élete fontos helyszíneit, és a kazettákat elküldi neki. Egy másik ember egy másik kamerával ezt a folyamatot rögzíti. Ő ugyan közelebb tud menni a főhőshöz, mint az első, nem csak a háza bejáratát, még a felesége arcát is lefényképezheti, mégsem látja őt jobban a zaklatónál. Sőt. Rajtuk kívül van itt egy harmadik is, aki a főhős múltját mutatja, emlékképeket, álmokat. Három tekintet ugyanabban a keretben. Egy történet van csak: a bűntudaté. A rejtélyes zaklató mementói megidéznek egy rég elfelejtett eseménysort. Kerestük, ki lehet az, aki a videókazettákat készíti. A kamera működő lelkiismeret. Vannak készülékeink, amelyekkel bizonyos dolgokat felveszünk, aztán folyton visszanézzük őket.

Az egyik cannes-i illetőségű nyugdíjas mosolyogva lépett oda hozzám a film után, és azt mondta, hogy a legvégén, az utolsó kép egyik sarkában, ott volt a megfejtés. Láttam-e? Nem bánom, hogy nem láttam. Lehet, hogy ő is csak odaképzelte. Remélem. Caché, Rejtve, ez volt a film címe.

Ebéd, újabb hosszú sor, másfél órán át egy szokatlanul bőbeszédű vegyész szórakoztat. Mindent tud, tizenkét éve jár Cannes-ba, a hátizsákja tele van süteménnyel, cukorkával, ásványvízzel, meleg pulóverrel. Van esernyője is. Sokat köszönhetek neki, ha egy percre is elhallgat, a délutáni záporban nyilván elment volna a kedvem a várakozástól. Reygadast nézni komoly megpróbáltatás. (Korábbi minimalista remekét, a Japánt tavaly vetítették nálunk. 2002-ben a Rendezők kéthete különdíját nyerte el Cannes-ban, a Le Monde kritikusa szerint „az új évszázad leggyönyörűbb filmje”.)
Batalla en el cielo, Mennyei küzdelem, mondja a cím, miután végignéztünk két meztelen testen. Lassan, puhán, szerelemmel fedezzük fel Marcus véget nem érő hájait. Egy fiatal lány térdel előtte, szinte gyerek még. Felláció. Lassan, puhán. Így vesszük birtokba a hatalmas várost is, Marcus feleségének testét, a három ember történetét. Egy ponton a lassúság unalomba fordul. Alapvetően leíró jellegű film, elfogódottan szemléli tárgyait, inkább elmagyaráz, mint elmond egy történetet. Carlos Reygadas amatőr színészekkel dolgozott, akiknek testi jelenléte olyan erős a vásznon, hogy nem szabadna megszólalniuk. Ebbe a filmbe nem kell sztori, nincs is benne igazán, hiába épít fel fájó lassúsággal egy-egy dialógust, hogy átdöccentse a történetet a fordulópontokon. Minden mondat súlytalan marad. A testek nem a rájuk erőltetett narrációért, hanem önmagukért vannak itt. Hagyják, hogy felfedezzük őket.

Vigyázz, mögötted! Cronenberg: A History of Violence

Lassan baktatok a belváros felé. Ittlétem spiritus rectora, a kedves bácsi, aki első nap kitüntetett, meghívót ígért a ma esti díszbemutatóra. Ritka szerencse. Egy óra múlva még egyszer megteszem tehát ezt az utat, ezúttal tipegve, puccba vágva, kölcsönruhában, lábfájdító magassarkúban. Tudvalevő ugyanis, hogy a vörös szőnyeg nem tűri a lapos sarkakat. Ha bármelyik hölgy lapos sarkú cipőben közelít, azonnal hazaküldik a szemfüles biztonságiak. Így nem a nyakamat, hanem a vádlimat nyújtogathatom. Mire bejutunk a hatalmas terembe (simán elférne benne az egész Uránia mozi, mindenestül), David Cronenberg is megérkezik. A vászon most kivetítőként szolgál, kb. ezer ember nézi, ahogy feljön a lépcsőkön a színészeivel, fotósok rohannak, mindenféle tévéktől ideküldött operatőrök varióznak kétségbeesetten. Figyelem a képet, már bent vannak az előtérben, most lépnek be a terembe. Ezer ember pattan fel, egy hosszú pillanatig tart, míg rájövök, hogy hát persze, hiszen ebbe a terembe jöttek be, ahol ülök. Felállok én is. Standing ovation. Tapsolok. Most is, meg később a film alatt is. Van, mikor legszívesebben kiabálnék, mint régen a bábszínházban: Vigyázz, mögötted!

A History of Violence Vince Locke és John Wagner azonos című képregényéből készült

Az A History of Violence (mondjuk így: Az erőszak anatómiája) folytatja a comics-adaptációk sorát, Vince Locke és John Wagner azonos című képregényéből készült. Deadworld ill. a Dredd bíró alkotóinak neve hallatán sötét science fictiont várnánk,  Az erőszak anatómiája azonban Cronenberg talán legrealistább filmje, leginkább Fritz Lang noirjaira emlékeztető thriller. Tom Stall (Viggo Mortensen) kisvárosi kávézótulajdonos és tökéletes családapa, imádja a feleségét, odavan a gyerekeiért, ám egyszer csak megöl két veszélyes bűnözőt, persze önvédelemből. Ezután napokig csak róla beszél a média, így aztán pár olyan ember is rátalál, akiknek nem kellene. (A két hidegvérű ír gengszter szerepében: Ed Harris és William Hurt.) Miután Cronenberg kínos pontossággal és némi iróniával megrajzolta a tökéletes hollywoodi idillt, kitartotta, amíg csak bírta, majd egy rövid, két-három perces, gyönyörű jelenetben beindította a gépezetet, ami tönkre fogja tenni a kisvárosi harmóniát, a film kiszámíthatóvá válik. A címben vállaltak teljesítéséhez ez persze szükséges: az ember vagy izgul, vagy megfigyel. Mi most nem átéljük, hanem megfigyeljük, hogyan lesz rémálom az amerikai álomból, s a film legnagyobb erénye, hogy tudatában van, ez a folyamat nem megfordítható. A részletmegfigyelések viszont helyenként pontatlanok vagy semmitmondóak: thrillerhez túl sok van belőlük, drámához túl kevés.