Mészáros Márta - "Megtaláltam a helyemet a világban..."
– Balettfilmet csinál?
– Tulajdonképpen két filmről van szó. Lengyel Menyhért-Bartók Béla zseniális balettje, A csodálatos mandarin kiegészül A táncosnő című, Kóródy Ildikó és Jancsó Zoltán írta keretjátékkal. A nagynevű táncosnő (a koreográfiát is készítő Bozsik Yvette játssza) szakmai konfliktusokkal küzd: nem akarja avíttan megcsinálni A csodálatos mandarint, hagyományosan eltáncolni a Lányt. Keresi a baletthez a szereplőket, s elhatározza, a Mandarin kínai lesz. Fellép Kínában egy gálán, s ott megismerkedik egy nagyszerű kínai táncossal (Ü Dzsün), akivel egymásba szeretnek, s aki szeretné eltáncolni a Mandarint. Az eredeti verzió azt mutatta volna meg, hogyan születik meg A csodálatos mandarin egy újabb előadása. Bartók Péter és a jogokkal rendelkező Universal azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a balettbe ne keveredjen más motívum és más zene. Forgatás közben rájöttünk, végül is jól jártunk azzal, hogy a balett egyben van, Bartók Péternek tulajdonképpen igaza volt. Az előjáték után a majdani filmben szinte szünet lesz, s kezdődik A csodálatos mandarin előadása: a kínai táncolja a Mandarint, a többi szerepet pedig a Lányt körülvevő emberek, az igazgató (Gálffi László), az apja (Jan Nowicki), a férje (Szabó Győző) táncolják. A magyar-lengyel-kínai koprodukciót a lengyel Piotr Wojtowicz (A szerencse lányai című filmem operatőre) fényképezi.
– Mi izgatta a Bartók-balettben?
– Lengyel Menyhért döbbenetes erejű, nagyon kemény és nagyon korszerű története arról szól, hogy a szerelem a legfontosabb dolog az életben: a Mandarin mindig belehal a szerelembe, de mindig fel is támad. Ebben a balettben, egy zárt térben minden – erotika, szex, pénz, erőszak, szerelem, s Bartók zseniális zenéje – együtt van. Engem mindig nagyon izgat, ha a dolgok össze vannak keverve. Kihívásnak érzem, ha más műfajjal próbálkozhatom.
– A koreográfiában lesznek új elemek?
– Attól, hogy egy kínai táncolja a Mandarint, a figura még izgalmasabb, meglepőbb lesz. Az európaiétól eltérő fizikumával, kultúrájával olyan elemeket hoz be, amit más, akármilyen nagy művész is legyen, nem tud kitalálni.
– Kínában mennyire ismerik Bartókot?
– Csak mostanában kezdik felfedezni. Nem játszották még a balettjeit, így A csodálatos mandarint sem, amely egyébként gyönyörűen szól kínai hangszereken.
– Milyen a kínaiakkal az együttműködés?
– Bonyolult. Nagyon kemény a cenzúra. Augusztus végén, szeptember elején kint jártunk terepszemlén. A kínaiak azt akarják, hogy a negatívot náluk hívjuk elő, s ha ők mindent rendben találnak, akkor adják vissza a filmet. Ezt a feltételt nem tudjuk elfogadni, még tárgyalunk velünk.
– Mennyi készült el eddig a filmből?
– A balettet leforgattuk, összevágtuk. Még hátravan a kínai forgatás, körülbelül 15 napig dolgoznánk, nagyrészt Pekingben.
– Mikor?
–A folytatás, vagy legalábbis az időpontja most anyagi okok miatt bizonytanná vált. A Magyar Televízió – az aláírt szerződés ellenére – nem ad, nem tud pénzt adni, az MMA-nak sincs pénze, s a kultuszminisztériumi államtitkár, Várhegyi Attila is az ígért 50 millió helyett csak 30 milliót tud adni. Az ORTT-től, az MMA Millenniumi Kormányirodától, az Eurimages-tól, s a lengyelektől is számítunk hozzájárulásra.
– Hogyan ítéli meg legutolsó filmje, az idén bemutatott Kisvilma fogadtatását?Nem szegte kedvét, hogy a legtöbb magyar kritikus fenntartással fogadta?
– Nyugodt lélekkel vállalom a filmet. Örültem, hogy megcsináltam. Ha több pénzem van rá, nem 32 napig, hanem mondjuk 56 napig forgatom, s akkor biztos sokkal jobb dolgok jönnek ki. Akkor lehetett volna bonyolítani, cizellálni, nemcsak egy évszakban játszatni. Ha a Kisvilmát fekete-fehérben forgatom le, ha a hősnőmnek zsíros a haja, ronda szürke ruhákban, szörnyű cipőkben mászkál, s ha a történet nem a fantasztikus kirgiz tájban játszódik, akkor biztos sok kritikus hitelesebbnek tartja a filmet.
– A Napló tetralógia harmadik és negyedik része, a Napló anyámnak, apámnak és a Kisvilma elkészítése között, 1990 és 2000 között mit csinált?
– 1993-ban elkészítettem itthon a Magzatot (1993), de az évtized nagyobb részében Lengyelországban dolgoztam. Két játékfilmet, A hetedik szobát és A szerencse lányait rendeztem, skét dokumentumfilmet. A lengyel közszolgálati tv-ben több, általam választott darabot is megcsináltam; többek között, a Marlene és Edithet, a Macskajátékot, s Tolsztoj regényének általam dramatizált változatát, az Anna Karenina utolsó napjait
– Miről szól a két játékfilm?
– Ahetedik szoba a szentté avatott, Auschwitzban elpusztult lengyel zsidó filozófusról, apácáról, Edith Steinről. Heidelbergben tanult, s Husserl professzor egyik kedvenc tanítványa volt. Nagyon vallásos zsidó családba született, de ateistaként nevelkedett, s később olvasmányai hatására kikeresztelkedett. Már elmúlt negyvenéves, mikor beállt egy karmelita kolostorba, ahol a világtól elzárva, nagyon mostoha körülmények között kezdett el írni, dolgozni. Csak filozófusként vált katolikussá, zsidóságát sohasem adta fel. Megmenekülhetett volna, de osztozni akart népe sorsában. A film – bár külföldön jónéhány díjat kapott – Lengyelországban nem tudta kifutni magát, rosszul is forgalmazták. A lengyelek sehova sem tudták tenni, a katolikusok nem szerették. A szerencse lányait viszont sikerrel játsszák – eddig már kétszázezren nézték meg – s most mutatják be Németországban és Oroszországban. A filmben egy – sok más sorstársnőjéhez hasonlóan – Lengyelországban szerencsét próbáló orosz asszony drámáját, luxusprostituálttá válását mutatom be. Számomra mindig nagyon furcsa volt az oroszok skizofréniája, kettős élete, kommunista álerkölcse, a látszatok mögötti iszonyú erkölcstelenségük. Az elmúlt évtizedben aztán elszabadult a pokol: a világra rengeteg szenny zúdult Oroszországból.
– A hetedik szoba és/vagy A szerencse lányai nem kerül el a magyar mozikba ?
– A hetedik szobát sugározta a Magyar Televízió, mindkét filmet vetítették a Magyar Filmszemlén, de magyarországi bemutatásuk nem érdekli a magyar filmek szinte kizárólagos forgalmazóját, a Budapest Filmet. A hetedik szoba lengyel-olasz (RAI Uno)-magyar (Budapest Stúdió), A szerencse lányai pedig lengyel-német-magyar (Budapest Stúdió) koprodukció; tehát mindkét film bizonyos szempontból magyarnak is tekinthető. Amíg azonban a filmtörvény nem születik meg, nem kötelező minden magyar filmet bemutatni a mozikban. Addig a magyar filmek forgalmazása tragikusan koncepciótlan marad.
– A dokumentumfilmjeiben mivel foglalkozott?
– Az Egy barátság történetében Jacek (Nowicki) és az én megismerkedésem, kapcsolatom történetét beszélem el, s ezen keresztül a lengyel-magyar barátsággal foglalkozom. Azzal, hogyan látják egymást lengyelek és magyarok, s a rendszerváltozás eltávolította-e két népet egymástól. A filmen megszólalt Adam Michnik, Jacek Kuron, Rajk László, Demszky Gábor, Göncz Árpád is.
– Miben változott meg lengyelek és magyarok viszonya?
– Nem változott meg alapvetően, a szeretet és a történelmi egymásrautaltság tudata megmaradt, de a lengyelek furcsállják, hogy a magyarok el akarják felejteni, le akarják tagadni a múltjukat, csak rosszakat mondanak róla.
– A másik dokumentumfilmjének kik a szereplői ?
– Három lengyel politikusnővel, három nagy személyiséggel, Barbara Labuda, miniszterrel, Gromkiewicz Walcz-cal, a Nemzeti Bank elnöknőjével, aki az új zlotyt kemény kézzel bevezette és a korábbi miniszterelnöknővel – most igazságügyminiszter – beszélgettem.
– Milyen riporter volt: rámenős, sarokba szorította a riportalanyait vagy hagyta őket beszélni?
– Érdekeltek a partnereim, de nem hagytam őket szétfolyni, hamukázni. Sok mindenről kérdeztem őket, például az első szerelmükről, s arról, mit jelent a szex, a szerelem az életükben. őszintén válaszoltak. Nagyon szerettem ezt a munkámat, azt hiszem jól is csináltam. A film sugárzása után felajánlották különböző talk-showk vezetését. El is vállaltam volna, Janekkel együtt, de aztán másként alakultak a dolgok. Magyarországon szívesen vezetnék ilyen műsort. Keményen kikérdeznék egy-két embert, de ezzel azt hiszem nem aratnék sikert. Sikere nálunk csak a Fábry, Friderikusz-féle vicces beszélgetéseknek van, a komoly beszélgetéseket – mint, amit például Larry King csinál – nem szeretik.
– Mennyire tud lengyelül?
– Elég jól. Gyorsan megtanultam, valahogy rám ragadt. Szeretem ezt a nyelvet. Már 25 éve járok Lengyelországba.
– Lengyel állampolgár?
– Felajánlották, de még nem intéztem el a papírokat.
– Lengyelnek is érzi magát?
– Nem. Mindaz azonban, amit Lengyelországban átéltem, megtapasztaltam – a lengyel nép megpróbáltatásai, helytállása – sokat jelentett a számomra, erkölcsi tartásomat erősítette. Nemcsak a filmszakmában, de a hétköznapokban is jobb az élet, az emberek törődnek egymással. Az a légkör közelebb állt hozzám, ott jobban éreztem magam.
– Azért, mert jobban elismerik?
– Biztos ez is közrejátszik, de a fő ok, hogy Lengyelországban a kultúrának van értéke, renoméja. (El tudja képzelni, hogy Magyarországon egy lengyel rendező rendszeresen készíthet magyar filmet?) A lengyelek nem pusztították le a kultúrát, a támogatás összege nem csökkent a magyarországihoz hasonló radikális mértékben. A kultúra, a művészet számukra a vallással együtt nagyon fontos. A szabadság szimbóluma.
– A filmszakma nem omlott össze?
– Szó sincs róla, sokkal több ember, köztük rengeteg fiatal dolgozik a szakmában. A lengyel filmszakmát nem fenyegeti a hollywoodi gőzhenger, mert a lengyel filmeknek van közönsége. Az átlag a legalább három-négyszázezres nézőszám, de a múlt évben két filmet – a Tűzzel-vassalt és a Pan Tadeuszt – 6-7 millióan láttak, Kawalerowicz most csinálja a Quo vadist, Bajon a Psi wodzit, s készül egy 18 részes Pilszudski film is, lengyel színészekkel. Nem rohadt szét az állami televízió sem, s nem dobták ki a régi szakembereket. A három-négy közszolgálati televízió sincs tele amerikai vackokkal. Évente többek között 120-130 tévé-színházi bemutatót tartanak.
– Milyenek a honoráriumok?
– A filmgyár és a televízió is jobban fizet mint Magyarországon. Egy átlagban hét napig forgatott tévéjáték elkészítésért például megkapok nyolc-tízezer dollárt. (A Magyar Televízió a Szécsi Pál és Domján Edit szerelméről írt forgatókönyvért négyünknek fizetett százezer forintot.) A színészek is jól keresnek. Régebben nemcsak azért jártak hozzánk, mert jók voltak a magyar filmek, hanem, mert otthon rosszul fizették őket. Ez a helyzet mára alapvetően megváltozott. A legnagyobb sztárok, Boguslaw Linda vagy Sapalowska a Pan Tadeuszban napi négyezer dollárt kerestek, Nowiczki is – s nem is a legnagyobb lengyel rendezőnél – megkap kétezret, s az átlag is napi ezer körül mozog.
– A műfajok aránya nem változott meg, nem lett több a közönségfilm?
– Több lett, de azért készül elég művészfilm is.
– Az európai filmet, filmgyártást jól ismeri – a lengyelek, oroszok mellett sokat dolgozott a franciákkal is – de Hollywood nem kísértette meg?
– A nyolcvanas évek közepén sok időt töltöttem Amerikában és Kanadában is, s jól is éreztem magamat. Kanadában csináltam filmet (Piroska és a farkas), ’86-ban pedig Amerikában szerződést is ajánlottak.
– Mire?
– Két amerikai író, jópofa, vad – kicsit a Thelma és Luise-ra hasonlító – történetét szerették volna velem megfilmesíttetni. Pénz is volt rá, Julie Christie is elvállalta a főszerepet, de végül nem csináltam meg a filmet. Az amerikai színészvezetés is más, mert náluk a sztárrendszer dominál, s ezért sem akarok amerikai színésszel filmet csinálni. Az amerikai film többnyire nem a valóságot mutatja, nem is mutathatja, mert üzlet, szórakoztatóipari termék. A külföldi – bárhogy is próbálkozik – nem tud amerikaivá lenni, amerikai filmet csinálni. Egyszer talán sikerült Polanskinak a Kínai negyeddel, s Formannak az Elszakadással, de aztán soha többé.
– A mai magyar filmről mi a véleménye?
– Nálunk a komédia debil, ha meg dráma, akkor szimbólumoknak, politikának kell benne lennie, s minden szereplőnek nyomorultnak s csúnyának. Az elmúlt évtizedekben a szakma szinte kigolyózta azokat a rendezőket, akik kommersz filmet "merészeltek" rendezni. Ezen a szemléleten és gyakorlaton radikálisan változatni kell. Az alkotóknak fel kell adniuk az arisztokratizmusukat és igenis figyelembe kell venniük a nézők igényeit, elvárásait. A látványra-látványosságra, irodalmi és könnyűzenei hagyományainkra építhetünk például. Rengeteg izgalmas – a nagyközönséget is vonzó – téma kívánkozik a vászonra. Fontos, hogy nyissuk a kultúránkat Kelet-Európa felé, odafigyeljünk egymásra.
– A kilencvenes években ( is) maradtak megvalósulatlan forgatókönyvei?
– Több is. Egy-két évvel a rendszerváltást követően írtunk egy cigány Rómeó és Júlia történetet, aminek megvalósítására azonban – pedig a franciák is beszálltak volna – itthon csak nagyon kevés pénzt adtak. Magyarországon nem szeretik piszkálni a cigány témát. Sokan vannak, bonyolult kérdés. Nem tudtam filmet csinálni Domján Editről és Szécsi Pálról sem. Mindketten sikeresek voltak, híresek, szomorúak, bonyolult személyiségek; egyikük félzsidó, a másikuk félcigány. Létükben, furcsa szerelmükben tükröződött a hatvanas évek. Nagyon izgat Karády Katalin is, ez az eredetileg biszexuális kőbányai félprostituált, aki csodálatos színésznő, fantasztikus figura volt. Az élete utolsó szakaszát dolgoztam fel flash back szerűen: a kalapszalonjában vásároló Greta Garbónak elmeséli az életét. Rejtély, hogy erre a filmre miért nem lehet pénzt szerezni. Van egy ragyogó forgatókönyvem Tóth Ilonkáról is, az utolsó, s legszörnyebb, ’56-os per ártatlan orvosnő vádlottjáról, akit mindenki elárult, s akit a mai napig sem rehabilitálták. Az 56-os kuratórium elutasította a forgatókönyvet. Nyilván nem tudnak mit kezdeni Tóth Ilonka személyével.
– Milyen tervek foglalkoztatják jelenleg?
– Lengyel-francia koprodukcióban megcsinálhatnám egy ismert lengyel színésznővel a Curie-Sklodowska forgatókönyvemet. A kétszeres Nobel-díjas tudós halála előtti időszakot dolgoztam fel, amikor ez a csodálatos, igen nőies asszony – aki mélyen lengyel volt – visszalátogatott Lengyelországba, hogy elbúcsúzzon hazájától, első szerelmétől, az élettől. A Báthori Erzsébetről forgatandó koprodukciós film terve is feléledni látszik. Remélem előbb-utóbb összejön a Karády film is, s biztos vagyok benne, ha jól megcsinálom, akár félmillióan is megnézik. Most talán megrendezem színházban a forgatókönyv alapján íródott darabot Hegyi Barbarával. Úgyhogy vannak terveim. Nem unatkozom. Megtaláltam a helyemet a világban. Ha itthon nem érzem magam jól, ha valami bajom van, akkor elmegyek Lengyelországba. Ha esetleg ott sem akadna munkám, akkor a franciáknál, olaszoknál mindig meg tudok keresni egy kis pénzt. Persze leginkább itthon szeretnék filmet készíteni. Magyar filmrendező vagyok.
