Mesterember szeretne lenni

Meskó Zsolt: Szent Iván napja

filmhu: - Egyik nyilatkozatodban "játékos mesterembernek" tituláltad magadat. Mit értettél ezen?

Meskó Zsolt: - A főiskolát producerként végeztem el, az operatőr és a rendező osztályokban érezhető volt egy fajta küldetéstudat, a producereket magukhoz képest alárendelt figuráknak, beosztott gyártásvezetőknek tartották. Mindig is volt bennem egy elfojtott vágy a rendezésre – a főiskola alatt mindössze egyszer tudtam egy videoklip-fesztivál keretében saját filmet készíteni, amit meg is nyertünk Nagy András operatőrrel közösen. Egy Szulák Andrea-klipet készítettünk. Valamiféle kettősség él bennem, hol a szervezőkészség kerül előtérbe az életemben, hol pedig az alkotói vágy. Állandó küzdelem ez bennem. Mindkét terület vonz, és nem tudtam még eldönteni, melyik az igazi.

filmhu:- A filmjeidben bizonyos, a "mai magyar valóságra" jellemző szubkultúrák bukkannak fel, más, a kor ugyanolyan lenyomatának tekinthető társadalmi rétegeket azonban nem ábrázolsz. Mi ennek az oka?    

M.Zs.:- A rendszerváltás utáni magyar filmgyártás adós maradt azzal, hogy "korunk hőseit" bemutassa, nem jelentek meg ezek az alakok életszagúan a filmekben. Mint rendezvényszervező rendszeresen találkozom egy új értékrend képviselőivel. Kialakult egyfajta ironikus távolságtartás bennem velük és saját magammal kapcsolatban. Egymásból élünk, de nem tudunk azonosulni egymással. A ’60-70-es évek filmjei azért működtek annyira, mert a kor jellegzetes figuráit találták telibe, a téeszelnöktől kezdve, a feltörekvő értelmiségin át, a takarítónőig –általános figurákból egyéni karaktereket tudtak teremteni. A harmadik filmem, a Somlói galuska után vettem észre, hogy ugyanazokat a típusokat próbálom körülírni, hogy a korra jellemző értékválság okait keresem. Azok a karakterek és helyszínek izgatnak, melyek újdonságként léptek be az életünkbe. A produceri diplomafilmemet Xantus Jánossal készítettem. Remek közös munka volt, de volt bennem valami hiányérzet, egy-két dolgot másképpen szerettem volna kivitelezni. Olyan magyar filmet szerettem volna készíteni, amire ha ránézel, nem tudod már az első kockákról, hogy magyar filmet látsz. Egy újfajta képi világot akartam megteremteni, nem a sztereotípiaszerűen visszatérő agyonlocsolt budapesti utcákat, bérlakásokat, lepukkant gangos udvarokat ábrázolni. Persze vannak olyan filmek, melyeknek ez kötelező velejárója, de úgy gondolom, egy kortárs mai magyar filmnek nem szükségszerűen.

filmhu: - Az, hogy ennyire foglalkoztat a kor, amelyben élsz, azt jelenti, hogy a kor embere vagy?

M.Zs.:- Egyre inkább nem. A barátaim nem is értik, hogy miért forgatok ilyen filmeket. Az én világom a ’20-30-as évek világa. Az alkotásnak akkor még volt helye, tisztelete és értéke. Az alkotó gondolat eljutott egyik embertől a másikig. Persze ez egyfelől biztosan naivitás, hiszen a Nyugatot 500 példányban adták ki, csak egy szűk kör olvasta. Ha azonban arra gondolok, hogy a nagyapám a gimnáziumban latinul és görögül tanult, beszélt németül, és miután a család a délvidékről származik, szerbül, verseket és novellákat írt, nem kétséges, hogy akkor még létezett egyfajta természetes közege az értelmiségi létnek, ami mára már eltűnt. Most minden a rohanásról szól. 

filmhu: -  Az utóbbi évek legnagyobb magyar közönségsikerét a Valami Amerikát több cikkben hasonlítják a te filmjeidhez. Helytállónak érzed a párhuzamot?

M.Zs.:- Tudom, hogy több cikkben hozták már össze a filmjeimet a Valami Amerikával, főként a menedzserábrázolás miatt, de úgy gondolom, hogy a filmjeink teljesen mások. Hogy miért sikeres a Valami Amerika, az alapvetően három okra vezethető vissza. Először is, a nézőnek nem egy új kódot kell levennie a képről, hanem azt látja viszont a vásznon, amit a multiplexekben már megszokott; ehhez kapcsolódik a klasszikus poéntechnika, a jó zene. A harmadik ok pedig a népmesei motívum: három testvér közösen ér el valamit. A moziba járók többsége 15-30 év közötti, ez a film kortárs hősöket vonultat fel, akik korban közelebb állnak a nézőkhöz. Hujber Feri, Szabó Győző lehet ennek a korosztálynak az idolja, Kernnel, Koltaival azonban már nehezebb azonosulni. A Valami Amerika nézői inkább egy hangulatba szerettek bele, mint a történet különös fordulataiba. A jelenetek nem állnak össze számomra szerves egésszé. A film dramaturgiailag sok sebből vérzik, producerként azonban gratulálok az 500.000 nézőhöz, elismeréssel adózom a sikernek, és a jól eltalált képi világnak. Ez azonban nem az én filmem. A műfaji filmeknél engem sokkal jobban izgat egyfajta gondolat átadása. Más kérdés, hogy ennek a gondolatnak a bemutatásához humoros, ironikus köntöst választok.

filmhu: -  A Szent Iván napja is valamiféle központi gondolatot szeretne közvetíteni?

M.Zs.:- A filmhez a saját életemből merítettem az ihletet. Az örült rohanásból, ami néha annyira elviselhetetlen már, hogy arra gondolok, abba kellene hagyni, ki kellene szállni belőle. Nem lehet így létrehozni semmit, mindig minden csak félig van kész. Néha zseniális dolgok születnek, néha viszont megbuksz. A filmem hősének talán sikerül átlépnie ezen a világon a film végére. Ezt az alaphelyzetet transzformáltam egy színész karakterébe,  bár bíztattak, nem mertem hősként egy producert választani.

filmhu: - Miért nem?

M.Zs.:-  Minden kérdésre nem tudok válaszolni. Biztos valami belső félsz vezetett. Nem tudtam magamat annyira kiadni. A főszerepet játszó Kamarás Iván védelmében mondom el ezeket – a film címe, és Iván sztársága miatt mindenki azt hiszi, hogy róla írtam a mozit, de nem, a film inkább rólam szól. Persze ez Iván problémája is – most olvastam egy nyilatkozatában, hogy ennek a filmnek a története megerősítette abban, hogy meg kell őriznie a saját határait, tudnia kell, mire mondjon igent vagy nemet.

filmhu: -  Könnyen megtalálod rendezőként a hangot a színészeiddel?

M.Zs.:-  A színész furcsa lény, olyan, mint egy kaméleon, mindig azonosul a környezetével. Ha a környezet nagyon rossz, akkor bizony zseninek kell lenni ahhoz, hogy más színt hozz egy filmbe. A kisfilmeknél könnyebben szót értettem a színészeimmel, mint most. Azt kell mondjam, nem vagyok ebben még a csúcson. Ez a forgatás is nagyon sok tanulsággal szolgált, az ember lépésről-lépésre tanul. Egyik vezető színészem a forgatás elején olyat kérdezett a szerepéről, ami nekem soha eszembe nem jutott volna róla. Teret adok a színészeimnek, várom, hogy legyenek ötleteik a szerepükkel kapcsolatban. Persze adódnak ebből nehéz helyzetek is, ha hat színész hat ötlettel áll például elő. A Szent Iván napja forgatásán Mácsai Pál rám is szólt: "Zsolt, te vagy a rendező, döntsd már el, mit akarsz!" Csak álltam ott besokkolva az ötletrohamtól. A színészvezetés nagyon nehéz része a forgatásnak, de az egyik legjobb. Ha Darvas Ivánnak tudok adni egy használható instrukciót, megveregethetem a vállamat.

filmhu: -  Mit vársz a Szent Iván napjától?

M.Zs.:-  Természetesen Oscar-díjat, és szeretnék egy magas szőke lánnyal a Story címlapján szerepelni…:-) A filmkészítésben két jó dolog van, egyrészt maga az alkotási folyamat, amikor minden nyűg és dac ellenére megszületik valami. Néha meg is szűnök létezni rendezőként, és egyszerűen nézőként csodálkozom rá a színész játékára. A másik pedig az, hogy a gondolat, amit el szerettél volna mondani, más embereket is megérint.

filmhu: - A magyar Mount Everest expedíció tagja voltál. Változott az út hatására valamit az életszemléleted?

M.Zs.:-  Az expedíció sajtóügyeit intéztem, fizetni nem tudtak, ezért kivittek magukkal Nepálba és Tibetbe. Az akklimatizáció során derült ki, hogy jól bírom a hegyet, 6700 méterig mentem fel a hegymászókkal. Alázatot tanultam, emberibb dolgokat hozott ki belőlem az út. Ott fenn szükségszerűen átértékeled az életedet, olyan magasságokat, mélységeket, távolságokat tapasztalsz meg, ami benned is horizontváltást eredményez. A hosszú, nagy menetelések során az ember beszélget. Akinek van Istene, az Istennel, akinek pedig nincs, az lassan rátalál. Abban a környezetben át kell értékelned magadat, a saját mindenhatóságodat, és rá kell jönnöd, hogy van még valami más is a világban rajtad kívül. Egy spirituális erő, ami mozgatja azt – ehhez képest kell meghatározni a saját szerepedet. Életem jó korszakában mentem oda. Elindultam, mint egy túlkoros kamasz, úgy érzem, érettebben tértem haza. Nem azt mondom, hogy a korábbi hülyeségeimbe nem esem vissza, de már van egy irány, ami felé tudok haladni.